A vér és a kereszt

 

 

 Amikor Isten világossága első ízben világít be szívünkbe, bocsánatért kiáltunk Hozzá, mert rá kell ébrednünk, hogy bűnöket követtünk el – bűnösök vagyunk Őelőtte. Szeretnénk jót tenni, őszinte vágy él bennünk a tiszta élet után, ám újabb bukásaink ráébresztenek arra, hogy nem pusztán a tetteinkkel vagy a viselkedésünkkel van baj. Hamarosan egy új felfedezést teszünk: valami bennünk lakozó, eddig fel nem ismert hatalom munkálkodik bennünk – a bűn maga, a bűn elve, törvénye.  Ez a bűn mi vagyunk és mégsem: a gondolkodásunk, vágyaink már a jó felé visznek, de az énünk, a bűnös természetünk, legmélyebb valónk újra és újra kinyilvánítja a hatalmát, újra és újra visszaránt bennünket a bűn mocsarába. Egy elv uralkodik bennünk, ami bűnözésre, törvényszegésre hajt. Keressük és elnyerhetjük a bocsánatot, de még mindig bűnözünk, újra elkövetjük ugyanazokat a rossz dolgokat, s még újabbakat is, amire nem számítottunk. Rá kell ébrednünk, hogy az életünk hibás körforgásban zajlik. Elkövetjük a bűnt, bocsánatot nyerünk, majd újra kezdődik minden elölről – ha ebbe beletörődünk, ha a „majd meggyónom” gondolkodásmód elaltatja a lelkiismeretünket, halálos veszedelembe kerülünk. Ez az élet nem vezet sehová! Szükségünk van a bűntől való szabadulásra. Igen, szükségünk van a bűnbocsánatra mindazért, amit megtettünk, de ugyanakkor, ezzel együtt szükség van a szabadulásra abból, amik vagyunk - ez a hosszú távú megoldás.

A vér és a kereszt az, amire szükségünk van. A vér, a megváltás részeként arra hoz megoldást, amit tettünk, míg a kereszt, - másként szólva Krisztus teljes megváltói műve - azt érinti, amik vagyunk. A vér eltörli bűneinket, a kereszt pedig bűnös természetünk problémáját oldja meg.

 A bűn, az engedetlenség válaszfalat emel az ember és Isten közé - megszakad a kapcsolat Vele. Emellett természetszerűleg bűntudatot kelt bennünk, szégyenérzetet okoz, amint az Ádámnál is megtörtént – ez az Isten jelenlétéből való menekülésre készteti az embert. A bűn Sátánnak is alapot szolgáltat arra, hogy vádoljon minket az Isten előtt.

Így tehát ahhoz hogy minket Jézus Krisztus megváltson és helyreállítsa a közösségét velünk, három kérdést kellett megoldania: a bűnök megbocsátását, a tiszta lelkiismeret létrehozását és Sátán vádjainak visszautasítását. 

Krisztus megváltói műve az ember minden Istennel kapcsolatos problémájára megoldást hozott. Pál apostol Zsid. 10.14-ben ezt írja: „[Krisztus] egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” Itt az apostol nyilvánvalóan Krisztus egész váltságművét foglalja össze az „áldozat” szóban, mivel e gondolathoz kapcsolja Jeremiás próféta nevezetes kijelentését: „Ez az a szövetség, melyet kötök velük ama napok után, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az ő szíveikbe, és az ő elméjükbe írom be azokat” (Zsid. 10.16). A megtérést, az Isten törvényével való belső azonosulást, majd annak gyakorlatban való megélését (megszentelődést), azaz az Istentől nyert új életet is egy csokorba foglalja az Igének ez a szakasza.

Pál apostol szóhasználatában felbukkan a „kereszt” Krisztus egész váltságművének jelölésére, mint összefoglaló megjelölés. Benne van a kereszthalál, a feltámadás, a közbenjárás és az ember, mint „új teremtés” is, mint Isten célja. Vegyük szemügyre az egész váltságmű (kereszt) áldásait és eredményeit, s ezen belül, ennek részeként a vérrel kapcsolatos részkérdéseket. „Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, a ki által nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak. Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem használ semmit,  hanem az új teremtés” (Gal. 6.14-15).

Milyen kérdésekkel kellett Istennek foglalkoznia, s a váltságmű részletei hogyan hoztak erre megoldást?

Az első probléma, amellyel mindenek előtt foglalkoznia kellett Istennek, ha segíteni akart rajtunk, az az elkövetett bűneink problémája volt. „Mert a bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Róm. 6.23). Isten törvénye halált mond ki a bűnösre, mint cselekedetei jogos következményét. Ezt nagyon egyszerűen egy bírósági példával tehetjük világossá. Elfognak egy embert, aki bíróság elé kerül, olyan bűn miatt, ami halálbüntetést kíván, mégpedig azonnal (pl. gyilkosság). A bíró nem tehet mást, az érvényben levő törvény szerint, mint hogy azonnal kihirdeti az ítéletet, a vádlottat elvezetik és kivégzik. Nincs mód arra, hogy várjon, nem ítélhet mást, mint amit a törvény kijelent a megfelelő paragrafusban. Nem veheti figyelembe a bűnös családi körülményeit, nem ítélheti javító-nevelő munkára, nem lehetséges, hogy pénzzel váltsa meg magát az illető, mert a törvény szava és ítélete világos: halál. Ha bíró bármi mást tenne, mint amit a törvény előír, maga válna a törvény megszegőjévé.

Ám mi van akkor, ha valaki előre vállalja, hogy az életét adja a bűnösökért? Ekkor az ítéletet végrehajtják az önkéntesen, behozzák a terembe az  áldozat golyó lyuggatta véres ruháit, és megmutatják a bírónak, hogy az ítélet végrehajttatott. Most már van idő, van lehetőség foglalkozni a valódi bűnössel – amennyiben a bíró erkölcsi lény, és a bűnösök erkölcsi megváltozását kívánja. Előírhat javító-nevelő munkát, vagy bármit, hogy az illető megváltozzék. S itt két lehetőség van: vagy erkölcsileg mássá lesz a bűnös a kegyelemi idő alatt, vagy marad a régi életében. Ha a vádlott nem változik meg, régi bűnös életében jár, a bírónak szabad keze van abban, hogy az illetőt a saját bűneiért elítélheti, mondván, hogy a lehetőséget megkaptad, s bár lett volna módod megváltozni, de ez nem történt meg, ezért jog szerint meg kell fizetned azért, amiket elkövettél – mindenért, az utolsó fillérig.

Kinek szól a vér? Elsősorban a bírónak – ez nyit utat a valódi bűnössel való foglakozáshoz, az időhöz, a lehetőségekhez. Elmondja azt, hogy a törvény jogos kívánalma kielégíttetett. Ha a vádlott elfogadja ezt a helyettesítést, akkor azt is elmondja a bírónak, hogy ez most már erre a bűnösre is vonatkozik, e vér védelme alá helyezte magát az illető – tehát szabadon engedhető.

Ha bárki vádolja ezután a bűnöst a bűnért, és a bírót, hogy megbocsátása helytelen és jogtalan, nincs másra szükség, minthogy a bíró rámutasson a vérre – így a vádolónak el kell némulnia, érvei hatástalanná válnak.

Természetesen e vérnek van üzenete a bűnös felé, s számára ez a legfontosabb, de benne kell lennie a bíró felé adott üzenet ismeretének is. A vádlottnak tudnia kell, hogy ez elegendő a bűnére, mivel a bíró ezt elfogadja. A vér belátásra juttathatja a bűnöst, megérttetheti vele bűnének súlyosságát, sőt elhatározásokra is késztetheti, hogy ezután másképpen szeretne élni.

Krisztus örök idők előtt felajánlotta magát áldozatként (1 Pét. 1.20), erre adhatott kegyelmet Isten előlegként, míg a valóságban is meg nem történt az áldozat, s ez az, amelynek áldásait mi, a XXI. században élő keresztények, utólag megkaphatjuk.

Törvény létezett az ószövetségben is, vér is volt, vagyis bűnbocsánat előlegként, Krisztus áldozatára nézve. S mégis ezt írja Pál: „a törvény Krisztusra vezérlő mesterünkké lett, hogy hitből igazuljunk meg” (Gal. 3.24). A törvénynél nem állunk meg, sem pedig a bűnbocsánatnál – tovább kell haladnunk. Megváltozik a gondolkodásmódunk, szándékaink, akarjuk a jót és elfogadjuk a vér megtisztító hatalmát, amely Isten előtt elfogadhatóvá tesz bennünket. Megpróbálunk a törvény szerint élni. S ekkor ér bennünket egy meglehetősen kellemetlen meglepetés – nem fog sikerülni. Mert bár a külső tetteket illetően képesek lehetünk berendezni az életünket a törvény külső kívánalmainak megfelelően (szombat, szent gyülekezés, tiszta étkezés, stb), a szívünk nem képes tisztává lenni a Szentlélek jelenléte nélkül, s a test cselekedeteit fogjuk véghez vinni (harag, patvarkodások, versengések, stb. stb. – Galata 5,20-21). Minden rosszindulat, megszólás, lekezelés, hazugság egy-egy vészjel, amire fel kellene figyelnünk, hogy nem tudja kinyilvánítani a maga természetét bennünk a Szentlélek, vagyis híjával vagyunk az isteni életnek. A jó fa jó gyümölcsöket terem Jézus szavai szerint – s ha gyümölcseink között vannak poshadt, rothadt gyümölcsök, bizony hiába vigasztaljuk magunkat, hogy „de hát jó is van…”

  Isten tudta rólunk, s ki is jelenti az Igéjében, hogy nem csak az elkövetett tettekkel van gond, s önmagában erőtlen a jó szándék, és minden, amire az ember egyedül képes, mert a bűnös emberi természet törvényi erővel működik mindenkiben, s rabul adja az embert a bűnnek.

„… két törvény, két életrend van az ember előtt. Nem alternatívaként azonban, hogy szabadon választhatna közöttük. Az egyik törvény ugyanis fogolyként tartja a hatalmában. A [Rm. 7.] 14. vers azt mondja ki, hogy mi mindnyájan „eladva vagyunk a bűnnek”. Amikor az ember felismeri, hogy a másik törvény „a szent igaz és a jó” (12. vers), tehát az életre vivő törvény, akkor minden áron ki akar törni a végzetes fogságból, mert ennek halál a vége. Ekkor tudatosul azonban benne igazán, hogy hatalmas Szabadítóra, Megváltóra van szüksége, mivelhogy emberileg nincs kimenekedés elveszett helyzetéből.”[1]

Ez a második probléma, amelyre Istennek megoldást kellett találnia. Nem csak az a probléma, amit teszek, nagyobb probléma az, ami vagyok. Bűnnek eladott, bűnnek szolgáló emberi természetbe vagyok bezárva, ahonnan saját erőből nincs szabadulás, még akkor sem, ha már látom a jót, és szeretném is cselekedni. Ez a természet pedig bűnös tettekben fog megnyilvánulni -  a fa, akár jó, akár rossz legyen, mindenképp gyümölcsöt terem.

„Mert tudjuk, hogy a törvény lelki; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve. Mert a mit cselekeszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, a mit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekeszem. Ha pedig azt cselekszem, a mit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekeszem, a mit nem akarok, nem én mívelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ád a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm. 7.14-24) Így tehát a bűnbocsánaton túl az embernek meg kell szabadulnia „e halálnak testéből”, valami módon erőtlenné kell válnia az óemberének.. Felülről származó, új életre van szüksége

„Krisztus azért adta nékünk Lelkét, hogy megújító erőforrásunk legyen. Nélküle Krisztus áldozata nem jelentett volna számunkra semmi segítséget. A gonosz hatalma évszázadok óta erősödik, és bámulatos, ahogy az emberek alávetették magukat ennek a sátáni fogságnak. Csak az Istenség harmadik személyének a hatalmas erejével tudunk ellenállni a bűnnek, és tudjuk azt legyőzni. A Szentlélek nem korlátozott erővel jön el hozzánk, hanem isteni hatalmának, erejének a teljességével. A Lélek az, Aki eredményessé teszi mindazt, amit a világ Megváltója vitt véghez. A Lélek az, aki megtisztítja szívünket. A Lélek útján a hívő ember részese lesz az isteni természetnek. Krisztus isteni hatalomként, erőként adta nekünk Lelkét, hogy segítségével győzzük le a gonoszra való minden örökölt vagy szerzett hajlamunkat, és hogy az Ő egyházába bevésődjék Krisztus jelleme.”[2]

„A törvény megköveteli az igazságosságot - az igazságos életet, a tökéletes jellemet. Persze az emberek ezt nem tudják megadni a törvénynek. Az emberek nem tudnak eleget tenni Isten szent törvénye követelményeinek. Krisztus azonban, aki emberként jött el a földre, szent életet élt, és tökéletes jellemet fejlesztett ki, ingyen, ajándékként felajánlja ezeket mindazoknak, akik meg akarják kapni. Élete kezeskedik az emberek életéért. Így Isten béketűrése útján az övék lesz a múltban elkövetett bűneik bocsánata. Sőt még több is, mint ez. Krisztus ugyanis átitatja az embereket Isten tulajdonságaival. Az emberi jellemet az isteni jellem hasonlósága szerint építi fel, lelki erővel és szépséggel ruházza fel az embereket. Így a törvény igazi igazságossága beteljesedik a Krisztusban hívőkben. Érvényes Istennek az a szava, "hogy igaz legyen Ő és megigazítsa azt, aki a Jézus hitéből való" (Rm 3,26)”[3]

„Krisztusban mint személyes Üdvözítőben való hit által formálódik ki az egység Krisztus és követői között. Ha a bűnös egyesíti gyengeségét Krisztus erejével, ürességét Krisztus teljességével, törékenységét Krisztus min­dent elhordozó erejével, akkor egy értelemre jut Krisztussal. Krisztus emberi természete megérinti a mi embervoltunkat, és a mi emberi természetünk megérinti az istenséget. Így a Szentlélek bennünk végzett munkája által részeseivé válunk az isteni természetnek. »Megaján­dé­ko­zott«-ak leszünk »ama Szerelmesben« (Efézus 1,6)..”[4]

Ennél világosabban, jobban vagy szebben nem lehetne leírni azt, hogy hogyan hatja át Krisztus azt a hívőt, aki teljességgel átadja magát Neki. Elsődleges feladatunk tehát átadni magunkat Istennek, beismerve teljes tehetetlenségünket és valóságos alkalmatlanságunkat a törvény betöltésére, s engednünk, hogy a Lélek maga nyilvánítsa ki az ő életét bennünk – ami ekkor, Őáltala lesz a miénk, s mindaddig az marad, míg engedjük a Lelket munkálkodni.

A bűnbocsánat elkezdi a munkát a lelkünkben, amit a Szentlélek koronáz be. E folyamat által leszünk új teremtéssé a Krisztusban. A Szentlelket Krisztus feltámadása gyümölcseként küldte el nekünk, s a Lélek őt teszi jelenvalóvá a szívünkben, s így beteljesül Galata 2.20 igazsága: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem”.

Amikor a tetteinkből akarunk megigazulni, Isten kegyeleme alól kivonjuk magukat, és Krisztus elvégzett váltságművét erőtlenné tesszük a saját életünkre nézve. Választhatjuk, hogy „én akarom megjavítani magamat”, de amire mi önmagunkban képesek vagyunk, az Isten előtt nem fogadható el. „Ami testtől született, test az; és a mi Lélektől született, lélek az” (Ján. 3.6). Krisztus kijelentette a kereszten, hogy „elvégeztetett”, mi mégis a saját tetteink alapján akarunk jobbak lenni. Előbb akarunk jót tenni, s azután, erre alapozva szeretnénk azt hallani, hogy Isten, mivel jóvá ettünk magunkat, ezután adni fogja az áldásait. Érdemeink nincsenek. Krisztus az érdemtelenekért jött, őket tudja felemelni. Bánd meg a bűneidet, ha még eddig nem tetted meg, alázd meg magad Isten előtt, mint érdemtelen bűnös, higgy Krisztus vérének és keresztjének, váltságművének ajándékaiban. Értsd meg, hogy Isten szeret, s ő tesz jobbá, nem te önmagadat. Minden azon múlik, van-e Krisztusod a szívedben, átadtad-e teljes valódat neki?

„Mit kíván Isten? Tökéletességet, és nem kevesebbet. De ha tö­kéle­tesek lennénk, nem volna szabad önmagunkban bíznunk. Naponta megtanulhatjuk és megérthetjük, hogy önmagunkban nem bízhatunk. Erős hittel kell megragadnunk Isten ígéreteit. Szükségünk van arra, hogy a Szentlelket kérjük annak teljes tudatában, hogy mi nem tudunk segí­teni saját magunkon. S ha a Szentlélek munkálkodik bennünk, már nem fogjuk az énünket dicsőíteni […] s akkor a parancsolatot megtartó néppé leszünk. […] Az, hogy lelkünk megmentését rábízzuk Istenre, […] azt jelenti, hogy hit által kell élnünk és járnunk, nem bízunk énünkben és nem dicsőítjük, hanem hitünk szerzőjére és bevégzőjére, Közben­já­rónk­ra, Jézusra tekintünk. A Szentlélek a töredelmes szívben elvégzi munká­ját, de sohasem tud dolgozni az önhitt, önelégült lélekben. Az ilyen ember saját okoskodásával akarja megjavítani önmagát. Belép saját lelke és a Szentlélek közé. A Szentlélek viszont akkor fog dolgozni, ha az »én« nem lép közbe.

Kitől függjünk tehát? Hol a mi segítségünk? Isten Igéje elmondja nekünk: »Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam nektek.« (János 14,26) A Szentlélek kész együttműködni mindenkivel, aki befogadja Őt és tanul Tőle. Mind­azok, akik ragaszkodnak az igazsághoz, és megszenteltetnek általa, annyi­ra eggyé válnak Krisztussal, hogy képesek lesznek szavaikkal és tetteikkel Őt képviselni.”[5]

   „Amikor a Szentlélek birtokába veszi szívünket, át is alakítja egész életünket. Bűnös gondolatainkat messzire elűzi, gonosz cselekedeteinket elhagyjuk; szeretet, alázat és béke veszi át a harag, irigység és viszály helyét. Öröm lesz a szomorúság helyén, és tekintetünk a menny tisztaságát tükrözi. Senki sem látja azt a kezet, mely vállunkról leemeli a terhet, és senki sem veszi észre a mennyből leereszkedő fénysugarat. Az áldás akkor jő, mikor az ember hit által alárendeli akaratát Istennek. És az a hatalom, mely emberi szemmel nem látható, új lényt teremt bennünk Jézus képmására. Lelki életünk a Szentlélek által lélegzik. A Szentlélek elküldése Krisztus életének elküldése. A Lélek betölti az őt befogadó lelket és krisztusi jellemtulajdonságokkal ruházza fel.”[6]

Amíg az életünk nem tesz bizonyságot Isten mindent átalakító hatalmáról, nem lehetünk jó bizonyságai Istennek, nem tölthetjük be a küldetésünket. Annak, aki az örökkévaló evangéliumot kívánja hirdetni az embereknek, a saját életében kell megmutatnia annak gyümölcseit. Nem elég azt mondanunk: arra menjetek, arra van a megváltozott élet. Szóljunk így: gyertek ide, itt van a megváltozott élet, itt van Isten. „És a Lélek és a menyasszony ezt mondják: Jövel! És a ki hallja, ezt mondja: Jövel! És a ki szomjúhozik, jöjjön el; és a ki akarja, vegye az élet vizét ingyen”. (Jel. 22.17)

 

Szabó Ferenc, Poór Balázs

 

 


[1] Vankó Zsuzsa: A  boldogság törvénye – bibliai etika, 24. o.

[2] Ellen G. White: Jézus élete, "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!" c. fejezet

[3] Ellen G. White: Jézus élete, Advent Kiadó, Budapest, 2000.,  670-671., l. angol lsz: 763.

[4] Ellen G. White: Jézus élete 582. oldal

[5] Ellen G. White: Manuscript Releases, 12. kötet, 52–53. o., idézi „A Szentlélek eljő reátok” c. gyűjtemény, 93. o.

[6] Ellen G. White: A Szentlélek eljő reátok, 298. oldal