"...amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat..."

Kedves Gyülekezet!

Jézus Krisztusnak van egy sokat idézett kijelentése Ján. 14.6-ban, amely így szól: "Én vagyok az út, az igazság és az élet". Hatalmas kijelentés ez. Krisztus nem csak igazság, ismeret, hanem út is, amin járhatunk, és nem csupán út és ismeret, hanem számunkra maga az élet is. Élet, igazság és út: ha halljuk ezeket a szavakat, bizonyára a mozgás, a tevékenység jut az eszünkbe. Hiszen az út nem arra való, hogy az emberek annak egy pontján megtelepedjenek, berendezkedjenek, hanem az út arra való, hogy azon járjanak, előre haladjanak. Amennyiben Jézus az Út a mi számunkra, nekünk sem szabad megtelepednünk, megállnunk ezen az úton: hanem előre kell haladnunk, szüntelenül fejlődnünk kell. Erről beszél Pál apostol is a Kolossé 2,6-7-ben, amely mai alapigénk: "Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne, meggyökerezvén és tovább épülvén Őbenne, és megerősödvén a hitben, amiképpen arra taníttattatok, bővölködvén abban hálaadással."

Ez az ige egy folyamatot ír le: amiképpen vettük az Urat, Járjunk is benne, haladjunk előre, gyökerezzünk meg és épüljünk tovább őbenne. E folyamat során pedig erősödjünk a hitben, a korábbi tanítások szerint, és mindezekért mondjunk hálát Istennek.

" az Urat"

Első kijelentésünk: "Amiképpen vettétek Jézus Krisztust az Urat". Jézust tehát először vennünk kell, de nem akárhogyan: hanem mint Urat. Tehát az apostol nem arról beszél, hogy ismerjünk meg valamit Krisztusról, ismerjünk meg valamit a Bibliából, aztán ezt raktározzuk el, mintha mi sem történt volna. Krisztust venni más, mint bármilyen egyéb ismeretet szerezni. Lehetnek történelmi ismereteim, tudhatom például, hogy melyik napon tört ki az 1848-as forradalom, vagy mikor született Kölcsey Ferenc: ez ismeret, ami nem befolyásolja a mindennapi életemet. Jézust venni, mint Urat - ez egészen más. Még csak nem is azt jelenti, hogy van ismeretem arról, Ő Megváltó, Isten Fia.

Jézust venni mint Urat, azt jelenti, hogy Őt befogadjuk az életünkbe. Úgy fogadom be, hogy Jézus parancsol, mivel hogy Ő az Úr, én pedig engedelmeskedem. Engedelmeskedem, méghozzá az életem minden pillanatában. Jézus az Úr, én pedig a szolga vagyok. Ő mondja meg, mit tegyek, én pedig megcselekszem. Itt arról a kapcsolatról beszélünk, ami kívánatos lenne, nem pedig arról, amilyen valójában létezik. Hiszen sokan vannak, akik csak ismeretet őrizgetnek magukban Jézusról, de az engedelmesség hiányzik, nem cselekszik azt, amit Jézus kíván tőlük. De még ha látjuk is ezt, hogy engedelmességgel tartozunk, tegyük a kezünket a szívünkre: vajon nem fordul elő, hogy egész mást teszünk, mint ami a Bibliában meg van írva? Nem kell-e időnként önmagunk előtt is megszégyenülnünk a tetteink miatt?

Ezt mondtam az előbb: engedelmességgel tartozunk. Ha azonban erre tartozásként és nyűgként tekintünk, olyan valamiként, ami korlátoz minket, akkor rosszul látjuk a dolgokat. Ha hálásak vagyunk Jézusnak, hogy megmentett minket, és szeretetből, önként átadjuk magunkat és vágyunk az engedelmességre, akkor egészen más lesz a helyzet. A kényszerűségből szolgáló és az ura között lehet tartozás, szeretet és önkéntesség van azonban a barátok között. Jézus pedig ezt mondta Ján. 15.14-15-ben: "Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, a miket én parancsolok néktek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, a mit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek." Barátai vagyunk tehát Jézusnak, ha megtesszük amit mond, de azért Ő mégis csak az életünk Ura, az életünk Istene, tehát a barátság mellett azért Jézus az irányító. Jézus barátai akkor lehetünk, ha új életben járunk, ha újjászületett emberek vagyunk. Jézus barátsága nem vonatkozik a régi életünk, bűneink elfogadására. Minden szennytől mentes, az Istennek teljességgel alárendelt élet az, amely Jézus barátságára igényt tarthat.

Gyümölcstermés és imameghallgatás

Jézus kiválasztott bennünket, mégpedig arra, hogy gyümölcsöt teremjünk, és a gyümölcsünk megmaradjon. Kiválasztásunk alapvető kívánalma, hogy gyümölcstermők legyünk. Mi is a gyümölcs? A Lélek gyümölcse Gal. 5.22: "De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség." Ez pedig feltétele az ima meghallgatásának is: Ha megvan a gyümölcs, megvan a Lélekkel való közösség, akkor teljesülnek Jézus szavai: "hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek". Milyen sokszor gondoljuk, hogy Isten nem hallgatja meg az imánkat. Avval vigasztaljuk magunkat, hogy bizonyára a körülmények nem megfelelőek, bizonyára Isten még nem készítette el az embereket lelkileg arra a dologra, amit kérünk, tiszteletben tartva a szabad döntésüket. Ahelyett, hogy Isten útjait próbálnánk meg kifürkészni, tehetnénk mást, ami közelebb vihetne bennünket az imáink meghallgatásához. Istennek, aki kettéválasztotta a Vörös Tengert, aki vizet fakasztott a kősziklából, aki Sault a földre terítette, hogy Pálként keljen föl; a változhatatlan Isten bármelyik pillanatban megadhatná a kéréseinket. Nem a körülményeken múlik, nem az embereken múlik alapvetően, hogy Isten megad-e dolgokat, hanem rajtunk. Ha közösségben vagyunk a Szentlélekkel, ha megvan a Lélek gyümölcse, Isten bármit megadhat anélkül, hogy megerősítene bennünket a rossz tulajdonságainkban, a hibáinkban, a bűneinkben. Mert ilyenek vagyunk, hogy ha Isten kitüntetett áldást ad, akkor máris arra gondolunk, hogy lám, biztosan jól élek, jó vagyok az Úr szemében. Nem lehetek én rossz ember, ha már ilyen nagy áldást adott Isten. Imáink meg nem hallgatásáért legtöbbször mi vagyunk a felelősek. Mert nincs meg a Lélekkel való közösség, nincs meg a szeretet, az öröm, a békesség, a béketűrés, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség, és a mértékletesség. Mindez együtt. Tegyük fel, szokásom, hogy megszólom a testvéreket a hátuk mögött, ugyanakkor azért imádkozom, hogy a szomszédaim megtérjenek. Ha Isten megadná, hogy holnaptól ők is ide járnának istentiszteletre, azt gondolnám: lám, nem is olyan nagy baj a megszólás, hiszen mindent megkaptam, amit csak kértem. Jó ember vagyok én. Nem számít ez a másik dolog.

Nagy a mi felelősségünk, mert ezt olvassuk Ésa. 59.1-2-ben: "Ímé, nem oly rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadíthatna, és nem oly süket az ő füle, hogy meg nem hallgathatna; Hanem a ti vétkeitek választanak el titeket Istenetektől, és bűneitek fedezték el orcáját ti előttetek, hogy meg nem hallgatott." Tudjuk hogy a bűn elválaszt Istentől. Tudjuk, hogy magunktól nem tudunk jók lenni. De tudjuk azt is, mi a megoldás: szüntelenül Isten jelenlétében lenni, Őrá figyelni. Jézus ezt mondta a tanítványoknak: "Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne essetek; mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen." (Mát. 26.41) Bárcsak komolyan elhatároznánk, hogy ezután életünk minden percében az Úrra figyelünk. Mert így valósulhat meg Isten ígérete, amelyet a 32. zsoltárban olvasunk: "Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, a melyen járj; szemeimmel tanácsollak téged." (Zsolt. 32.8) Ennek feltétele van, mégpedig az a feltétele, hogy Őrá figyeljünk.

Jézus Mester és Úr

Alapigénkben ezt olvastuk: "amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat". Arról is beszéltünk, hogy Jézus az Út. Van Jézusnak egy másik fontos mondata is, amely ezekkel egybevág, amit Ján. 13.13-ban olvasunk, így hangzik: "Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok." Jézus Mester. Ő a tökéletes Tanító, aki maga is megtapasztalt mindent, amire bennünket oktatni kíván. Ő az, akitől tanulni lehet, Ő az, akitől tanulni kell. Olyan kapcsolatot kell tartanunk vele, amilyen a mester és a tanítványa között van. Krisztust úgy ismertük meg, aki eljött közénk emberként. Aki ugyanazokat a kísértéseket szenvedte, de aki mégis tiszta maradt minden bűntől. Úgy ismertük meg őt, aki győztes a bűnnel, Sátánnal szemben. Olyan Mesterünk van, aki nem csupán ezeket cselekedte, hanem az életét is adta értünk, bizonyosak lehetünk benne, hogy szeret minket. Minthogy Mester és Úr, azt kívánja, hogy engedelmeskedjünk Neki. Jézus Úr és Isten, személyes teremtőnk, és jobban ismer bennünket, mint mi önmagunkat. Mint Úrnak célja is van az életünkkel. Nem csupán az, hogy bennünket jó emberré, az örök életre alkalmas emberré tegyen. Ezzel együtt ennél többet szeretne: azt kívánja, hogy eszközei, munkatársai legyünk. A mi megmentésünk és mások megmentése: nem válhatnak el ezek egymástól. Mi csak akkor lehetünk alkalmasak a mennyre, ha szolgálatra, mások szolgálatára alkalmas emberek leszünk. Jézus nem saját magáért adta oda az életét: nekünk is másokért kell adnunk az életünket, erőnket, időnket. De Jézus olyan Úr a mi életünkben, aki a mi önkéntes engedelmességünket szeretné, és nem kényszerít minket soha semmire.

Az első szeretet

Alapigénk így szólt: "Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne". Hogyan vettük az Urat? Emlékezünk az első szeretetre, amikor megismertük az Urat? Amiképpen akkor vettük, úgy járjunk Őbenne folyamatosan. Az első szeretet (minőségben is első szeretet) ereje és lelkesedése kell, hogy az Úrban járhassunk. Emlékezzünk arra, hogy mit mond Jézus a hét gyülekezeti levél közül az elsőben. Már az őskeresztény korban Jézus meglátott valamit, ami emberi szemek elől talán rejtve maradt. Ezt üzente az efézushoz intézett levélben: Jel. 2.4-5 "?az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz." Olvassuk el az előző két verset is, miket mond Jézus korábban erről a korszakról. Bárcsak elmondhatná ma ezt rólunk is. "Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és megkísértetted azokat, a kik apostoloknak mondják magokat, holott nem azok, és hazugoknak találtad őket; És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el." (Jel. 2.2-3) Mindezek után az elismerések után Jézus rámutat egy kis pontra: itt hiba van. Itt elszivárog a keresztény élet, abban, hogy az ember az első szeretetét elhagyja. Már nem olyan hálás Krisztus áldozatáért, mint amikor megismerte. Már nem imádkozik olyan buzgón. Már nem akkora kincs a Szentírás. Már nem érzi annyira, hogy mindenben Istenre van utalva. Már Isten magasztalása mellé befér egy kicsit önmagunk felemelése. Kezdünk egy kicsit magunkban bízni, a természetes képességeinkre hagyatkozni, néha letelepedünk egy kicsit az úton, ahelyett, hogy járnánk rajta.

Jézus az Út: járunk vagy állunk?

Pál apostol pedig ezt mondja: "Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne" Járjatok az úton, haladjatok előre. Mi van akkor, ha nem haladunk? Képzeljük el, van egy út, amin emberek igyekeznek előre. Néhányan megtorpannak, néhányan leülnek. Az utánuk jövők beléjük ütköznek, felbukhatnak. Torlódás keletkezik, és akik nem haladnak előre, akadályok lesznek a többiek számára. A lelki életben is így van, csak itt még súlyosabb a helyzet. Mert a kereszténységben szinte lehetetlen szinten maradni. Aki nem halad előre, visszafelé halad. Akadály lehet a másik ember számára, mert megbotránkozik benne. Hát ez az ember is keresztény, akkor hogy viselkedhet így? Hogy lehet, hogy ezt, vagy azt, vagy amazt teszi? És aki nem is keresztény, ó, az is jól tudja, milyennek kellene lennie egy keresztény embernek, és bizony keményen megítél bennünket: és nem is teljesen jogtalanul. Mennyire más az, ha az ember, ahogyan "vette a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen jár Őbenne". Ha megvan az első szeretet, ha megvan a buzgóság, hasznára lesz a többi embernek is. 2 Kor. 9.2-ben ezt mondja az apostol a korinthusi hívőknek: "Hiszen ismerem a ti készségteket amellyel dicsekszem felőletek a macedónoknak, hogy Akhája kész a múlt esztendő óta; és a ti buzgóságtok, sokakat magával ragadt." Laodicea langyos élete nem fog senkit magával ragadni. Csak az első szeretet, a buzgóság, a lelkes kereszténység. Ha járunk az úton örömmel, akkor csatlakoznak hozzánk mások is.

"...meggyökerezvén és tovább épülvén Őbenne..."

Alapigénk így szólt: "...amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne, meggyökerezvén és tovább épülvén Őbenne..."
Amiképpen vettük az Urat, az első szeretetben, aképpen járnunk is kell Őbenne. Ha megvan az éltető erő, megvan a mozgás, az élet, ez teszi lehetővé, hogy meggyökerezzünk és tovább épüljünk Őbenne.

Két irányt mond az apostol: meggyökerezvén és tovább épülvén. Lefelé és felfelé is növekszik egy keresztény ember élete. Nő lefelé: meggyökerezünk a Jézus Krisztusban. Az életünk alapja, a Vele való közösségnek egyre mélyülnie kell. Eszünkbe juthat Jézus fontos példabeszéde a kősziklára épített házról, Lukács evangéliumából. Luk. 6.47-48.-ban ezt olvassuk: "Valaki én hozzám jő és hallgatja az én beszédimet és azokat megtartja, megmondom néktek, mihez hasonló. Hasonló valamely házépítő emberhez, a ki leásott és mélyre hatolt, és kősziklára vetett fundamentomot: mikor aztán árvíz lett, beleütközött a folyóvíz abba a házba, de azt meg nem mozdíthatta: mert kősziklán épült." Itt Jézus arról az emberről beszél, aki hallgatja és megcselekszi az Ő tanításait. Amit hallott, tettre váltja. Azután ismét hall, ismét cselekszik az előbbinél mélyebb dolgokat. Megint kutat, tanul, megint ahhoz szabja az életét. A kisebb világosságról a nagyobbra jut, mert amit felismert, aziránt készséges. Így mondja Jézus: leásott és mélyre hatolt, és a kősziklára vetett alapot. Így mélyülhet a mi életünk is, míg végül ráépülünk a sziklára, eggyé leszünk Krisztussal, míg végül elmondhatjuk az apostollal együtt: "Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus". De vigyáznunk kell: ha nem folytatjuk a mélyre ásást, meggyengülhet az alapja az életünknek. Nem a kőszikla, nem Krisztus lesz gyengébb, hanem mi sodródhatunk távolabb az Úrtól, ha nem folyamatos igény bennünk, hogy Őrá épüljünk. Ha bármit megtűrünk az életünkben, amiről tudjuk, hogy rossz, tudjuk hogy Istennek más az akarata, akkor ez a dolog csapdává lesz a számunkra. Ha pedig mindvégig ragaszkodunk a rosszhoz, oda az üdvösségünk. Ha az alap rossz, ugyan milyen lesz az épület?

Az építkezésnek egyszer készen kell lennie

Mert Jézusnak az az akarata, hogy meggyökerezzünk, és tovább is épüljünk, legyen az életünk mind hasonlóbb Őhozzá. Egy épülethez, ha hozzáfognak, természetes igény, hogy egyszer legyen készen. Vessünk alapot, kezdjük el, de előbb utóbb azért tegyük fel a tetőt, vakoljunk, tegyük komfortossá. János apostol kimond egy félelmetes mondatot az első levele 2. fejezetének 6. versében: "Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt." Aki Krisztusé, annak olyan életet kell élnie, mint Krisztusnak. Ugyanazokkal az indítékokkal, ugyanazzal a türelemmel, ugyanazzal a nyugalommal, ugyanazzal a szeretettel. Hajszálra ugyanúgy. Nem félelmetes ez a kijelentés? Mégis benne van a Szentírásban. Nem térhetünk ki előle, mintha nem lenne.

Alapigénk így folytatódik: "Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok Őbenne, meggyökerezvén és tovább épülvén Őbenne, és megerősödvén a hitben, amiképpen arra taníttattatok?" Aki úgy jár az Úrban, ahogyan vette, és tényleg Őbenne van, annak az embernek erős, szilárd lesz a hite, erőteljes a keresztény élete. Sokszor úgy érezzük, hogy gyenge a hitünk - lehetséges, hogy így is van. Csak ne elégedjünk meg a megállapítással, hanem keressük meg az okát. Vajon az Úrral járok valóban? Tényleg ő vezérli az életemet? Odafigyelek az Ő kifejezett akaratára? Kutatom az igét, mélyre ások, alapot vetek a kősziklára?

Aki mélyre ás, és tovább épül Krisztusban, annak tényleg erősebb lesz a hite, hiszen még inkább látja, hogy minden, amivé lett, egyedül és kizárólag Krisztus érdeme, nem pedig a sajátja. A hit elsődleges jelentése: bizalom. Aki meggyökerezik és tovább épül Krisztusban, természetes, hogy növekszik a bizalma Őbenne. Látja, honnan emelte ki Isten, látja, meddig vezette már el, és bizalma növekszik még inkább, hogy Isten tovább is tudja vezetni. Ő minden ígéretet, amit csak tett, képes beváltani.

"...amiképpen arra taníttattatok..."

Azt mondta Pál apostol az alapigénkben: "megerősödvén a hitben, amiképpen arra taníttattatok." A hitben való megerősödésnek, a meggyökerezésnek és tovább épülésnek nincs különleges titka, semmi olyasmi, amit holmi beavatottak ismerhetnének csak. Egyszerű eszközei vannak a növekedésnek: az Ige és az ima. Semmi több. Semmi különleges. Meglehet, jobban vágyunk valami felemelő lelki élményre, hogy magasra szárnyalhasson a lelkünk. Isten azonban nem így munkálkodik. Ő alapvetően két eszközt adott: az Írást és a vele való kapcsolattartást. Ezt mondta Jézus is: aki hallgatja és megcselekszi az Ő beszédeit. Másutt ezt: vigyázzatok és imádkozzatok szüntelenül. Munkát, időt kell fordítanunk erre. Ha vetettünk, akkor arathatunk. Ha dolgozunk, akkor várhatjuk az áldást. Az Írás Jézust soha nem mutatja extázisban. Munkában igen, imában igen.

"...bővölködvén abban hálaadással..."

Alapigénk így fejeződik be: "megerősödvén a hitben, amiképpen arra taníttattatok, bővölködvén abban hálaadással."
Bőséges legyen a hálaadás egy keresztény életében. Hálásak lehetünk Jézusért, az ő haláláért, amely halálból életünk lehet, és az életéért, amellyel követhető és követendő példát adott. Hálásak lehetünk Istennek, hogy honnan, milyen életből emelt ki bennünket egyen-egyenként. Ha ezek a hálaadások nincsenek meg az életünkben, félő, hogy a kereszténységünk nem valódi. Azután hálásak lehetünk, hogy nem vagyunk kidobva valahová a vadonba, hanem testvéri közösség tagjai lehetünk. Jó, ha ezért is hálásak vagyunk, minden emberi gyengeség ellenére, ami felüti a fejét közöttünk. Sorolhatnánk még az életünk kisebb-nagyobb dolgait, amiért hálásak lehetünk. És jó lenne, ha azokat a dolgokat is megvizsgálnánk, amiért nem vagyunk hálásak. Tüzetes, alapos vizsgálatnak vetnénk alá, hogy nincs-e benne olyasmi, amiért hálát adhatnánk Istennek. Vagy akár az egész dologra másként tekintenénk, mint eddig. Könnyen lehet, hogy megértenénk, mit miért enged meg Isten az életünkben: és ekkor már nem a bajra, hanem Istenre tudnánk figyelni.

Adja meg az Úr mindannyiunknak, hogy "amiképpen vettünk az Urat, járjunk is Őbenne."

Ámen.