Céltévesztett lojalitás

Nemrég hallottunk egy keresztény szervezetről, amely fiatal munkatársaival egy “hűségnyilatkozatot” iratott alá. Ebben azt kellett megígérniük, hogy ha valaha elhagyják a szervezetet, nem fognak az ifjúság felé szolgálni azon a környéken ennyi és ennyi évig.

Fel kell tennünk a kérdést: kinek az országát építjük? Ha mindannyian Isten országát építjük, akkor miért kell aláírnunk egy hűségesküt, melyben megígérjük, hogy egymás szomszédságában nem építkezünk?

A következő jellemzője a szellemileg bántalmazó rendszereknek, hogy céltévesztett hűséget gerjesztenek, sőt, megkövetelik azt. Nem a Krisztus iránti hűségről beszélünk, hanem egy szervezet, gyülekezet vagy vezető irántiról.

Még egyszer: mivel a tekintély látszólagos és kikövetelt (ezért nem valódi), a követést is ki kell kényszeríteni. A legelterjedtebb módszer ennek elérésére egy olyan rendszer felállítása, amely a vezetők iránti hűtlenséget vagy a velük egyet nem értést Istennek való engedetlenségként állítja be. A vezető megkérdőjelezése Isten megkérdőjelezése. Végülis, a vezető a tekintély, és a tekintélynek mindig igaza van. Ez azt eredményezi, hogy az emberek lojalitásukat tévesen egy vezetőnek, egy gyülekezetnek vagy egy szervezetnek adják. Ezzel újra vastagabbá teszik a rendszer körüli falat, így még nehezebb lesz elhagyni a szervezetet.

“Egyedül nekünk van igazunk”

Három tényező játszik szerepet a céltévesztett lojalitás létrejöttében. Először is, a vezetőség egy “egyedül nekünk van igazunk” mentalitást közvetít, mely áthatja az egész rendszert. A tagoknak a rendszeren belül kell maradniuk, ha “biztonságban”, vagy Istennel “jó kapcsolatban” akarnak maradni, vagy hogy ne tűnjenek “visszacsúszottnak” vagy tévedésben lévőnek.

Én (Jeff) régen egy szenvedélybetegek számára fenntartott szanatóriumban dolgoztam. Időnként néhány munkatárs el szeretett volna menni a minnesotai vagy hazeldeni egyetemre, hogy továbbképezze magát, friss ötleteket merítsen a szenvedélybetegek megsegítéséhez. Ilyenkor mindig azt a választ kaptuk, hogy “mi mindent meg tudunk nektek tanítani, amire szükségetek van. Igazából mindkét egyetemnél jobbak vagyunk. Többet tudunk, mint ők.” Ha valaki mégis úgy döntött, hogy elmegy, “büntetésben” részesült, vagy úgy, hogy nem álltak szóba vele, vagy hogy nevetségessé tették az új meglátásait.

A “nekünk-van-igazunk” mentalitás kontrasztjaként, szeretek párhuzamot vonni a mi gyülekezetünk tagjaival. Tegyük fel, hogy valaki oda jön hozzám, és azt mondja: “Nem értek egyet azzal, amit tanítasz, és nem tudom támogatni ezt a gyülekezetet.” Megkérdezném tőle, hogy miben nem ért egyet (tisztázásként), és ha valóban nem értünk egyet, egyszerűen azt mondanám neki, hogy “neked egy olyan helyre kell járnod, ahol meg tudod nyitni a szívedet, és el tudod venni, amit Isten adni akar. Ha ez a gyülekezet nem alkalmas erre, akkor nyugodtan keress magadnak egy olyan helyet, amely erre alkalmasabb. Ha az sem működik, és vissza szeretnél jönni, gyere vissza. De oda járj, amit Isten mondd neked. Ezt neked és a Szentléleknek kell megtalálnod.” Nem bélyegezném hűtlennek vagy szellemileg éretlennek azt, aki elhagyja a gyülekezetünket.

Megfélemlítési taktikák

A második tényező, ami elősegíti a céltévesztett lojalitás kialakulását, a “megfélemlítési taktikák” alkalmazása. Ebből már láttunk valamelyest a paranoiát taglaló előző részben. A megfélemlítési taktika  azonban sokkal komolyabb. Ez nem csak annak a kockázatáról szól, hogy a világ beszennyezhet.

Nem olyan régen, egy keresztény férfi világossá tette számunkra, hogy ő elválasztja magát a világtól, azáltal, hogy nem vállal közösséget “hitetlenekkel”. Ahogy beszélgettünk, azt is megtudtuk, hogy az ő meghatározása szerint a “hitetlen” nem pusztán nem-keresztényeket jelent. Más felekezetekhez tartozó keresztényekre is vonatkozik, bizonyos keresztényekre a saját felekezetében is, sőt, a saját gyülekezetében lévő azon keresztényekre is, akik nem úgy gondolkodtak, mint ő. Sajnálatunkra, azt is megtudtuk, hogy mi is “hitetlennek” minősülünk szemében, mert nem értünk egyet vele.

Sok keresztény fordult már hozzánk, akinek, miután úgy döntött, hogy elhagyja a gyülekezetét, szörnyű dolgokat mondtak. “Isten visszavonja Szellemét tőled és családodtól.” “Isten tönkreteszi vállalkozásodat.” “Védelem nélkül a Sátán elragadja gyermekeidet.” “Te és családod átok alá kerül.” Ez szellemi zsarolás és bántalmazás. Emellett valóban eléri, hogy az emberek a bántalmazás helyén maradjanak.

Megalázás

A harmadik eszköz a céltévesztett lojalitás elérésére a megalázottság fenyegetése. Ezt nyilvános megszégyenítés, személyes pellengérre állítás és a csoportból való kirekesztéssel való fenyegetés által érik el.

Nem kérdés, hogy helye van a megfelelő gyülekezeti fegyelmezésnek (amiről majd később írunk). Egy bántalmazó rendszerben, a pellengérre állítástól és a megalázástól való félelem az, ami az embereket megfelelő hűségben tartja, és a vezetőket elszigeteli. “Pellengérre állíthatnak”, ha túl sok kérdést teszel fel, ha nem engedelmeskedsz a kimondatlan szabályoknak, vagy ha nem értesz egyet a tekintéllyel. Az embereket nyilvános példaként állítják a többiek elé, ezzel küldve üzenetet a még ott lévőknek. Mások ellen telefon-hadjáratot indítanak, melyben figyelmeztetik barátaikat és másokat a csoportban, hogy mennyire “veszedelmesek”.

Az ilyen nyomásgyakorlás után általában a következő dolgok valamelyike történik. Első lehetőség, hogy az emberek a helyükön maradnak és befogják a szájukat. A második, hogy előbb-utóbb elüldözik őket, mert teljesen elszigetelődnek és szellemileg éhen halnak. A harmadik, hogy végül felállnak és azt mondják: “Rendben, elmegyek innen, mert ez bántalmazás és nem értek vele egyet.”

Sok ember számolt be különös dolgokról, mikor a harmadik lépést megtették. Bár a rendszerben sokan akarták, hogy elmenjenek, mikor végül megtették, sokan felhívták és megkeresték őket, hogy menjenek vissza. Ez annyira összezavarta őket, hogy néhányan vissza is mentek.

(Forrás: The Subtle Power of Spiritual Abuse)

http://szellemieroszak.wordpress.com/2010/06/25/celtevesztett-lojalitas/

 


Oszd meg a Tumblr-en