|
|
|
||
|
|
|
||
|
Tartalom: Második
fejezet: Mi illeti meg Istent és mi a
császárt? Harmadik
fejezet: A "felsőbb
hatalmasságok" Első fejezet: A kereszténység és a Római
Birodalom
Ezt a szabadságot
adta Krisztus az embernek, amint a Biblia mondja: "Akiket a Fiú
megszabadít, valósággal szabadok lesznek" (Ján. 8:36). Azáltal, hogy ezt a
szabadságot adja - mint kimondhatatlan ajándékot -, eléri azt az eredeti
célját, hogy az ember meggyőződésből örökre az ő hű szövetségesévé váljék.
Úgy nyilatkoztatja ki magát az embernek, mint a legfőbb jó és az igazság
megtestesülése, s így vonja magához az embereket, hogy önként
engedelmeskedjenek az ő tökéletes akaratának. Jézus Krisztus testben
megjelent Isten volt. Isten Krisztusban megbékéltette magával a világot,
hogy megismerjék őt, az egyedül igaz Istent, és akit elküldött, a Jézus
Krisztust. Tanítványokat gyűjtött maga köré, akiket megtanított Isten
ismeretére. Felülről való hatalommal felruházva elküldte eset szerte a
világba, hogy hirdessék a szabadság evangéliumát minden teremtménynek,
megtanítva az embereket azok megtartására, amelyeket parancsolt
nekik. Jézus földre
jövetelekor a Római Birodalom fénykorát élte. A hatalomnak olyan tündöklő
és gigantikus megnyilvánulása volt ez a birodalom, amelyet emberi kéz
valaha is létrehozhatott ezen a földön. Ez a hódításaira büszke és
leigázott területeit féltékenyen őrző birodalom jogot formált mindenre: az
emberi és az isteni dolgokra egyaránt. Az akkori gondolkodás szerint
minden istent nemzeti istennek tekintettek. Mivel Róma meghódított minden
nemzetet, a hódítók annak bizonyságát látták ebben, hogy az ő isteneik
felette állnak a legyőzöttekéinek. S bár Róma megengedte a meghódított
népeknek, hogy folytassák nemzeti isteneik imádását, azonban ezeket az
isteneket, csakúgy mint a meghódított népeket, a római állam szolgáinak
tekintették. Ezért minden vallás a római vallás alattvalója lett. A
Pantheonban minden vallás istene elfoglalhatta a helyét, de csak mint az
állam szolgája. Maga a római vallás is csupán az állam szolgája volt. Róma
összes istene közül egyik sem volt olyan hatalmas, mint Róma városának
védőistene. Róma isteneinek legfőbb megkülönböztető jegye az volt, hogy az
állam hivatalos istenei voltak. Eszerint nem az állam nyerte dicsőségét a
római istenektől, hanem az istenek nyerték dicsőségüket a római államtól.
Mivel Róma így bánt tulajdon isteneivel is, ezért hallatlan
leereszkedésnek tartotta, hogy törvényesen elismerjen bármilyen idegen
istent, vagy bármelyik római alattvalónak elismerje azt a jogát, hogy Róma
istenein kívül más isteneket imádjon. Neander - a neves egyháztörténész -
Cicerót idézi, mint az erre vonatkozó törvényi szabályozás alapvető
megfogalmazóját: "Senkinek sem
lehet saját istene; senki sem imádhat egymaga olyan új, vagy idegen
istent, amelyet az állam törvényei nem ismertek el." (Neander: Church
History, I. kötet, 86-87. l. Boston, 1852.) Nyilvánvaló, hogy
a rómaiak számára a legfőbb jót az állam testesítette meg. Neandert
idézzük tovább: "Az állam gondolata volt a legmagasabb erkölcsi eszmény,
amiben ténylegesen megvalósult a legfőbb jó, és ezért az emberiség javát
szolgáló minden más dolgot ettől tettek függővé." (i.m. 86. l.
) Az ember
mindenestől az államnak volt alárendelve. Nem lehetett magasabb célja, és
nem törekedhetett annál magasabb rendű jóra. Minden római állampolgár
alattvaló volt, és minden római alattvaló rabszolga egy bizonyos
értelemben. Theodor Mommsen, a német jogtörténész ezt
írja: "Minél előkelőbbé
vált egy római, annál kevésbé volt szabad ember. A törvény mindenhatósága,
a kormányzás zsarnok uralma egy szűk körbe szorították gondolkodását és
tetteit. Hitele, valamint tekintélye életének e sajnálatos korlátozásától
függött. Az ember összes kötelessége a legegyszerűbb, de a leghatalmasabb
római számára is az volt, hogy rendben tartsa házát, és az állam
engedelmes szolgája legyen." (Ten Great Religions, 8. fejezet, 4.
rész) Könnyen belátható
tehát, hogy ha valaki Krisztus nevét és elveit vallotta, gyakorlatilag
nyíltan szembehelyezkedett az állammal. A Jézus Krisztusban
kinyilatkoztatott Istennek mint legfőbb jónak az elismerése az állam
felforgatására irányuló tettnek minősült. Róma ezt azért tekintette
hazaárulásnak, mert egy római számára a római állam a legfőbb jó eszményét
mutatta be, és bárki, aki azt állította, hogy ennél magasabb rendű jó is
létezik - és így magát Rómát alábbvalónak tartotta -, azt a római
büszkeség nem tekintette másnak, mint Róma tekintélye ellen támadónak, a
római állam bomlasztójának, felforgatójának. Ezért a keresztényeket -
mivel nem ismerték el a régi isteneket - nem csupán istentagadóknak
nevezték, hanem a hazaárulás vádja volt a bíróságok előtt ellenük emelt
vád, mivel tagadták, hogy az államnak joga lenne beleavatkozni az ember
Istenhez való viszonyába. Azzal vádolták őket, hogy nem tisztelik a
császárt, és hogy a császár és a római nép
ellenségei. A keresztények
számára Isten Igéje abszolút tekintély volt. "Az Istent féljed, és az ő
parancsolatait megtartsad, mert ez az embernek fődolga!" (Préd. 12:15) -
ez volt az alapelvük. Számukra az örök életet jelentette, ha
engedelmeskedtek ennek a felszólításnak. Ez volt részükről az a
magatartás, mely bizonyította Isten mint a legfőbb jó iránti hűségüket. Ez
a jó annyival magasabb a római államénál, mint amennyivel Isten
kormányzata is magasabb a római kormánynál; amennyivel Isten is
hatalmasabb, mint az ember, amennyivel a Menny is magasabb, mint a Föld,
amint az örökkévalóság értékesebb a mulandóságnál. A rómaiak nem csupán a
legnagyobb nemzetnek tartották magukat, és olyanoknak, akiknek hatalmuk
van mindenek felett, hanem azzal is büszkélkedtek, hogy minden nemzet
között ők a legvallásosabbak. Ciceró is a legvallásosabb népnek nevezi a
rómait, mivelhogy minden élettevékenységüket áthatotta a
vallásosság. Ismét Mommsent
idézzük: "A római vallás szertartásai igen részletesek és aprólékosak
voltak, kiterjedtek a mindennapi élet minden részletére. Áldozatokból,
imádságokból, ünnepségekből, valamint a madár- és béljósoknak az istenek
akarata s a jövő események feli tudakozódásaiból állt. A rómaiak rendkívül
vallásos embereknek tekintették magukat, mivel vallásuk oly igen szorosan
összefüggött a családi élet és az állam összes dolgával. ... A vallás és
annak ünnepségei mindenütt kapcsolódtak a rómaiak közéletéhez, és
magánéletükre is hasonló igát vetett az áldozatok, az imák és jóslások
követelményeihez való igazodás. Minden tevékenységet a főpapok tanácsa
által lefektetett rendszer szerint kellett végezni. ... Ha valaki sétálni
ment, szöveget kellett idéznie; ha kocsijába szállt, arra más szöveg
szolgált." (i.m. 8. fejezet, 3. rész) Edward Gibbontól,
a híres angol történésztől való a következő idézet, amely világos képet
nyújt a római vallási szertartások mindent átható jellegéről és arról is,
hogy a keresztény vallás milyen áthidalhatatlan szakadékot létesített a
maga hitvallói és mindama dolgok között, amelyek a római életet
alkották. "A nemzetek
vallása nem volt csupán szemlélődő tan, melyet az iskolákban tanítottak,
vagy a templomban hirdettek. A megszámlálhatatlan isten, s a sokistenhit
szertartásai a legbensőbb összefüggésben voltak a köz- és magánélet minden
foglalkozásával vagy örömével; és lehetetlennek látszott azok megtartása
elől menekülni anélkül, hogy az illető le ne mondjon az emberekkel való
érintkezésről, a társadalom minden kötelméről és
élvezetéről. Béke és háború,
örömünnep és temetkezés a pogányistenek tiszteletével volt összeszőve. Még
a zene, festészet, szónoklat és költészet művészete is ugyanazon
tisztátalan forrásból meríttetett; Apolló s a múzsák is a pokoli szellem
küldöttei, Homér és Virgil pedig legkitűnőbb szolgái
voltak. A veszélyes
kísértés a figyelmetlen hívőt kétszeres erőszakkal támadta meg a nagy
ünnepélyek napjain. S ezek az ünnepélyek oly művészileg voltak beleszőve
az egész év folyamába, hogy a babona mindig valami öröm, és gyakran erény
alakjában tűnt fel. A római szertartás
szerint némely legszentebb ünnepély, mint január első napja például a köz-
és magánboldogság fogadalmainak megünneplésére, a holtakról s élőkről
történő megemlékezésre, a tulajdon sérthetetlen kötelékeinek
megszilárdítására, vagy a tavasz közeledtével a nemző termékenység
üdvözletére, vagy Róma városa s a köztársaság alapíttatásának
megünneplésére voltak szentelve. Képzelhető, mennyire irtóztak a
keresztények ezektől az istentelen ünnepélyektől." (Gibbon: A Római
Birodalom hanyatlásának és bukásának története - fordította Hegyessy
Kálmán, Pest, 1808.) Ha valaki Krisztus
nevét vallotta, annak az életben minden más kapcsolatról le kellett
mondania. Nem vehetett részt még a legközelebbi rokonai menyegzőjén vagy
temetésén sem, mert minden szertartás a pogány istenekkel volt
kapcsolatos. Ugyanezért nem vehetett részt a nyilvános ünnepeken sem.
Azzal, hogy nem volt ott a nyilvános ünnepeken, még nem tudta kivonni
magát a szertartások alól, mert ilyen alkalmakkor a házak ajtajait, a
lámpásokat, a lakók fejét babér- vagy virágkoszorúnak kellett ékesíteni
Róma laza erkölcsű isteneinek és istennőinek tiszteletére. Ha a keresztény
részt vett ezeken a szertartásokon, akkor ezzel az isteneket tisztelte
meg, a pogányokhoz hasonlóan. Ha pedig a
részvételt megtagadta - mint ahogy meg is kellett tagadnia, ha Istennek
akart engedelmeskedni és Krisztust tisztelni -, akkor feltűnést keltett az
egész nép között, akik féltékenyen védelmezték azt a tiszteletet, amely
szerintük csak az ő isteneiket illette meg. Ezzel a kereszténység a római
törvényeket is áthágta, mert az istenek kultuszát a római jog előírta. Így
tehát a keresztények üldözés célpontjává váltak, a római törvény
értelmében halálbüntetés várt rájuk: "Tiszteld az
isteneket minden tekintetben, országod törvényei szerint. Azonfelül
kötelezzél mindenkit arra, hogy ugyanezt tegye. Gyűlöld és büntesd meg
mindazokat, akik ezzel kapcsolatban valamilyen idegen szokást akarnak
bevezetni. ... Aki új vallást vezet be, melynek irányzata és jellege
ismeretlen, mely megzavarja, nyugtalanítja az emberek gondolkodását, azt
ha magas rangú, száműzzétek, ha alacsonyabb, halállal büntessétek."
(Neander: i.m. első rész, 3. szakasz, 2. bekezdés) Ez volt a római
jog. Minden keresztény - pusztán a hite megvallásával - elhatárolta magát
Róma isteneitől és mindentől, amit az ő tiszteletükre tettek. Márpedig
Rómában mindent az ő tiszteletükre tettek. Az első keresztények
nagyobbrészt a társadalom alacsonyabb rétegeiből kerültek ki. Mivel a
keresztények egy új vallást vezettek be és többségükben alacsony rangúak
voltak, lényegében halálra ítélték magukat Krisztus megvallásával. Ezért
kellett Pálnak, Péternek és keresztények sokaságának meghalnia Krisztus
nevéért. Ilyen volt a római jog, és amikor Róma a keresztényeket halálra
ítélte, ez nem számított üldözésnek. A rómaiak semmilyen körülmények
között sem tekintették ezt üldözésnek, csak a törvény érvényesítésének. A
római állam volt a legfőbb hatalom. Az állam szabályozta a vallási
kérdéseket. Aki nem engedelmeskedett a törvénynek, annak büntetést kellett
elszenvednie. Amit Róma tett, amit tetteiről elismert, az egyszerűen csak
a törvény végrehajtása volt. Amennyiben
elfogadjuk azt az elvet, hogy az államnak joga van vallási kérdésekben
törvényt hozni és bármely vallás gyakorlására kényszeríteni az embereket,
akkor a római államot nem érheti vád a keresztények meggyilkolásáért. Így
azt sem mondhatjuk, hogy ez üldözés lett volna. A helyénvaló törvényeknek
érvényt szerezni sohasem jelent üldözést, bármilyen szigorú szankciót is
tartalmaz a törvény. A gyilkos felakasztása nem üldözés. Ha a gyilkost -
akár vérebekkel is - üldözőbe veszik, hogy törvény elé állítsák, az nem
üldözés. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a helyénvaló törvények végrehajtása
nem minősülhet üldözésnek. Így tehát, ha a vallás és a vallás
gyakorlásának szabályozása megfelelő tárgya lenne a polgári
törvényhozásnak, akkor soha nem létezett és soha nem is létezhet semmi
olyan, amit vallási üldözésnek lehetne nevezni. Mivel a polgári
kormányzatoknál a többség akarata a meghatározó, szükségszerűen a többség
vallása a bevett vallás. Ha a vallási kérdésekben a polgári törvényhozás
megengedhető, akkor a többség a maga vallását emelheti törvényerőre. Az
ilyen törvények ez esetben helyénvaló törvények lennének s ezek
végrehajtása sohasem lenne üldözés. De mindezt a Római
Birodalom hatalmával és tekintélyével együtt elsöpri a krisztusi alapelv,
amelyet mindenki igaznak tartott, aki Krisztus nevét vallotta. Krisztus
tanítása szerint a polgári kormányzatnak jog szerint soha, semmilyen köze
sem lehet a valláshoz vagy a vallás gyakorlásához, minthogy a vallás nem
tárgya a polgári törvényhozásnak. A vallást, a hit megvallását és annak
gyakorlását teljes mértékben az egyénre és az ő Istenére kell bízni.
Lehetővé kell tenni, hogy lelkiismerete szerint tisztelhesse Istent, hogy
csak Istennek adja azt, ami az övé, a császárnak pedig szintén csak azt;
ami az övé. Ez az az elv, melyet Krisztus állított fel, melyet
tanítványain keresztül megismertetett az egész világgal, melyért azok
minden földi érdeket veszni hagytak, és kimondhatatlan kínokat is
elszenvedtek, az életüket is boldogan odaadták. Ennek az elvnek és hűséges
képviseletének köszönhetjük mindazokat a szabadságjogokat, amelyekkel ma
rendelkezünk. A Leckytől származó következő idézet méltó arra, hogy arany
betűkkel jegyezzük le, és mindig emlékezetünkben
tartsuk: "A pogány
üldözések megbízható feljegyzései között egyes leírások a legélénkebben
mutatják be annak a kegyetlenségnek mélységét, melyre az emberi természet
lesüllyedhet, valamint annak az ellenállásnak hősiességét, melyre
felemelkedhet. ... Az emlékiratok szerint a legborzalmasabb kínzásokat
vagy maga a lakosság követte el, vagy az ő jelenlétükben zajlott az
arénákban. Olvasunk vörösen
izzó vasszékekre kötözött keresztényekről, miközben félig elégett húsuk
szaga fojtogató füstként emelkedett az égre, másokról, akiknek húsát
hántolókkal vagy vaskampókkal csontig szedték le, szent életű szüzekről,
akiket gladiátorok buja vágyainak löktek oda vagy kerítőnőknek
szolgáltattak ki, olyan esetről, mikor kétszázhuszonhét megtértet küldtek
a bányákba, miután egyik lábuk inait izzó vassal megbénították, fél
szemüket pedig kiszúrták, olyan lassú tüzekről, hogy az áldozatok órákig
vergődtek gyötrelmeikben, széttépett vagy forró ólommal leöntött
testekről, arról, hogy a kínpadon sót és ecetet öntöttek a vérző testre,
hosszúra nyújtott és több napig tartó, válogatott kínzásokról. Isteni
Mesterük iránti szeretetből, valamint azért az ügyért, amelyről hitték,
hogy igaz, férfiak, de még gyönge lánykák is úgy viselték el ezeket a
borzalmas kínzásokat, hogy az arcizmuk sem rándult, holott egyetlen szó
megszabadította volna őket szenvedéseiktől. Bárhogy is vélekedjék valaki a
papság eljárásairól egy későbbi korban, azt a tiszteletet, amellyel a
mártírok sírja előtt meghajlunk, semmi ne csökkentse." (William Edward
Hartpole Lecky: History of European Morals from Augustine to Charlemagne,
London, 1869., 3. fejezet vége) Amit elszenvedtek,
megerősítette azt az elvet, hogy a polgári kormányzatnak jog szerint semmi
köze sem lehet a valláshoz. Mindezt azért szenvedték, hogy az emberiség
szabad lehessen, és hogy a későbbi korokban minden emberi lény
elidegeníthetetlen jogának ismerjék el azt, hogy ki-ki lelkiismerete
szerint imádja Istent. Megismételjük
tehát: ha a vallás, és a vallás gyakorlásának szabályozása megfelelő
tárgya lenne a polgári törvényhozásnak, akkor soha nem létezett és soha
nem is létezhetnék semmi olyasmi, amit vallásüldözésnek lehetne
nevezni. Második fejezet: Mi illeti meg Istent és
mi a császárt?
"Ekkor a
farizeusok elmenvén, tanácsot tartottak, hogy szóval ejtsék őt tőrbe. És
elküldték hozzá tanítványaikat a Heródes-pártiakkul, akik ezt mondták:
Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és az Isten útját igazán tanítod, és nem
törődsz senkivel, mert embereknek személyére nem nézel. Mondd meg azért
nekünk, mit gondolsz: Szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?
Jézus pedig ismervén az ő álnokságukat, mondta: Mit kísértgettek engem,
képmutatók? Mutassátok meg nekem az adópénzt. Azok pedig odavittek neki
egy dénárt. És mondta nekik: Kié ez a kép és a felírás? Mondták neki: A
császáré. Akkor mondta nekik: Adjátok meg azért ami a császáré, a
császárnak; és ami az Istené, az Istennek" (Mt.
22:15-21). Ezekkel a
szavakkal Krisztus világos különbséget tett császár és Isten között -
aközött, ami a császáré, s aközött, ami az Istené, vagyis a polgári és
vallási hatalom közt, valamint aközött, amivel a polgári kormánynak, s
amivel a vallási hatalomnak tartozunk. Ami a császáré, azt a császárnak
kell megadnunk, ami pedig Istené, azt egyedül Istennek. Ami az Istené,
afelett a császár nem rendelkezhet. Azt állítani, hogy mi kötelesek
vagyunk a császárnak adni azt, ami az Istent illeti meg, vagy pedig hogy a
császár közvetítésével kell megadni azt, ami az Övé, az Krisztus
kijelentésének elferdítése és a maga értelméből való kiforgatása. Az ilyen
magyarázat csak ellentmondásba keverné Krisztust önmagával, és pontosan ez
az, amire a farizeusok törekedtek. Mivel a "császár" szó a mindenkori
államra utal, egyértelmű, hogy azok a kötelességek, amelyekkel a
császárnak tartozunk, polgári kötelességek, s azok, amelyekkel Istennek
tartozunk, kizárólag erkölcsi vagy vallási kötelességek. A Webster-féle
értelmező szótár így határozza meg a vallás fogalmát: "Isten elismerése
úgy. mint aki a tisztelet, a szeretet és az engedelmesség tárgya". Egy
másik - hasonlóan jó - meghatározás szerint: "Az ember személyes
kapcsolata Istennel a hit és az engedelmesség útján". Egy további
meghatározás: "Kötelességeink, amelyekkel Teremtőnknek tartozunk, és ezek
teljesítésének módja". Nyilvánvaló tehát,
hogy a vallás és a vallásos kötelességek egyedül Istenre tartoznak, s
mivel azt, ami Istené, Istennek kell megadnunk és nem a császárnak,
következésképpen Krisztus szavai szerint az állam nem illetékes a vallás
kérdésében, hiszen a vallás Isten és az ember személyes
kapcsolata. Egy másik fontos
fogalom az erkölcs. Egyik általánosan elfogadott meghatározása így
hangzik: "Az erkölcsi mértékhez, vagy szabályhoz való igazodás, vagy az
attól való eltérés. Valamely cselekedetnek az isteni törvényhez való
igazodása". Minthogy az
erkölcs a cselekedetek isteni törvényhez való igazodása, világos, hogy az
erkölcs kizárólag Istenre tartozik, és az államnak erre nem terjed ki a
hatásköre. Első hallásra ez szélsőséges, sőt hamis álláspontnak tűnhet, de
nem az. Mindenki beláthatja, aki egy kis figyelmet szentel e tárgynak. A
már idézett meghatározás első része azt mondja, hogy "az erkölcs: az
erkölcsi mértékhez vagy szabályhoz való igazodás, vagy az attól való
eltérés" és a meghatározás későbbi része mutatja, hogy ez az igaz erkölcsi
mérték az isteni törvény. Az erkölcsi
törvényt így határozhatjuk meg: "Istennek mint a legfőbb erkölcsi
hatalomnak az akarata a jellemükért és magatartásukért felelősséggel
tartozó lényekre vonatkozóan; vagyis a cselekvés kötelező érvényű szabálya
a lelkiismeretre avagy az erkölcsi magatartásra nézve. Az erkölcsi törvény
összefoglalását tartalmazza a Tízparancsolat, melyet Isten saját kezűleg
írt fel két kőtáblára és adott át Mózesnek a Sínai-hegyen."
A fenti
meghatározások összhangban vannak a Bibliával. A Biblia szerint a
Tízparancsolat Isten törvénye, Isten akaratát fejezi ki, megítéli a szív
gondolatait és indítékait, megtartása az ember Isten iránti
kötelessége. A Biblia ezt
mondja: "Az Istent féljed és az ő parancsolatait megtartsad; mert ez az
embernek fődolga" (Préd. 12:15) Így szól Krisztus:
"Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert aki öl, méltó az
ítéletre. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő
atyjafiára, méltó az ítéletre; aki azt mondja az ő atyjafiának: ráka /=
hitvány alak/, méltó a főtörvényszékre; aki ezt mondja: bolond /a bibliai
fogalom eredeti jelentéstartalma: istentelen, gonosz/, méltó a gyehenna
tüzére" (Mt 5:21-22). János apostol a
következőket írja: "Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos" (I.
Ján. 3:15) S ismét Jézus
Krisztus mondja: "Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne
paráználkodjál- Én pedig azt mondom néktek, hogy ha valaki asszonyra
tekint gonosz kívánság okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében"
(Mt. 5:27-28) Tovább is lehetne
sorolni a példákat, de ennyi is elegendő annak szemléltetésére, hogy az
erkölcs az erkölcsi törvény iránti engedelmesség, és hogy ez a szív
gondolataira és indítékaira is kiterjed. Ennek ellenőrzése tehát a dolog
természeténél fogva az államhatalom hatáskörén kívül esik. Aki gyűlöli az
embertársát: gyilkos; egy asszonnyal akár gondolatban is paráználkodni:
házasságtörés. Ezek a cselekedetek erkölcstelenek, és elkövetésük az
erkölcsi törvény megsértése, de egyetlen állam sem tekinti feladatának,
hogy ilyen esetekben büntessen. Az ember egész életén át gyűlölheti a
szomszédját, megkívánhat mindent a világon, tisztátalanul gondolkodhat
minden egyes nő felöl, akit csak meglát - egész életében teheti ezt, de
mindaddig, amíg ez gondolati szinten marad, a polgári hatalom nem
büntetheti. Igen erkölcstelen ember az ilyen; de az államnak mégsem áll
módjában megbüntetni őt. Még csak meg sem kísérli ezt. Ez a dilemma is
jelzi, hogy az erkölcs vagy erkölcstelenség kérdése az állam hatáskörén
kívül esik. De folytassuk e
gondolatmenetet. Mihelyt a szívbéli gyűlölködés, kívánság, irigység vagy
paráználkodás testi sértéshez, a tulajdon ellen elkövetett
bűncselekményhez; avagy erőszakos közösüléshez vezet - az állami
igazságszolgáltatás büntetéssel sújtja az elkövetőt. De ne felejtsük el:
az állam ilyenformán nem az erkölcsi törvény, hanem a közjog áthágását
bünteti. Az erkölcstelenség a szívben érhető tetten, és kizárólag Isten
által. Az állam senkit sem az erkölcstelensége miatt büntet. Ha ezt tenné,
gyilkosságért el kellene ítélnie azt, aki gyűlöli az embertársát, mert az
igaz erkölcsi mérték szerint a gyűlölet is gyilkosságnak számít. Világos
tehát, hogy az állam az erkölcstelenséget nem bünteti és nem büntetheti,
hanem kizárólag csak az állampolgári kötelesség megszegéseként elkövetett
bűncselekményt. Ezt a
megkülönböztetést az állam avagy a nemzeti kormány (összefoglalóan: a
polgári kormány) fogalma is magában hordozza. Soha senkinek nem jutna
eszébe, hogy erkölcsi kormányzatról beszéljen. Isten kormányzata az
egyedüli erkölcsi kormányzat. Isten az egyedüli, aki teljes mértékben
erkölcsi alapon kormányoz. Isten törvénye az egyetlen erkölcsi törvény.
Egyedül Isten joga, hogy megbüntesse az erkölcstelenséget, ami az erkölcsi
törvény megszegése. Az emberek által felállított kormányzat polgári
kormányzat, nem pedig erkölcsi. Ezért az állam törvényei polgári
törvények, nem pedig erkölcsiek. A polgári kormány feladata a polgári
törvények áthágásának megbüntetése. Az erkölcstelenség megbüntetése
egyedül az erkölcsi törvény és az erkölcsi érzék Megalkotójára tartozik,
aki az egyedüli igaz bíró erkölcsi kérdésekben. Ez mindazok
számára nyilvánvaló, akik becsületesen gondolkodnak erről a témáról.
Mindez még világosabb, ha meghatározzuk, hogy mit is jelent az a
megjelölés, hogy "polgári": a városra, vagy az államra, illetve az
állampolgárok egymás közötti, valamint az állammal való kapcsolatára
vonatkozó. Mindezek világosan
mutatják, hogy a császárnak (államnak) csak azzal tartozunk, ami polgári,
Istennek pedig azzal, ami erkölcsi, vagy vallási. Más definíciók ugyanezt
támasztják alá. Például Webster a bűn fogalmát úgy határozza meg, hogy
"bűn mindaz, ami Isten akaratának áthágása". A Szentírás szerint pedig a
bűn a törvény áthágása. Törvényen ez esetben nyilvánvalóan az erkölcsi
törvény értendő, a Tízparancsolat, amint ez pl. Róma 7:7-ből kitűnik: "A
bűnt nem ismertem, hanem csak a törvény által; mert a kívánságról sem
tudtam volna, ha a törvény nem mondaná: Ne kívánd!" Arról a törvényről van
tehát szó, amely a "ne kívánd!" parancsolatot is tartalmazza; vagyis a
Tízparancsolatról. Ez az erkölcsi törvény. A bűncselekmény
viszont az állam törvényeinek a megszegése. A szótár így határozza meg:
"Bűncselekmény - szűkebb értelemben véve - akár az emberi, akár az isteni
törvény áthágása, a modern szóhasználatban viszont az állam törvényeivel
ellenkező cselekedeteket jelöli." Így az állam által
alkotott jogszabályok a bűncselekmény fogalmát határozzák meg, és a
bűncselekményt, a tettet veszik figyelembe, nem pedig a bűnt - miközben az
isteni szabályok a bűn fogalmát határozzák meg, és a bűnt veszik
figyelembe, nem pedig a bűncselekményt. Mivel Istené az
egyetlen erkölcsi kormányzat, és az ő törvénye az egyetlen erkölcsi
törvény, kizárólag ő hívatott az erkölcstelenség megbüntetésére, és éppen
úgy az erkölcsiség előremozdítására. Az erkölcs az Isten törvényéhez való
igazodás, az Isten iránti engedelmesség. Ám az Isten iránti
engedelmességnek őszintén és igazán a szívből kell fakadnia, máskülönben
nem engedelmesség, hiszen amint Isten szavából bizonyítottuk, Isten
törvénye számításba veszi a szív gondolatait és indítékait is. A Biblia
ezt mondja rólunk, emberekről: "Mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek az
Isten dicsősége nélkül" (Rm. 3:23). A törvényszegés folytán minden ember
erkölcstelenné vált. "A törvény cselekedeteiből /= engedelmességből/ egy
test sem igazul meg /= nem számít igaznak, nem lesz erkölcsös/ őelőtte"
(Rm. 3:20). Mivel a törvényszegés folytán minden ember bűnössé lett, ezért
a törvény iránti engedelmesség által senki nem válhat erkölcsössé, hiszen
éppen ez a törvény nyilvánítja őt bűnösnek. Az erkölcsi törvény
követelményeit ki kell tehát elégíteni, mielőtt akár a törvény, akár annak
szerzője erkölcsileg feddhetetlennek nyilvánítaná az embert. De az
erkölcsi törvénynek soha, egyetlen erkölcstelen, bűnös személy sem tud
megfelelni; márpedig pontosan ilyenné vált minden ember a törvényszegés
következtében. Bizonyos tehát, hogy ember soha nem válhat erkölcsössé
pusztán az erkölcsi törvény által. Mindezek alapján
az is ugyanilyen bizonyos, hogy az embert ha valaki erkölcsössé teheti,
akkor ez a lény csak a minden erkölcs Szerzője és Forrása lehet. És ez az,
amiről Isten előre gondoskodott. Mert "most pedig törvény nélkül jelent
meg az Istennek igazsága /= erkölcse/, amelyről tanúbizonyságot tesznek a
törvény és a próféták; Istennek igazsága pedig a Jézus Krisztusban való
hit által mindazokhoz és mindazoknak, akik hisznek. Mert nincs különbség,
mert mindnyájan vétkeztek /erkölcstelenné tették magukat/, és szűkölködnek
az Isten dicsősége nélkül" (Rm. 3:21-23). Egyedül Krisztus erkölcsi
magatartása teheti az embert erkölcsössé. S Krisztusnak ez az erkölcsi
magatartása Istené is, melyet Krisztusért nekünk tulajdonít, és mi ezt a
Benne való hit által nyerhetjük el Tőle, aki a hit kezdője és bevégzője
is. Miután Krisztus erkölcsi magatartását Isten nekünk tulajdonította, az
erkölcsi törvényt újra beírja az ember szívébe és elméjébe az ő Lelke
által, így szentelve meg a lelket engedelmességre - azaz az igazi erkölcsi
magatartásra. Így, és csakis így válhat egy ember erkölcsössé; és ez az
erkölcs Istené, melyet hit által Jézus Krisztustól nyerünk. Nem létezik
más erkölcs ezen a világon. Mivel az erkölcs Istentől származik és Isten
Lelke plántálja a szívbe az Isten Fiába vetett hit által, ezért a
Szentírás bizonyítékaival támaszthatjuk alá, hogy az erkölcsiség
előremozdítása egyedül Istenre tartozik. Mivel ő az erkölcs
egyedüli kezdeményezője, milyen eszközök segítségével munkálja Isten az
erkölcsöt a világon? Milyen testületre bízta az erkölcs megőrzését a
világban? Az egyházra, vagy az államhatalomra? Melyikre a kettő közül? Az
egyházra, kizárólag az egyházra, amely "az élő Isten egyháza", "az igazság
oszlopa és erőssége" (I. Tim. 3:15). Az egyháznak adta a megbízást:
"Elmenvén széles e világra hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek,
tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek" (Mk.
16:15; Mt. 28:20). A Jézus Krisztust prédikáló egyház az, amely által az
evangélium megjelentetik "a hitben való engedelmesség végett, minden
népeknek tudomására adatván" (Rm. 16:2ú). Nincs más engedelmesség, csak
ami hitből fakad; nincs más erkölcs sem, csak hitből fakadó. Ezért az
egyház, és nem az állam bízatott meg az erkölcs őrzésével e világban. Ez
mindjárt válasz is arra a kérdésre, hogy vajon az államnak feladata-e a
hit és az erkölcs oktatása. Az állam nem képes erkölcsre vagy vallásra
tanítani. Erre nincs felhatalmazása. Isten Lelke és Krisztus örömüzenete
közül - mindkettő elengedhetetlen az erkölcsre tanításhoz - egyik sem az
államra, hanem mindkettő az egyházra bízatott. Jóllehet ennek a
munkának a végzése az egyház feladata, mégsem rendelkezik azzal az
előjoggal, hogy akár jutalmazza, akár büntesse az erkölcsöt. Az egyház
kérlel, esedezik, meggyőzi az embert, hogy békéljen meg Istennel, az
erkölcs alapelveire és gyakorlatára tanít. Az a dolga, hogy erkölcsi
meggyőzéssel vagy lelki intéssel megőrizze az erkölcsi tisztaságot és
fegyelmet az egyház tagjainak körében. De nem az ő dolga, hogy jutalmazza
az erkölcsöt, vagy büntesse az erkölcstelenséget. Ennek joga egyedül
Istené. Az erkölcs vagy erkölcstelenség a szív rejtett indítékaiból fakad.
Mivel egyedül Isten az emberi szív ismerője, ezért senki más nem képes
felmérni az erkölcsi kérdésekben szerepet játszó indítékok
természetét. A fentiek alapján
belátható, hogy egyetlen embernek, egyetlen csoportnak vagy szervezetnek
sincs joga büntetni az erkölcs nevében. Bárki, aki ezt megkísérli, Isten
előjogait bitorolja. Bármely, az erkölcstelenséget büntetni kívánó
embercsoport - ha következetesen gondolkodik elkerülhetetlennek kell hogy
találja az inkvizíciót, hiszen az erkölcstelenség megítéléséhez szükséges
valamilyen módon a szív gondolataihoz és indulataihoz férkőzni. Mivel a
pápaság jogot formált magának ahhoz, hogy az embereket erkölcsiségre
kényszerítse, az erkölcstelenséget pedig büntesse, vette magának a
bátorságot ahhoz is, hogy a fenti elv logikai következményeit is
érvényesítse. Így jutott oda, hogy elengedhetetlennek látta azt, hogy
emberek szívének titkait felderítse, és úgy találta, hogy a kínzás
alkalmazásával és folytonos fokozásával rá lehet szorítani az embereket
arra, hogy szívük legelrejtettebb dolgait is megvallják. Ezért alapították
meg az inkvizíciót, mint a kívánt cél eléréséhez legmegfelelőbb
eszközt. Amíg általános az
egyetértés abban, hogy az erkölcs kikényszerítése a polgári kormányzat
feladata, addig az inkvizíciót nincs miért elítélni, mert ez az intézmény
csupán logikus következménye a fenti elvnek. Ezek a bizonyítékok is
megerősítik azt a világos és ésszerű elvet, hogy a polgári kormányzat
hatáskörébe csak az tartozik, amire maga a kifejezés is utal - tehát az,
ami polgári. A polgári kormányzat célja is polgári, nem pedig
erkölcsi. A polgári
kormányzatnak, avagy az államnak az a funkciója, hogy fenntartsa a
társadalom rendjét, hogy nyugalmat biztosítson polgárainak, és megvédje
őket mindennemű jogsértéstől. Az erkölcsi fennhatóság Istené, a társadalom
irányítása az állam dolga. "Adjátok meg azért ami a császáré, a
császárnak; és ami az Istené, az Istennek" (Mt.
22:21). Felmerülhet
azonban a kérdés: Vajon a polgári hatalom nem Isten parancsolatainak
szerez-e érvényt? Az olyan parancsolatoknak, mint: "ne lopj, ne ölj, ne
légy házasságtörő, ne tégy hamis tanúbizonyságot"? És vajon nem Isten e
parancsolatainak áthágását bünteti az államhatalom? Az "erkölcs" vagy
"erkölcsiség" szót használják olyan értelemben is, amely az emberek
közötti kapcsolatra utal csupán; ennek a felfogásnak az értelmében - ahogy
mondani szokták - a polgári hatalom polgári alapon kell hogy érvényt
szerezzen az erkölcsiségnek. De a polgári alapon vett erkölcsiség a
polgári kötelességeknek való engedelmesség csupán, semmi
más. A válasz az, hogy
a polgári hatalom nem Isten parancsolataiként szerez érvényt ezeknek.
Büntetni sem mint Isten parancsolatainak a megszegését bünteti. Az állam
tiltja a gyilkosságot, a lopást, a hamis esküt, s némelyik állam tiltja a
házasságtörést is, de nem úgy, mint Isten parancsolatainak az áthágását.
Emberemlékezet óta kormányok, melyek mit sem tudtak Istenről, tiltották
ezeket. Hiszen ha a polgári hatalom kísérelne meg ezeknek mint Isten
parancsolatainak érvényt szerezni, akkor gyilkosként kellene büntetnie
azt, aki gyűlöli a felebarátját; hamis eskü elkövetőjeként kellene
büntetnie a hamis hírek szerzőjét; paráznaként kellene büntetnie azt, aki
erkölcstelenül gondolkodik; tolvajként kellene büntetnie azt, aki be
akarja csapni felebarátját - hiszen mindezek Isten parancsolatainak
megszegései. Ha tehát az állam
úgy akarna érvényt szerezni ezeknek a dolgoknak, mint Isten
parancsolatainak, akkor a szív gondolatait és indítékait kellene
megbüntetnie; ebben pedig egyetlen földi hatalom sem illetékes, és
világos, hogy ha bármelyik földi hatalom megkísérelné ezt, egyszerűen
Isten helyébe emelné magát, és az Ő kiváltságát
bitorolná. Mindezeken
túlmenően az ilyen erőfeszítés a bűn megbüntetésére irányuló kísérlet
lenne, mert a bűn Isten törvényének a megszegése, ám a bűnbánat esetén
megbocsáttatnak a bűnök, és Isten nem bünteti a bűnöst törvénye
áthágásáért, ha egyszer megbocsáttattak a bűnei. Ha viszont a polgári
hatalom vállalkozik arra, hogy Isten törvényének érvényt szerez, akkor nem
járhat el igazságosan annak a törvényszegőnek az esetében, akinek Isten
megbocsátott. Inkvizíció nélkül
a polgári hatalom sohasem lehet képes arra, hogy a polgári kötelességeken
túlmenően bárminek is érvényt szerezzen. Például valaki
ellop egy pénzösszeget a társától. Ezért letartóztatják, eljárást
indítanak ellene, melynek során bűnösnek találják. De tegyük fel, hogy az
ítélet kimondása és végrehajtása közötti időben az illető megbánásra jut,
és Isten megbocsátja bűnét. Attól kezdve Isten szemében olyan ő, mintha
sohasem vétkezett volna. Isten parancsolata nem ítéli el többé őt a
kérdéses bűnéért. Ha a polgári jog Isten törvényével lenne egyenlő, a
polgári igazságszolgáltatás akkor járna el következetesen, ha megbocsát az
illetőnek, mint Isten tette, ártatlannak nyilvánítja és szabadon
engedi. De Isten rendelése
még ennél is többet kíván: "Ha pedig a te atyádfia vétkezik ellened,
dorgáld meg őt; és ha megtér, bocsáss meg neki. És ha egy napon hétszer
vétkezik ellened; és egy napon hétszer tehozzád tér, mondván: megbántam -
megbocsáss neki". Ha az államhatalomnak az lenne a dolga, hogy Isten
törvényét érvényesítse lopás, hamis tanúzás, vagy az erőszak bármely
formája esetében, akkor ha letartóztatása után azt mondja az az ember:
"megbántam", meg kellene neki bocsátani; ha ismét elköveti tettét, ismét
letartóztatják, de ismét így szól: "megbántam", újra meg kellene neki
bocsátani; ha pedig egyetlen nap alatt hétszer mondja, hogy "megbántam",
akkor is meg kellene neki bocsátani. Mindenki előtt világos, hogy az
efféle eljárás a társadalom teljes összeomlásához vezetne, s ez egyben
minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy polgári hatóságnak soha nem
lehet semmiféle joga ahhoz, hogy Isten parancsolatainak szerezzen érvényt
vagy a Bibliát tegye törvénykönyvévé. Ellenben Isten
erkölcsi kormányzását éppen a bűnösnek való teljes megbocsátás elve tartja
fenn, mert Krisztus áldozata által "ő mindenképpen üdvözítheti is azokat,
akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él; hogy esedezzék érettünk"
(Zsid. 7:25). De a polgári államban ha valaki törvénysértést követ el és
azt rábizonyítják, nem kerülheti el a büntetést akkor sem, ha Isten közben
megbocsátja a bűnét. Az alábbiakban
W.T. Hamis professzort, az amerikai kormány közoktatási bizottságának
egykori elnökét idézzük: "A bűncselekmény olyan tett, melyet az állam
visszahárít bírói úton az elkövetőre. Az igazságszolgáltatás mérlegeli az
ügyet és súlyosságának megfelelően büntető rendszabályokat léptet életbe.
A bírói gondolkodás a megtorlás körében mozog. A bíróságnak az a feladata,
hogy visszahárítsa az egyénre tettének következményeit, hogy áldására
legyen, vagy pedig a fájdalom átka sújtsa. Mármost a bűn a szentség
törvényének megsértése, kiesés az Istenhez való hasonlatosság állapotából,
és mint ilyet, teljességgel lehetetlen mérni. Az Istenhez való hasonlóság
állapotának megszűnése: örök halál. A bűn nem engesztelhető ki a
legsúlyosabb büntetéssel sem, hanem csakis a helyettes áldozat isteni
cselekedetével, amint azt a kinyilatkoztatás tanítja. ... Ha az állam a
bűntetteket bűnként kezelné és megbánás esetén elengedné az értük járó
büntetést - összeomlana. Ez ugyanis azzal járna, hogy a bíróságnak a
látható tett mögöttes, a személyiség mélyén rejtőző lelki tartalmát
kellene boncolgatni. Mert ameddig a lelkület nem nyilvánul meg
cselekedetekben, addig az nem a társadalomra, hanem csak az egyénre és
Istenre tartozik. Emberi intézmény nem férkőzhet a tényszerű cselekedet
mögé, nem kísérelheti meg, hogy azzal a lelki tartalommal foglalkozzék,
amely a személyes szabadság szférájába tartozik. Nem szabad
összetévesztenünk a bűnt és a bűncselekményt, és az sem megengedhető, hogy
ugyanaz a hatóság bűncselekménynek is és bűnnek is minősítse ugyanazt a
cselekedetet. Tekintsük bűncselekménynek, s akkor méltányos büntetés
alkalmazható. A polgári törvény nem üldözi a gyilkost az akasztófánál
tovább; életével fizetett a bűncselekményért. De a legkisebb bűn is, még
ha egyáltalán nem minősül bűncselekménynek - például, ha haragszunk a
másikra, mert a harag, mely nem nyilvánul meg erőszakos tettekben, hanem a
szívben gyülemlett fel, nem bűncselekmény, de bűn - az ilyen örökre
kizárja az embert a mennyből, hacsak nem követi őszinte
megbánás." Az e fejezetben
kifejtett gondolatok talán elegendőek, hogy szemléletesen bemutassák, hogy
mit is tartalmaz a Krisztus által kijelentett alapelv. Ez az alapelv
egyszerű, és a józan gondolkodású emberek készséggel el is fogadják; mégis
az önző emberi hatalomvágy miatt a világ olyan nehezen tanulja meg és
fogadja el az igazságnak ezt a leckéjét. Az Egyesült
Államok volt az első olyan állam a történelemben, amely a lelkiismereti
szabadság krisztusi alapelvét elismerte és tiszteletben tartásának
kötelezettségét elfogadta. Az 1787-ben megfogalmazott amerikai alkotmány
VI. cikkelye kimondja, hogy "nem lehet vallási hovatartozást megkövetelni
az Egyesült Államok joghatósága alá tartozó hivatali tisztség vagy
megbízás betöltésével kapcsolatban." (Az Amerikai Egyesült Államok
Alkotmánya, Compliments of the U.S. Information Service, Embassy of the
United States of America - A ford.) Ennek még
széleskörűbb biztosítására az első alkotmánymódosító cikkely 1791-ben
kimondja: "A kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás
szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában" (u.o.). 1796-ban, a Tripolival
kötött egyezményben pedig kimondatik (II. cikkely), hogy "az Amerikai
Egyesült Államok alkotmányos rendje semmilyen értelemben nem a keresztény
hitelvek foglalata". Az egyezmény szövegét egy volt kongregacionalista
lelkész fogalmazta, és Washington elnök írta alá. E kiegészítések nem
vallás- vagy keresztényellenes indíttatásból kerültek az alkotmányba és a
szerződés szövegébe. Ellenkezőleg: éppen a vallás, mégpedig a keresztény
vallás iránti teljes tiszteletből fakadtak, mert az államhatalom hatásköre
a vallásra nem terjed ki, hanem az kizárólag a lelkiismeretre tartozik, és
egyedül Isten és az egyén viszonyán alapul. Ezért mondtuk az imént, hogy
az Amerikai Egyesült Államok alkotmányos rendje a lelkiismereti szabadság
krisztusi elvén nyugszik, és csak annyit követel meg állampolgáraitól,
amennyi a "császáré", és teljesen az ember szabad döntésére bízza, hogy
Istennek adja azt, ami az Istené, ha ezt egyáltalán akarja, és amint és
amikor akarja. Maga Washington elnök fogalmazta meg az alábbiakat, amikor
válaszolt egy, a vallásügyi törvény kapcsán elhangzott
felszólalásra: "Minden ember, aki
állampolgári kötelességeit egyébként teljesíti, egyedül Istennek tartozik
számot adni vallási meggyőződéséről, és védelmet kell biztosítani számára,
hogy lelkiismeretének parancsa szerint tisztelje
Istent." Könyvünk e
fejezetét George Bawroft, amerikai történész gondolataival zárhatjuk: "A
történelem legkorábbi államai egy és oszthatatlan egységet alkottak az
egyházzal. Minden államnak volt saját istensége. Ezeket a védelmező
isteneket gyakran csatában győzték le, egyiket a másik után, hogy soha
többé fel ne támadjanak. A peloponnészoszi háborít is egy jóslat körüli
vita robbantotta ki. A rómaiak bizonyos esetekben állampolgárságot adtak
az általuk legyőzött népek fiainak, és isteneiket is - a korabeli
viszonyok között jó taktika volt ez - törvénybe
iktatták. Mindaddig senki
sem gondolt arra, hogy a vallás védelmére az egyén lelkiismeretének
tiszteletben tartása miatt van szükség, amíg egy Júdeából jövő hang az
emberiség legjelentősebb korszakának hajnalát jelezve, meg nem alapította
a tisztán lelki alapokon álló, egyetemes érvényű vallást, és meghagyta,
hogy a császárnak csak azt adják meg, ami a császáré. Az evangélium
hirdetésének kezdetén ezt a szabályt még megtartották. De mihelyt a Római
Birodalom akkori uralkodója elfogadta ezt a vallást, a kereszténység
elveszítette egyetemes jellegét és szentségtelen szövetségbe kényszerült a
szentségtelen állammal. Ez egészen addig tartott, míg egy új nemzet -
amelyet legkevésbé sem tudott megrontani a XVIII. század második felének
értelmetlen Isten- és vallásellenessége, és amelynek a polgárai minden
nemzethez képest a legmélyebben hívő keresztények voltak ebben az időben,
és amely nép a reformáció tanításait a legtisztábban őrizte -, az USA
kormánya meg nem alakult. Ez a kormányzat nem engedte, hogy hitbeli
kérdésekben egy testület szabályokat alkosson, avagy a hitnek vezető
szerepe legyen a szövetséghez tartozó államokban. Az egyén jogának még a
vallásban is, sőt mindenekfelett a vallásban való védelmezésével az új
nemzet példát mert nyújtani. Példát arra nézve, hogy az Istennel való
kapcsolatban azt az isteni elvet ismeri el, melyet Jézus fogalmazott meg.
Az amerikai alkotmány az ideiglenes dolgok irányítását az ideiglenes
hatalmakra hagyta, és nem hatalmazta fel a Szövetségi Kormányt arra, hogy
behatoljon a gondolatok honába, a lelkiismeret fellegvárába, a lélek
szentélyébe. Mindezt nem közömbösségből tette, hanem azért, hogy az örök
igazság végtelen Lelke szabadon, tisztán és hatalommal munkálkodhassék."
(History of the Formabon of the Constitution of the United States of
America. New York, 1882., utolsó fejezet) Az Amerikai
Egyesült Államok Alkotmánya az emberiség történelmében egyedülálló módon
képviseli azt az elvet, amelyet Krisztus a földi kormányzatok számára
rendelt. Így ez a nemzet a polgári és vallásszabadság tekintetében
világítótoronyként állt a világban. Harmadik fejezet: A "felsőbb
hatalmasságok"
Annak
alátámasztásául, hogy az államnak joga van Isten nevében kormányozni, Pál
apostol Rómaiakhoz írt levele 13. fejezetének első versére szoktak
hivatkozni, miszerint: "amely hatalmasságok vannak, az Istentől
rendeltettek". A fejezet első kilenc versében Pál apostol kifejti, hogy az
állam Istentől rendelt intézmény, és arra figyelmeztet minden keresztényt,
illetve minden embert, hogy ezért engedelmeskedni tartozik ennek az
intézménynek. "Minden lélek
engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak; mert nincsen hatalmasság, hanem
csak Istentől: amely hatalmasságok vannak; az Istentől rendeltettek.
Azért, aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad
ellene; akik pedig ellene támadnak, önmaguknak ítéletet szereznek. Mert a
fejedelmek nem a jó, hanem a rossz cselekedetnek rettegésére vannak.
Akarod-é pedig hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekeded a jót, és
dicséreted lesz attól. Mert Isten szolgája ő a te javadra. Ha pedig a
gonoszt cselekszed, félj: mert nem ok nélkül viseli a fegyvert: mert Isten
szolgája, bosszúálló a haragra annak, aki gonoszt cselekszik. Annakokáért
szükség engedelmeskedni, nemcsak a haragért, hanem a lelkiismeretért is.
Most azért fizettek adót is; mivelhogy Istennek szolgái, akik ugyanabban
foglalatoskodnak. Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok; akinek
az adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a
félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet. Senkinek semmivel ne
tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki szereti
a felebarátját, a törvényt betöltötte. Mert ez: ne paráználkodjál, ne ölj,
ne orozz, hamis tanúbizonyságot ne szólj, ne kívánj, és ha valamely más
parancsolat van, ebben az igében foglaltatik egybe: szeressed
felebarátodat, mint tenmagadat" (Rm. 13:1-9) Könnyen
észrevehető, hogy ez annak a krisztusi tanításnak a kifejtése, miszerint
"adjátok meg ami a császáré, a császárnak". Jézus felszólításából
egyértelműen kiolvasható az állam intézményének elismerése, és hogy az
államnak jogos követelései vannak polgáraival szemben, amelyeket azok
kötelesek teljesíteni. Pál apostol ezt fogalmazza újra levele 13.
fejezetében: "Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert
nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől; és amely hatalmasságok vannak,
az Istentől rendeltettek". Jézus tanítása a
farizeusok kérdésére - "szabad-e a császárnak adót fizetnünk, vagy nem?" -
hangzott el válaszul. Rm. 13:6 szintén az adófizetés kötelezettségét
magyarázza. "Mert azért fizettek adót is, mivelhogy Istennek szolgai, akik
ugyanabban foglalatoskodnak". A farizeusok kérdésére Jézus így válaszolt:
"Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak". Rm. 13:7 erre utal
vissza: "Adjátok meg azért mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az
adóval, az adót; akinek a vámmal, a vámot; akinek a félelemmel, a'
félelmet; akinek a tisztességgel, a tisztességet". Nyilvánvaló e
párhuzamokból, hogy Rm. 13:1-9 Máté 22:17-21-nek az ihletett
értelmezése. Az előző
fejezetben bizonyítottuk, hogy az állam nem rendelkezhet azzal, ami
Istené. Ha az ott kifejtett érvelés, mely Krisztus adópénzzel kapcsolatos
tanításán alapult, helyes, akkor Rm. 13:1-9 - lévén Krisztus eme
tanításának értelmezése - szükségszerűen meg kell hogy erősítse az
álláspontunkat. Pál apostol "felső
hatalmasság"-nak nevezi az államot. Ez nem azt jelenti, hogy a
legfelsőbbnek, hanem a pillanatnyilag fent levőnek. Majd a fejedelmekről
beszél, akik a fegyvert viselik, és felügyelik az állampolgári tartozások
teljesítését. Ezután arra szólít fel, hogy mindenki tegyen eleget az állam
iránti tartozásának: "Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal,
hogy egymást szeressétek, mert aki szereti a felebarátját, a törvényt
betöltötte". Aztán idézi a 6., 7., 8., 9., 10. parancsolatot, és
hozzáteszi: "Ha valamely más parancsolat van, ebben az igében foglaltatik
egybe: szeressed felebarátodat, mint tenmagadat". Az "ige", amit itt Pál
idéz, az úgynevezett "második nagy parancsolat" a két nagy parancsolat
közül, amelyekben Jézus az egész törvényt összefoglalta. (Lásd: Mt.
22:35-40.) A törvényben,
aminek betöltésére Pál hivatkozik, más parancsolatok is vannak. A
Tízparancsolat fel nem sorolt parancsolatai a következők: "Ne legyenek
néked idegen isteneid énelőttem"; "ne csinálj magadnak faragott képet, és
semmi teremtett dologhoz hasonlót, hogy imádd azokat"; "az Úrnak a te
Istenednek nevét hiába fel ne vedd"; "megemlékezzél a szombatnapról, hogy
megszenteljed azt". Mindezek egybefoglaltatnak az úgynevezett "első nagy
parancsolatban": "Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből,
teljes lelkedből és teljes erődből" (V. Móz. 6:5). (Ezeken kívül Pál
apostol a felsorolásban nem idézte még az 5- parancsolatot, amely mintegy
híd az Isten és a felebarát iránti kötelességek között, a parancsolatoknak
az első és a második csoportjához egyaránt
hozzátartozik.) Pál jól ismerte
ezeket a parancsolatokat. Miért mondja, hogy "ha valamely más parancsolat
van, ebben az igében foglaltatik egybe: Szeresd felebarátodat, mint
tenmagadat"? Azért, mert Krisztusnak az állampolgári kötelességeinkről
szóló tanítását fejti ki itt. Az állampolgári
kötelességek pedig az állam, illetve a felebarátaink iránti
kötelességeinket jelentik, mert az állam hatásköre is kizárólag az
embereknek az egymás közötti és az államhoz való viszonyát érinti. Jézus
alapjaiban különválasztotta Isten és az állam illetékességi körét. Ami a
mindenható Istené, arra az állam - a mindenkori "felsőbb hatalmasság" -
nem tarthat igényt. Ezért utal Pál csak a másik "nagy parancsolatra", nem
pedig azért, mert megfeledkezett volna az első törvénytábláról, mikor azt
mondja, hogy "ha valamely más parancsolat van, ebben az igében foglaltatik
egybe: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat". Azaz: ha van még az egyén
és az állam viszonyát érintő parancsolat az említetteken túl, az a
felebaráti szeretet kötelezettségében foglalható össze. Azt kívánja
leszögezni itt, hogy a fennálló hatalmasságok Istentől rendelt volta csak
a felebaráti szeretet kötelezettségét rója egy keresztényre; és nem
többet. Nyilvánvaló, hogy
ha a keresztények a Rm. 13:1-10-ben foglalt kötelezettségeiknek az
állammal és polgártársaikkal szemben eleget tettek, a "felsőbb
hatalmasságok" ennél többet nem kérhetnek számon tőlük. Amit eddig
elmondtunk, az nem azt jelenti, hogy az állam juriszdikciót gyakorolhatna
az említett hat parancsolat isteni parancsolatként való betartatása
tekintetében. Azt akartuk csupán érzékeltetni tehát, hogy az állam - a
maga rendeltetése szerint - kizárólag csak az ember emberekhez való
viszonyát szabályozza. Nincs joga beavatkozni az egyén és Isten
kapcsolatába, a második törvénytábla parancsolatainak érvényesítése címén
sem. Továbbá abból a
tényből, hogy a Római levél kifejtésében az ember állam iránti
kötelességei között nem találkoztunk az első törvénytáblára való
utalással, arra kell következtetnünk, hogy az ember viszonya a fennálló
hatalmasságokhoz, noha ezek Istentől rendeltettek, nem ugyanaz, mint
Istenhez való viszonya. Abból, hogy a
Tízparancsolat az ember minden kötelességét magában foglalja, valamint
abból, hogy a Biblia az ember állam iránti kötelezettségei között nem
említ egyet sem az első törvénytábla parancsolataiból, az következik, hogy
mindaz, amivel az ember az első törvénytábla rendelései szerint Istennek
tartozik, a fennálló hatalmasságokat nem illeti meg. Az első négy
parancsolat megtartása az Isten iránti engedelmesség körébe tartozik, és
Jézus világossá tette, hogy Istennek adjuk meg azt - ne pedig a
császárnak, és még csak ne is a császár által -, ami az Istené. Ezt a
Biblia számos helye megerősíti: "Jojákim
uralkodásának kezdetén, aki fia volt Jósfásnak, Júda királyának, ilyen
szavakat szólt az Úr Jeremiáshoz, mondván: Így szól az Úr nékem: csinálj
magadnak köteleket és jármot, és vedd azokat a nyakadba. És küldd azokat
Edom királyához és Moáb királyához, az Ammon fiainak királyához, Tírus
királyához és Sídon királyához a követek által, akik eljönnek Jeruzsálembe
Sédékiáshoz, Júdának királyához. És parancsold meg nékik, hogy mondják meg
az ő uraiknak: Ezt mondja a Seregeknek Ura, Izráelnek Istene, ezt
mondjátok a ti uraitoknak: Én teremtettem a földet, az embert és a barmot,
amelyek e föld színén vannak, az én nagy erőmmel és az én kinyújtott
karommal, és annak adom azt, aki kedves az én szemeim előtt. És most én
odaadom mind e földeket Nabukodonozornak, a babiloni királynak, az én
szolgámnak kezébe; sőt a mezei állatokat is néki adom, hogy néki
szolgáljanak. És néki és az ő fiának és unokájának szolgál minden nemzet
mindaddig, míg el nem jő az ő földjének is ideje, és szolgálnak néki sok
nemzetek és nagy királyok. Azt a nemzetet és azt az országot pedig, amely
nem szolgál néki, Nabukodonozornak, a babiloni királynak, és aki nem teszi
nyakát a babíloni király jármába: fegyverrel és éhséggel és döghalállal
verem meg azt a nemzetet, azt mondja az Úr, míglen kiirtom őket az ő
kezével" (Jer. 27:1-8). Az idézet tanúsága
szerint Nabukodonozor babiloni uralkodó hatalma Istentől rendeltetett. E
hatalom fiára, sőt annak fiára szállt, ami azt mutatja, hogy a babiloni
birodalom, mint olyan, Istentől rendeltetett. Nabukodonozort az Úr
egyszerűen a szolgájának nevezte és "odaadta mind e földeket a kezébe".
Majd nem kevesebbet helyezett kilátásba, mint hogy "azt az országot és azt
a nemzetet pedig, amely nem szolgál néki, Nabukodonozornak, a babiloni
királynak, és aki nem teszi nyakát a babiloni király jármába",
megveri. Vizsgáljuk meg,
hogy e hatalom Istentől rendelt volta a lelkiismereti kérdésekre is
kiterjed-e. Dániel könyvének 3. fejezetében van lejegyezve, hogyan
állított fel ugyanez a Nabukodonozor egy hatalmas aranyszobrot Dura
mezején, és hogyan gyűjtette egybe a fejedelmeket, helytartókat,
kormányzókat, bírákat, kincstartókat, tanácsosokat, törvénytevőket és a
tartományok minden igazgatóját, hogy imádják azt: "Meghagyatik néktek, oh
népek, nemzetek és nyelvek! Mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak,
citerának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát:
boruljatok le és imádjátok az arany állószobrot, amelyet Nabukodonozor
állíttatott. Akárki pedig, aki nem borul le és nem imádja, tüstént
bevettetik az égő, tüzes kemencébe". A parancsra
mindenki engedelmesen leborult, és imádta az aranyszobrot - három zsidó
férfi: Sidrák, Misák és Abednégó kivételével. Ezt azonnal jelentették
Nabukodonozornak, aki maga elé hívatta őket és megkérdezte,
szántszándékkal nem tisztelik-e az ő istenét. Majd ott helyben
megismételte a parancsát. A három zsidó
fiatalember jól tudta, hogy őket az Úr tette a babilóniai király
alattvalóivá. Ezt Ésaiás és Jeremiás próféták is megjövendölték. (Lásd:
Ésa. 39. fejezet és Jer. 29. fejezet.) Mikor Nabukodonozor a végső
ostromra indult Jeruzsálem ellen, az Úr Jeremiás próféta által megüzente a
népnek, hogy ha szolgálnak Babilon királyának, jól lesz dolguk, míg az
engedetlenek bajt vonnak a fejükre. A három héber ifjú
Nabukodonozor fenyegető kérdésére, hogy vajon kicsoda szabadítja ki őket a
tüzes kemencéből, így válaszolt: "Óh, Nabukodonozor! Nem szükséges erre
felelnünk néked. Ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket
szabadítani az égő, tüzes kemencéből, és a te kezedből is, óh király,
kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, óh király, hogy mi
a te isteneidnek nem szolgálunk, és az aranyszobrot, amelyet
felállíttattál, nem imádjuk." Ekkor
Nabukodonozor parancsára bevetették őket a tüzes kemencébe, amelyet
"hétszerre inkább befűtöttek, mint szokták". Ám a király rémült
csodálkozással látta, hogy "négy férfi járkál szabadon a tűz közepében, és
semmi sérelem sincs bennük, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami
istenek fiáé". E rendkívüli esemény láttán az egybegyűlt sokaság előtt
"szólt Nabukodonozor, és mondta: Áldott ezeknek Istene, aki küldötte az ő
angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, akik őbenne bíztak; és a király
parancsolatát megszegték és veszedelemre adták az ő testüket, és nem
szolgáltak és nem imádtak más istent az ő Istenükön
kívül". A kővetkező tények
nyernek itt bizonyítást: először, hogy Isten adott hatalmat Babilónia
királyának; másodszor, hogy a saját népét e hatalom alá vetette;
harmadszor, hogy csoda által védte meg övéit e hatalommal szemben. Az a
kérdés: ellentmondásba került-e Isten önmagával? Azt kell mondjuk: nem.
Akkor mi e történet tanulsága? Az, hogy Nabukodonozor nem megfelelően élt
az Istentől rendelt hatalmával. Bebizonyosodott, hogy Babilon királyának a
hatalmat Isten adta, azonban nem arra a célra, hogy ennek alapján az ember
lelkiismereti ügyeibe avatkozzék. Mindezek pedig "megírattak a mi
tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett" (I. Kor.
10:11). De vegyünk egy
másik példát. Azt olvastuk az imént, hogy Isten rendelése szerint
"Nabukodonozornak és az ő fiának és unokájának szolgál minden nemzet
mindaddig, míg el nem jön az ő földjének is ideje, és szolgálnak néki sok
nemzetek és nagy királyok". Más próféciák tanúsága szerint is Babilonnak
szét kellett hullania a maga idejében. Jer. 51:28-ban az áll, hogy Média
királyainak, hadnagyainak és főembereinek készülniük kell Babilon
földjének pusztává tételére. Ésa. 21:2 szerint Perzsiának /Elam/
szövetségre kell lépnie Médiával Babilon ellen. Ésa. 45:1-4 megnevezi
Círuszt /Kürosz/ mint a Babilon elleni hadjárat vezetőjét - száz évvel
annak születése előtt, és 174 évvel az előtt az esemény előtt, amelyre a
prófécia vonatkozik. Ezt mondja az Úr a próféta által Círuszról: "Én
támasztottam őt fel igazságban, és minden utait egyengetem, ő építi meg
városomat, és foglyaimat elbocsátja, nem pénzért, sem ajándékért, szólt a
Seregek Ura!" (Ésa. 45:13) De Babilon meghódításában Círusznak csak
hadvezéri szerepe volt. A királyság (a főváros és körzete felett) a méd
Dáriusznak adatott, ahogy Dániel előre megmondta Belsazár királynak, a
főváros, Babilon elestének éjszakáján: "Elosztatott a te országod, és
adatott a médeknek és a perzsáknak". A feljegyzés pedig így folytatódik:
"Ugyanazon az éjszakán megöletett Belsazár, a káldeusok királya. És a méd
Dáriusz foglalta el az országot" (Dán. 5:28, 30-31). Róla azt olvassuk
Dán. 11:1-ben, hogy Gábriel angyal is mellette állt, "hogy őt támogassa és
segítségére legyen uralkodása első esztendejében". Nem lehet tehát
kétségünk afelől, hogy Média és Perzsia hatalma is Istentől rendeltetett.
Dáriusz Dánlelt a birodalom első emberévé tette, de magas rangú irigyei
megpróbálták lejáratni őt a király előtt. Miután hiába igyekeztek okot
találni ellene a birodalom dolgaival kapcsolatban, azt mondták ezek a
férfiak: "Nem találunk ebben a Dánielben semmi okot, hacsak nem
találhatunk ellene valamit az ő Istenének törvényében" (Dán. 6:5). Ezért
rávették a királyt, hogy hozzon végzést: ha valaki harminc napig kér
valamit valamely istentől vagy embertől, a királyon kívül, vettessék az
oroszlánok vermébe. Dáriusz gyanútlanul kiadta a végzést. Dániel tudott a
tilalomról hogyne tudott volna, hiszen vezető ember volt az udvarban -, de
mit sem törődve vele, hazament, és imádkozott a Jeruzsálem felé kinyitott
ablakánál, amint az máskor is szokása volt. A súlyos büntetés kilátásba
helyezése ellenére sem engedelmeskedett Dániel a rendeletnek. Tisztában
volt vele, hogy noha Média és Perzsia Istentől kapta hatalmát, ez a
hatalom nem terjed ki arra, hogy őt Istentől rendelt kötelességének
végzésében akadályozza. Mint várható volt,
irigyei "rajtakapták" Dánielt, amint könyörgött az ő Istene előtt, és
feljelentették a királynál. Dáriusz tehetetlen volt, hiszen mint a
főemberek emlékeztették rá, a médek és perzsák törvénye szerint semmi
tilalom vagy végzés, amelyet a király elrendelt, meg nem változtatható.
Szíve szerint azon volt, hogy Dánielt megszabadítsa, mert restelkedett
saját vigyázatlansága miatt, de nem tehetett semmit. A törvénynek érvényt
kellett szerezni, így Dánlelt az oroszlánok vermébe vetették. Dáriusz
búcsúzóul ezt mondta neki: "A te Istened, akinek te szüntelen szolgálsz,
szabadítson meg téged". Ahogy hajnalodott, az éjszakát átvirrasztó Dáriusz
azonnal az oroszlánok verméhez ment és Dánielt szólította: "Dániel! Az élő
Istennek szolgája, a te Istened, akinek te szüntelenül szolgálsz, meg
tudott-é szabadítani téged az oroszlánoktól?" Dániel így válaszolt:
"Király, örökké élj! Az én Istenem elbocsátotta az ő angyalát, és bezárta
az oroszlánok száját és nem árthattak nekem; mert ártatlannak találtattam
őelőtte, és teelőtted sem követtem el, óh király, semmi vétket" (Dán.
6:22). Ilymódon Isten
újra megmutatta, hogy jóllehet a hatalmasságok tőle rendeltettek, de nem
arra rendeltettek, hogy az ember és Isten közé
álljanak. Most vizsgáljuk
meg ezt a kérdést gyakorlatiasabb nézőpontból. Egy társadalom úgy jön
létre, hogy az egyének lemondanak bizonyos jogaik személyes gyakorlásáról,
s ezáltal e jogok hatékonyabb érvényesítését, illetve más, a személlyel és
a tulajdonnal kapcsolatos jogok élvezetét kapják cserébe - ezek nélkül nem
létezhet egy társadalom. Minden ember
alanyi joga, hogy személyét és tulajdonát védelmezze az esetleges
támadásokkal szemben, de ha e jogot mindenki személyesen gyakorolná, az
emberi természet jelen állapotából következően ez csak egymás kárára
történhetne. Vagyis teljes anarchia keletkeznék, és ilyen állapotok
közepette nem működhetne a társadalom. Képzeljük el, hogy százunkat
összezárnának egy olyan helyre, ahol nincs semmiféle szervezett rend;
mindenki ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint a többi. Ha egyénileg
kezdenénk gyakorolni önvédelmi jogainkat, a védelemnek csak azt a mértékét
tudnánk biztosítani, amit egyénileg harcoltunk ki magunknak, ám ez nem túl
sok. Ezért inkább az egyének összefognak, és a testületre ruházzák egyéni
jogaikat, hogy cserében a közhatalom védelmét élvezhessék. Az egyént így a
többi kilencvenkilenc támogatja, ha jogainak védelmére kerül sor, tehát
sokkalta nagyobb biztonságban tudhatja magát és tulajdonát, mintha nem
mondott volna le jogainak személyes gyakorlásáról. De vajon mi érdeke
fűződne egy embernek ahhoz, hogy lemondjon a hithez való jogának személyes
gyakorlásáról, amely egyébként a személyes hitbeli meggyőződésről való
lemondással lenne egyenértékű? Mit nyerhetne ezzel? Ha lemond a hithez
való jogáról, lényegében a gondolkodás jogáról mond le. Ha feladjuk a
lelkiismereti szabadságunkat, a személyiségünkről, lelkünkről mondunk le.
Az örök élet az Úr Jézus Krisztusban való hit függvénye, és az az ember,
aki lemond a hithez való jogáról, az örök életről mond le. A Szentírás ezt
mondja: "Én az elmémmel az Isten törvényének szolgálok" (Rm. 7:25). Ha
valaki lemond a hithez való jogáról, Istenről mond le. Következésképpen
sem embernek, sem emberi szervezetnek nincs joga valakitől e jogának
feladását követelni. Minden embernek joga van szabadon, lelkiismerete
szerint tenni, és e jogáról semmilyen - sem keresztény, sem emberi -
minőségében nem mondhat le. Egy másik fontos
kérdés ezzel kapcsolatban: a "felsőbb hatalmasságok" - ha egyszer Istentől
rendeltettek - hogyan jönnek létre? Közvetlenül Isten csodás beavatkozása
folytán, avagy a gondviselés által a dolgok esetleges menetébe illesztve?
Láttuk az előbbi bibliaidézetekből, hogy Nabukodonozort Isten tette
Babilon királyává. Hogyan? Prófétát vagy papot küldött, hogy királlyá
kenjék, vagy mennyei követet, mint Mózes és Gedeon esetében? Sem így, sem
úgy. Nabukodonozor azért lett király, mert az apja is az volt. Hogyan lett
király az apja? Ie. 625-ben Babilon csak egy tartománya volt az Asszír
Birodalomnak, miként Média is. Mindkettő fellázadt, mégpedig egy időben.
Asszíria királya Nabopolasszart nevezte ki a babiloni lázadás elfojtására
induló csapatok vezérévé. Ő maga Médiába indult leverni az ottani
felkelést. Nabopolasszar olyan derekasan látta el feladatát, hogy királya
őt bízta meg Babilon tartomány kormányzásával, királyi címet is
adományozva a kinevezéshez. Nabopolasszar tehát Asszíria királyától kapta
hatalmát. Asszíria királya az övét atyjától, Assúrbanipáltól, Assúrbanipál
is atyjától, Esarhaddontól, ő az ő atyjától, Színakheríbtől, ő az ő
atyjától, Szargontól örökölte, akit viszont a csapatai kiáltottak ki
királlyá a harcmezőn, vagyis emberektől nyerte
hatalmát. De vegyünk egy
újabb kori példát, Viktória királynőét: ő hogyan jutott hatalomhoz?
Egyszerűen úgy, hogy ő volt az első az uralkodóházak utódlási sorában,
amikor IV. Vilmos meghalt. Családja egyik ágán Hódító Vilmosig vezeti
vissza őseit. De ki volt Hódító Vilmos? Egy normann törzsfő, aki 1066-ban
betört Angliába és magához ragadta a hatalmat. Hogyan lett ő a normann
törzsfő? A normannok tették azzá, tehát Viktória királynő hatalma ezen az
ágon emberektől származott. Ami a másik ágat
illeti, a királynő a Nagy-Britanniában jelenleg is uralmon levő
Hannover-ház sarja. Hannover Németország egyik tartománya. Hogyan kerültek
a Hannover-ház tagjai Nagy-Britannia trónjára? Mikor Anna királynő
meghalt, Hannoveri György örökölte a brit királyi koronát I. György néven.
De honnan kapta méltóságát? Felmenőjétől, Oroszlán Henriktől, Büszke
Henrik fiától. Büszke Henrik Barbarossa Frigyestől kapta a szász
hercegséget 1156-ban. Oroszlán Henrik Svábország Fejedelme volt. A
Guelph-házat, melyből származott, az alemannok alapították a letűnt Római
Birodalomnak azon a részén, mely ma Dél-Németország. De ki tette őt
fejedelemmé? Egy-két népvándorlás kori germán törzs. Viktória királynő
méltósága tehát ezen az ágon is emberi eredetű. Emellett uralkodói
jogkörét korlátozza az alkotmány. Ismert történet, hogy egy alkalommal
Gladstone miniszterelnök egy aláírandó okmányt nyújtott át a királynőnek,
aki nem értvén egyet az abban foglaltakkal, vonakodott ellátni azt
kézjegyével. Gladstone erre ecsetelni kezdte a törvényjavaslat érdemeit,
de Viktóriát ezzel sem győzte meg. Mire Gladstone: "Felségednek alá kell
írnia". "Hogyhogy kell? Tudja, kivel beszél? Anglia királynőiével!" -
méltatlankodott őfelsége. Gladstone csöndesen megjegyezte: "Igen, felség,
de én Anglia népét képviselem". És a királynőnek alá kellett írnia. Anglia
népe parancsol Anglia királynőiének, mert Anglia népének hatalma felette
áll Anglia királynője hatalmának. Ő, mint királynő, egyszerűen csak népe
hatalmának reprezentánsa. És ha Anglia népe megsokallja a királyság
intézményével járó kiadásokat és államformát változtat - az alkotmányos
monarchia helyett demokráciát -, jogaival összhangban fog eljárni. És az
ilymóon létrejött hatalmi kormányzati forma éppúgy Istentől rendeltnek
lesz tekinthető, mint a mostani, vagy a jövőben
bármelyik. Az egyeduralkodók
személyükben nem azonosak azokkal a "felsőbb hatalmasságokkal", amelyekről
azt mondja Pál apostol, hogy Istentől rendeltettek. A Szentírás a
kormányzati hatalomra, az államformára utal, amelyiknek az uralkodó, a
kormányfő vagy az elnök a képviselője, a nép megbízásából bírva hatalmát.
Az izráeli teokráciát kivéve egyetlen uralkodó sem volt a földön, amelyik
hatalmát - közvetve vagy közvetlenül - ne a néptől kapta volna. Nem az
egyes uralkodók, sem nem az egyes kormányzati formák, hanem magának az
államnak az eszméje az, ami Istentől rendeltetett. Az állam hiánya:
anarchia. De a Szentírás szerint: "Isten nem a zűrzavar Istene" (I. Kor.
14:33 - pontosított fordításban). Isten: a rend Istene. A rend az, ami
tőle rendeltetett, és ő ültette az emberbe az állam eszméjét, az
önvédelmét, mely az elsőrendű alanyi jog, és amely ilyen vagy amolyan
formákba szerveződik a világ különböző részein. Az embereknek maguknak
kell kiválasztaniuk a nekik legalkalmasabb államformát. A polgári rend
eszméje azonban magától Istentál származik. Jogi keretek között történő
gyakorlása Istentől rendeltetett. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat
egyszerűen Isten örök igazságát fogalmazza újra, mikor kijelenti: "A
kormányok jogos hatalmukat a kormányzottak akaratából származtatják". Nem
az számít, hogy milyen formában gyakorolják; az így gyakorolt hatalom az,
amely Istentől rendeltetett. Ha az emberek a kormányzati rendszer
megváltoztatása mellett döntenek is, attól az a hatalom még ugyanaz,
továbbra is tisztelendő. A jogos gyakorlása - amikor embernek emberhez
való viszonyát szabályozza - változatlanul Istentől rendeltetett. Nem
létezik azonban olyan hatalom, amely jogosult lenne befolyásolni Isten és
az ember kapcsolatát.
|
|||
