Az egyházszervezetre vonatkozó
alapszemlélet változásai
az advent történelemben

 

2005


 

 

A közzétevő  közbevetett előszava. 4

A szervezet kialakulásának folyamata  az advent mozgalomban. 14

Melléklet 2. 35

Mennyei erőre és bölcsességre szorulunk. 36

Várakozzatok és őrködjetek! 37

A világhoz való viszonyunk. 38

Az istenadta képességek felhasználása. 39

Éledjen újjá az első szeretet! 40

„Térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd!”. 41

Az önzés megrontó hatása. 42

„Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem”. 43

Önkényuralom.. 44

Róma nyomdokain. 45

Kinek a zászlaja alatt?. 46

Jézus és Nikodémus. 48

Napjainkhoz szóló tanítás. 49

Ítélet Amálek felett 50

Melléklet 3. 52 5B. fejezet 53

E. G. White: „A bennünk lévő Isten országa”. 54

Melléklet 4. 56 A.T. Jones prédikációja 1901. április 2-án. 57

Melléklet 5. 65 Krisztus a mi adományozónk. 66

Melléklet 6. 72 Kedves Testvérem! 73

Melléklet 7. 77 Ami 1901 és 1903 között történt 78

Melléklet 8. 81 Az 1903-as Generál Konferencián elhangzott megbeszélések. 82

Melléklet 9. 103 Legyetek résen. 104

A múlt tanulságai 106

Központosítás. 107

A nevelés központja. 109

 

A közzétevő  közbevetett előszava

 

Nincs értékesebb, mint a valóság (igazság) és az az egyedül helyes szemlélet, ami azokra a történelmi tényekre épít, amelyeket Isten maga magyarázott és/vagy hagyott jóvá. Ilyen Ellen White prófétai szolgálata, és az 1888-as üzenet is, illetve az ehhez kapcsolódó 1901-ben elindult átszervezés, amelyet az Úr jóváhagyott, és amely, sajnálatos módon, 1903-ban visszarendeződött.

Fontos-e a két hírnök üzenete? Bizonyára hiszünk a saját prófétánknak. „Az Úr nagy kegyelmében igen értékes üzenetet küldött népének Waggonner és Jones testvérek által. Eszerint tárjuk a felemeltetett Üdvözítőt világosabban a világ elé, úgy mint az egész világ bűneiért hozott áldozatot… Isten parancsa, hogy ezt az üzenetet juttassuk el az egész világnak. Ez a harmadik angyal üzenete. Hirdessétek hangos szóval, akkor majd Lelkének nagy mértékű kiárasztása kíséri. … Sátánnak eltökélt szándéka volt, hogy eltakarja előlünk Jézust, és rávegye az embereket, hogy emberekre tekintsenek fel. Arra, hogy emberekben bízzanak, és olyan nevelést kapjanak, hogy emberektől várják a segítséget. Éveken át az egyház emberekre tekintett és sok mindent emberektől várt el. Nem tekintett Jézusra, akiben az örök életre vonatkozó reményeink összpontosulnak. Ezért szolgáinak bizonyságtételt adott, feltárta az igazságot úgy, ahogyan az Jézusban van. Ez a harmadik angyal üzenete éles vonalakban. … Járja be ez a bizonyságtétel az egész világot! Tárja fel a törvényt és az evangéliumot, mert a kettőt tökéletesen egybeforrasztja. … Az Úr akarata, hogy ezeket a magasztos tárgyköröket tanulmányozzuk a gyülekezetekben. Ha minden gyülekezeti tag befogadná Isten igéjét, világosságot és értelmet adna az együgyűeknek is”.[1]

„Hajthatatlanság mutatkozott meg ennek az igazságnak az elfogadására, valamint az előre kialakított vélemények feladására sokak részéről Minneapolisban az Úr küldöttei – E.J.Waggonner és A.T. Jones ellenzőinek körében. Az ellenszegülés szítása révén Sátán sikerrel járt abban, hogy népünktől nagymértékben elzárja a Szentlélek különös erejét, amelyben Isten kívánta részesíteni őket. Az ellenség megakadályozta őket annak megszerzésében, ami felruházhatta volna őket azzal a képességgel, hogy elvigyék az igazságot a világnak úgy mint azt az apostolok tették pünkösd napját követően”.[2]

„Ő pedig ezt mondta azoknak, akik hittek benne: „Ha engedelmeskedtek a tanításomnak, valóban az én tanítványaim vagytok. Megismeritek majd az igazságot, az igazság pedig megszabadít titeket.” (János 8,31-32)

 (A tanulmány 2005-ben készült, összeállította W. K.)

 

Szabó Ferenc

 

A szervezet kialakulásának folyamata
az advent mozgalomban

 

Bevezetés

 

Ennek a cikknek az a célja, hogy felvázolja az advent mozgalom történetének állomásait a szervezet kialakulása szempontjából. Az 1901-es, illetve 1903-as Generálkonferencia immár több mint száz évvel ezelőtt történt események. A bizonyságtételek tanúságtétele szerint ezeknek az eseményeknek azonban a mai napig mondanivalójuk van. Ekkor tette Isten nyilvánvalóvá  közösségünk életében az ő gondolatait, a helyes alapelveket az egyház irányítását illetően. 

Egy egyház elvei a megfogalmazott és leírt dokumentumokban fejeződnek ki. Ezek alkotnak struktúrákat. Az egyéni jó szándék kevés, nem eredményezhet jót önmagában, ha az elvek nem helyesek. Ne felejtsük, „az igaz ember hitből él”, azaz jól, helyesen cselekedni csak hit által lehetséges, ha Isten elveire alapozunk és az ő Lelke vezérel minket a megvalósításban is.

 

Az előzmények, történeti áttekintés

 

A Miller-mozgalomból az 1844-es nagy csalódás után több ágazat jött létre. Abban különböztek ezek az ágazatok, hogy hogyan tekintettek 1844. okt. 22-ére. William Miller körül – viszonylag gyorsan – gyülekeztek azok, akik Dán 8,4 időbeli számítását hibásnak vélték. Ez a csoport gyorsan megszerveződött. Néhány év elteltével azonban visszaszívódtak a metodista egyházba és más egyházakba, miután a napnál világosabbá vált, hogy nincs értelme állandóan újra kiszámolni Krisztus eljövetelének időpontját. Miller 1849-ben bekövetkezett halála jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ez a csoport hamar szétoszlott.

A másik nagy csoport azt vallotta, hogy az időpontot helyesen számolták ki, és továbbra is kitartóan vallották, hogy Isten volt velük az éjféli kiáltás mozgalomban. Ezen az ágazaton belül is voltak eleinte szélsőséges csoportok, de ezek lelepleződtek… lemorzsolódtak. A józan csoportok egy-egy pontot ismertek fel a csalódás okát feltáró, továbbvivő bibliai igazságokból (szombat, szentély-tanítás, prófétaság lelke). Ebben az időszakban a hívők házaknál találkoztak, nem tömörültek semmilyen szervezetbe. Általános felfogásuk abban állt, hogy Isten kihívta őket az elesett egyházak „Babilon”-jából. Ezért mindennemű szervezési törekvést eleve a Babilonhoz való hozzátartozás jelének hittek és ennélfogva élesen vissza is utasítottak. George Storrs kijelentése kifejezi ezt a felfogást: „Vigyázatok, nehogy egy újabb egyházat alapítsatok. Egyházat nem lehet emberi elhatározásra megszervezni, hiszen a megszervezés pillanatában máris Babilonná válik.”

Az 1848-as szombatkonferenciák egyesítették a különböző hívő csoportokat. Elkezdődtek az első céltudatos erőfeszítések arra, hogy az adventüzenetet más felekezetbelieknek hirdessék. Ez a folyamat erősödött és az egyház - melynek addig se neve, se szervezete sem volt - egyre nőtt. Eleinte a Review and Herald kiadó James és Ellen White-tal az élén, mintegy az egyházi központ szerepét töltötte be. Egyesek csupán a Review előfizetése révén kötődtek a mozgalomhoz.

A felmerülő fegyelmi ügyek (erkölcsileg kifogásolható magatartások néhány tag és szolgálattevő életében) megerősítették azokat a törekvéseket, melyek az „evangéliumi rend” alkalmazását sürgették. Az „evangéliumi rend” fogalma nem valamely szervezetre és szervezeti szabályokra vonatkozott, hanem az Újszövetség erre vonatkozó tanításainak alkalmazására a helyi gyülekezetekben.

James és Ellen White a szervezést elsősorban abban látták, hogy az Istennel való együttműködés bizonyos gyülekezeti formákat igényel, melyek nélkül nem lehet eredményesen, Isten áldásával gyülekezeti életet folytatni.

Ezzel párhuzamosan nőtt a munkamegosztás igénye, és az egyre növekvő anyagi eszközök közös birtoklásának a szükségessége. A Review and Herald kiadó 1860. októberben történt jogi rendezése után James White a következőket írta Uriah Smith-nek címzett levelében:

„Konferenciánk fárasztó munkából állt, mégis hála Istennek jó egyetértés alakult ki, és az Úr szolgái egymásba vetett nagyobb bizalommal és egymás iránti szeretettel távoztak. A legnagyobb örömmel tekintünk vissza a konferencia eseményeire. Jogilag tulajdont szerezni egyházi névre, ez volt a legfontosabb téma,  amit valaha is kértünk és az, hogy ilyen egyöntetű döntést hoztak, több volt, mint amit el tudtunk volna képzelni. Nagy terhet vesz le ez a vállunkról és lelkesít a műben való további munkálkodásra.” (Letter from James White to Uriah Smith, published in Review and Herald, 30 October 1860.  In: Crisler, Organization, 82-83. o.)

A Review and Herald szervezetté válása maga után vonta azt, hogy a Review and Herald Kiadó Társasság mögött álló gyülekezetnek legyen valamilyen neve. Még ezen a konferencián – tehát 1860 októberében – kialakult egy vita a gyülekezet nevéről. Voltak, akik egyáltalán nem akarták, hogy neve legyen a gyülekezetnek, voltak, akik csak az „Isten egyháza” nevet tudták volna elképzelni, míg mások a „Hetednapi Adventisták” nevet javasolták. A konferencián jelen levő Ellen G. White felszólalt a konferencia végén, és megjegyzéseivel eldöntötte a vitakérdést. Minél egyszerűbb, minél célszerűbb, minél biblikusabb, semmilyen hagyomány, semmilyen hitvallás - ezek voltak a gyakran megismételt kifejezések, melyek az egyházalapításnak ebben az időszakában.

Miután egyszer megtört a jég, hamar kialakultak azok a szervezeti formák, melyek a gyakorlati munkához szükségesnek bizonyultak. A következő év, 1861 nyarán cikkek jelentek meg a Review-ban, melyekben az írók felvázolták elképzeléseiket az egyház szervezetéről: az egyháznak három szintje legyen: helyi szinten a gyülekezetek, területi szinten a konferenciák (egyházterületek) és a Generálkonferencia.

Még ebben az évben létrejött az első egyházterület Michigan államban (Battle Creek, ahol a Review kiadóhivatala is volt, Michigan államban van.) Schwarz a következőket írja erről:

 „Miután gondosan megfogalmazták, hogy a gyülekezetnek a Biblián kívül nincs hitvallása, a konferencia résztvevői indítványozták, hogy a tagok minden egyes gyülekezetben írjanak alá egy szerződést, hogy mint gyülekezet társulnak egymással, és »felveszik a H. N. Adventista nevet, továbbá kötelezettséget vállalnak, hogy megtartják Isten parancsolatait és a Jézus hitét«. E szerződés aláírása hosszú időn át az egyik fő jellegzetesség volt egy új egyház szervezetében.”

Egy éven belül még hat másik államban alakultak területi konferenciák (egyházterületek). A michigan-i terület 1863-ra meghívta a többi terület delegátusait, hogy hozzanak létre egy országos szervezetet. A delegátusok 1863. május 20-23-ig üléseztek Battle Creekben, ahol a Hetednapi Adventisták harmadik szintje, a Generálkonferencia is megalakult.

A szervezet a világi szükségletek, a jogszerűség és a rend fenntarthatósága végett jött létre, de ez nem változtatott a korábbi gyakorlaton. A gyülekezetekben nem fogadtak el semmilyen szabályt, semmilyen irányítást az igei útmutatáson kívül.

James White ezt írta ezzel kapcsolatban:

„Nekünk sokkal inkább az egyszerűség és a Bibliával való maximális összhang irányába kell haladnunk, semmint az egyházi irányítás és előírás részletes meghatározását és kidolgozását elvégeznünk.” (Review and Herald, 1883. nov. 20., 733.)

A James White iránti mély tisztelet késztette G.I. Butler testvért, a Generálkonferencia elnökét 1873-ban arra, hogy egy írást publikáljon, mely „Vezetés” címen 1873.nov. 18-án a Review and Herald-ban jelent meg. Ebben az írásban Butler azt vallotta, hogy a megváltás történetében Isten egyeseknek mindig nagyobb képességeket adott, mint másoknak. A bibliai példákra hivatkozva igyekezett alapot teremteni ahhoz a nézetéhez, hogy az Isten által karizmatikus képességekkel felruházott vezetők a többieknél feljebb állnak. Ezt az írást még az ülésező Generálkonferencia is jóváhagyta. A cikk kezdő sorait idézzük:

„Soha nem volt nagy mozgalom ezen a világon vezető nélkül, és a dolgok természeténél fogva lehetetlen is, hogy létezne ilyesmi. Minthogy a természet is különböző ajándékokat ad az embernek, némelyeknek tisztább a látásuk arra vonatkozóan, hogy mi használ a műnek, mint másoknak.”

Ellen G. White egyáltalán nem értett egyet Butler-rel. Legfőbb ellenvetése az volt, hogy Butler James és Ellen G. White szolgálatát hamis fényben tüntette fel ezzel a cikkel, és utat készített a szolgai engedelmességnek és az ezzel együttjáró despotizmusnak. Ellen G. White kemény feddésére Butler közzétette „bűnének vallomását” az 1875.február 25-i Review and Herald-ban. James White már 1874 decemberében is reagált Butler előterjesztésére a Review oldalain. Az ő cikke is a „Vezetés” címet viselte. A helyes vezetés, amit Butler a karizmára vezetett vissza, és egyéni, kiemelkedő jelenségnek tekintett, az James White-nél mindenki számára a Krisztusnak való alárendelésben valósul meg. Összehasonlításul néhány gondolat James White cikke elejéről:

„»Egy a ti mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. « (Mát 23,8) A sokaság jelenlétében intézte Jézus e szavakat tanítványaihoz. A  farizeusokat és írástudókat feddte meg ezekkel a szavakkal, de kijelentései azt a célt is szolgálták, hogy a tanítványok elé tárja azt a nagy igazságot, ami minden időben megtartja az érvényét, nevezetesen, hogy Krisztus az egyház feje és vezetője.”

Ellen G. White 1878-ban ismét megszólalt egy a vezetéssel kapcsolatos ügyben. James White 1874 óta generálkonferenciai elnök volt. Az 1878-as ülésen azt akarták, hogy a mű három nagy ágazatának a vezetői (James White: kiadóhivatal, John H. Kellogg: orvosi missziómunka; Sydney Brownsberger: nevelési mű)  egyben az GK vezető testületének a tagjai legyenek. (Ekkor még csak háromtagú volt a GK bizottság.)

C. C. Crisler szerint ezen az éjszakán Ellen White-nek látomása volt, amelyben megmutatták neki, hogy az egyháznak jobb, ha olyan tagok vannak a bizottságban, akik közelebbi kapcsolatban állnak a munkamező embereivel. Kellogg és Brownsberger visszaléptek és S.N. Haskell és D.M. Canright kerültek helyettük a bizottságba. (lásd Crisler, Organisation 113-114)

Figyelemre méltó, hogy ebből az időből (1875) származik Ellen G. White-nek az a mondata, melyet a vezetés kapcsán a leggyakrabban idéznek. Ebben a bizonyságtételben megdicsér egy bizonyos fiatalembert, akinek korábban „nagyon szabatos és határozott nézetei voltak az egyéni függetlenségről és a magánvélemény jogosultságáról”. Isten azonban „értékes tapasztalatot” és „igazi megtérést” adott neki. Ebben az állapotban azonban túl nagy tiszteletet adott férjének, James White-nek, aki ekkor a GK elnöke volt. Ellen White felhívta figyelmét arra, hogy tisztelete akkor lenne helyes, ha inkább a Generálkonferencia testülete iránt nyilatkozna meg, nem pedig férje iránt. Ezt írta:

„Közölték velem, hogy senki se adja fel nézetét egy más ember nézete kedvéért. De mikor a Generálkonferencia fejezi ki véleményét – mely a legmagasabb tekintély, amelyet Isten e földön elismer, akkor nem szabad ragaszkodnunk magánvéleményünkhöz.” (BT. III. köt., 492. o.)

Ne felejtsük el, hogy ez az idézet olyan időben keletkezett, amikor nem egyszer bele kellett avatkozni a Generálkonferencia tevékenységébe (Butler cikke, GK bizottság, stb.) Az idézet – ellentétben későbbi értelmezéseivel - nem a Generálkonferencia tévedhetetlenség és mindenhatóság iránti igényét akarta alátámasztani, hanem inkább a magánvélemény és a tapasztalt testvérek tanácskozása közötti különbséget akarta kidomborítani.

 

Új korszak

 

G.I. Butler-t 1880-ban a Generálkonferencia elnökévé választották. James White ereje sohasem tért vissza teljesen az 1865-ös agyvérzés óta. Visszavonult és átadta a helyét fiatalabb testvéreknek. Egy előadásról hazafelé menet megfázott, 1881 nyarán, mivel az időjárás hirtelen rosszra fordult. Igen magas láza lett, és 1881. augusztus 6-án meghalt.

Butler, aki átvette a vezetést, láthatóan nem tanult a korábbi helyreigazításból, és a James White iránti tiszteletből keletkezett írásának az alapelveit saját magára alkalmazta. Ellen White egyre gyakrabban intette meg őt emiatt.

„Túl sokan olyan előírásokat jelöltek meg, melyeket számon kérnek a munkában másoktól. Egyesek vak hitben követték, anélkül, hogy egy adott kérdésben saját ítélőképességüket használták volna. Ha a vezetők nem voltak jelen, akkor is követték az előírásokat. Krisztus nevében kérlek benneteket, fejezzétek be ezt a munkát! Adjatok az embereknek esélyt arra, hogy a saját ítélőképességüket használják. Férfiak, akik mások vezetését követik, és beleegyeznek abba, hogy mások gondolkozzanak helyettük, nem alkalmasak arra, hogy felelősséggel ruházzuk fel őket. Vezetőink hibáznak ebben a kérdésben. Isten nem adta oda egyeseknek az összes szellemi kapacitást, ami csak létezik ezen a világon.

A felelős pozíciókban levők tulajdonítsanak némi értelmet munkatársaiknak, némi ítélőképességet és előrelátást, és úgy tekintsenek rájuk, mint akik képesek a rájuk bízott feladatot elvégezni. Vezető testvéreink nagy hibát vétettek, amikor a munkásoknak részletesen előírták, hogy mit tegyenek. Ez hiányosságokhoz vezetett, ahhoz, hogy a munkások gondtalan lelkülettel végezzék dolgukat. Teljes mértékben másokra támaszkodnak, ami a tervezést illeti, ők maguk pedig nem vállalnak semmilyen felelősséget. Milyen állapotok állnának be az intézeteinkben, ha azok a férfiak, akik ezt a felelősséget magukra vállalták, kilépnének sorainkból vagy meghalnának?

A vezetőnek kötelessége másokra felelősséget helyezni. Engedje meg másoknak is, hogy tervezzenek, rendelkezzenek és cselekedjenek, hogy tapasztalatot szerezzenek. Amikor szükséges, adjon tanácsot munkatársának, de ne vegye el tőle a munkát, mert azt gondolja, hogy hibásan végzi a dolgát. Isten irgalmazzon a műnek, ha kérdés nélkül követik egyetlen ember elméjét és terveit…

Már sokszor tártam elétek ezt a kérdést, de cselekedeteitekben nem látok változást. A felelősségben állóktól elvárjuk, hogy feladatokat ruházzanak másokra. Állítsatok munkába másokat úgy, hogy tervezniük és gondolkozniuk kelljen. Ne gondoljátok, testvérek, hogy ti a tökéletes úton jártok, és ne várjátok el, hogy mindenki más csak mint az árnyékotok, visszhangozza szavaitokat, ismételje elképzeléseiteket és végrehajtsa terveiteket.

Vannak férfiak közöttünk, akik mély gondolkodással rendelkezhetnének, akik bölcsek lehetnének, férfiak, akikben bízhatnánk, de sajnos nem tartanak itt, mert úgy nevelték őket, hogy kövessék mások terveit.” (Testimonies to Ministers, 301-303)

A nyolcvanas években egyre gyakoribbak lettek ilyen és ehhez hasonló felszólítások. Gondok keletkeztek abból is, hogy az egyház szerkezete nem tudott megfelelő mértékben az egyház egyre növekvő méretéhez és az egyre differenciáltabb munkájának az igényeihez alkalmazkodni. Újra és újra keletkeztek feszültségek a mű különböző ágai között. Az 1888-as generálkonferenciai ülés, a maga lelki üzenetével, jelentőségével és traumájával még csak bonyolította ezt a képet. Percy T. Magan így emlékszik az 1903-as generálkonferenciai ülésen:

„Azt hiszem egyikünk sem cáfolja azt a tényt, hogy sok éven át, minden generálkonferenciai ülés többé-kevésbe krízisben volt arra nézve, hogy hogyan fejlődhet a Generálkonferencia, mi legyen az adminisztrációjával. Kezdve az oaklandi GK üléstől 15 vagy 16 évvel ezelőtt, nem is tudom egészen pontosan, és onnan a minneapolisi ülésen át, aztán volt vagy két ülés Battle Creek-ben, egy College View-ban, és hát az utolsó, mely megint Battle Creek-ben volt - minden egyes alkalommal belementünk kisebb-nagyobb mértékben egy konfliktusba erről a kérdésről. Igaz, néhány ülésen nem jött ez annyira a felszínre, mint máskor. Néhány alkalommal viszont ez a kérdés nagyon erőteljesen került a felszínre, ez volt az ülés legfőbb vitatémája, ez foglalta le leginkább az ülésen levők gondolatait… Zárásképpen szeretném elmondani, hogy ez a téma most már évek óta napirenden van. Évek óta uralkodik az elégedetlenség, sőt egy növekvő elégedetlenség tapasztalható a mű bizonyos ágaiban, és most szemtől szemben állunk ezzel a válsággal: vagy a mű minden ágazata elnyeri a legteljesebb szabadságot és elismerést, és béke és egység uralkodik, vagy nem nyerik el, és ez a fajta probléma tovább göngyölődik.” (Percy T. Magan, GCB 1903.04.09)

A G.I. Butler generálkonferenciai elnök irányítása alatt létrejött szemlélet és gyakorlat változásokat tett szükségessé. Már az 1887-es generálkonferenciai ülésen voltak kezdeményezések a szervezet átalakítására. Ebben az időben a Waggoner-Jones páros, akik akkor a Healdsburg College-en (Kalifornia) tanítottak, összetűzésbe kerültek Butlerrel a Galatákhoz írt levélben található törvény jelentését illetően. Az 1888-as Generálkonferencia ülés Mineapolis-ban emlékezetes mindnyájunk számára, az ott elhangzott üzenet miatt, amelynek a központja ez volt: Krisztus a mi Igazságunk. A.T. Jones és E.J. Waggoner üzeneteiben az volt a döntő, hogy  mindennek a forrását Krisztusban látták. Az ember igazsága és megszentelt élete ugyanazon forrásból származik: Krisztusból. Ez az üzenet tette világossá azt is, hogy miért és hogyan kell átalakítani az egyház szervezetét, mert a Butlertől örökölt rossz elvek megakadályozták, hogy Isten lelke irányítson. Az egyház formális átszervezése előtt azonban feltétlenül a gondolkodásmódok átalakulásának kellett megvalósulnia. Ez lett volna az 1888-as generálkonferenciai ülés feladata. Sajnos ismerjük ennek kimenetelét.

Ellen G. White a következőket mondja Jones és Waggoner üzenetéről:

„Az Úr az Ő nagy irgalmasságából a legdrágább üzenetet küldte Waggoner és Jones prédikátor testvérek által. Ennek az üzenetnek az volt a célja, hogy még szembetűnőbben a világ elé tárja a keresztre felemelt Megváltót, aki az egész világ bűnéért lett áldozat. Igazzá nyilvánításunkat emelte ki, ami az üdvösség bizonyosságába vetett hit által lesz a miénk. Meghívta az embereket, hogy fogadják el Krisztus igaz életét, ami abban nyilvánul meg, hogy Isten minden parancsolatának engedelmeskednek. Sokan szemük elől tévesztették Jézust. Ezeknek arra volt szükségük, hogy szemüket újra Jézus isteni személyére irányítsák, az Ő érdemeire, és az emberi család iránti változhatatlan szeretetére.” (B.T. a prédikátoroknak, 91. o.)

A bizonyságtétel érthetővé teszi számunkra, hogy egyesek valójában „szemük elől tévesztették Jézust”. Sajnos, pont azok, akiknek szólt az üzenet, nem tudták elfogadni. Az egyháztörténészek szerint a konferencián a delegátusok gyakorlatilag három részre oszlottak: G.I. Butler és hívei hevesen elutasították az „új” tanokat. Ők a „régi tanok” feláldozásától féltek. Voltak, akik Jones és Waggoner tanait elfogadták, és arról szóltak, hogy ezen a konferencián életük legszebb lelki tapasztalatát élték át. Rajtuk kívül volt még egy tábor, akik nem igazán tudták, hogy melyik oldalnak van igaza. Ilyen bizonytalanok is jelentős számban voltak. Akik elfogadták az üzenetet, azok jellemző módon az Ellen G. White-hoz közel állók körébe tartoztak, holott ő maga a konferencia ideje alatt azt mondta, nincs világossága arra nézve, hogy kinek van igaza a törvényfogalom tisztázásának a kérdésében (a Galáciabeliekhez írt levélben). Az egyházvezetőség nagyobb része azok közül került ki, akik G.I. Butler hű hívei voltak és ezért ellenezték Jones és Waggoner üzenetét. Ellen G. White később a következőket mondta:

„Krisztus hit által elnyerhető igazságának üzenetét egyesek figyelmen kívül hagyták, mivelhogy ellentétben állt az ő lelkületükkel és egész élettapasztalatukkal. Szabályok, rendeletek - ezek irányították cselekedeteiket.” (B.T. Prédikátoroknak, 363. o)

Sokan nem voltak felkészülve az 1888-as üzenet befogadására. Ellen White megállapítása arra mutat rá, hogy elutasítása azért következett be, mert sokan téves szervezeti elvből származó gyakorlatba rögződtek bele. Az 1888-as üzenet és a szervezeti reformok ugyanazon igazságnak a két megnyilvánulása: „Az Úr a mi igazságunk – Egy a ti mesteretek, Krisztus.” Érdemes megemlíteni a következtetést, amit Wieland és Short 1888 Re-examined c. tanulmányára írt válaszában a Generálkonferencia részéről megfogalmaznak:

„Azok, akik megpróbálják újra feléleszteni a Jones és a felekezet közti vitákat, azok egy dilemma szarvaiba akadnak bele. Ha ugyanis elfogadják a teológiáját a hit általi megigazulás illetően, akkor aligha tehetik, hogy ne értsenek egyet vele az organizációt érintő kérdésekben is, amit ő egészen éles szavakkal ellenzett.”

Sajnos, a Generálkonferencia ezt a megállapítást alapul vette ahhoz, hogy a Wieland és Short által számon kért üzenet elfogadását újból elutasítsa, és vele együtt az ebből következő szervezeti átalakulást is.

A Percy T. Magan testvér által megnevezett egyháztörténelmi időszak tanulmányozása mindenképpen megerősíti ezt az állítást.

1887 – Ellen G. White reorganizációt és gondolatbeli változást kér, a közösség növekedése miatt.

1888 – a hit általi igazság, a hitből való élet, a Krisztusból való élet;

1901 – az egyház keretei úgy változnak, hogy a szervezettség és az egységre való törekvés megmarad, de egyben lehetővé teszi, hogy Krisztus irányítása a szolgálatban is érvényesüljön;

1903 – az 1901-es reform lényeges alapelveinek elutasítása és a szervezet újbóli átalakítása. Ezt a konferenciát általában jelentős áttörésnek minősítik, a divíziók létrejötte miatt, holott az 1901-es lényegi változások nyom nélkül eltűntek.

Mielőtt a döntő eseményeket – az 1901-es és az 1903-as generálkonferenciai ülést – jobban megvizsgálnánk, érdemes rögzíteni néhány tényt.

A Schwarz-féle egyháztörténetben utalásokat találunk arra, amit Magan testvér mondott:

„A következő évben (1889) a Generál Konferencia küldöttei különleges figyelmet tanúsítottak a szervezési problémák iránt. O. A. Olsen elnök indítványára a delegátusok hivatalosan is jóváhagyták a felosztási tervet (az Uniók létrehozása, a decentralizáció, a mindennapi ügyeket a körzetek hatáskörébe utalták), és a körzetek számát hatra növelték. A területek kialakítása során figyelembe vették a földrajzi tényezőket és a helyi egyházterületek tagságának méretét. Elhatározták, hogy a Generál Konferencia találkozóit is kétévenként tartják inkább, mint évenként,és  a küldöttek úgy tervezték, hogy a területi konferenciák üléseit azokban az években kellene összehívni, amikor nincs Generál Konferencia.” (Idézet a Schwarz-mű 17. fejezetéből)

A Generálkonferencia 1889-től fogva csak kétévenként ülésezett. Az akkori tagság jóval meghaladta a 25 000-es létszámot. Ez a felállás megmaradt egészen a harmincas évekig. Később négy évre, végül pedig öt évre hosszabbították meg a ciklust. Ez nem csupán a praktikumból, hanem a legfőképpen a vezetési tevékenységről alkotott álláspontból következett.

Ellen G. White az 1891-es generálkonferenciai ülésen sürgette a szervezeti átalakításokat, amelyeket az előző ülésen megbeszéltek, de a gyakorlatban nem hajtottak végre: területi elvek, decentralizáció, a királyi hatalom megszüntetése, az emberi módszerek (policy), a hivatalos utak betartatása - ezek voltak a legfőbb témák. Erről számtalan idézetet lehetne felsorakoztatni.

A reformot azonban nem hajtották végre. Nagyon erős volt a változtatástól való félelem azokban, akik Minneapolis óta bizalmatlanok voltak. A reformok elhúzódtak, nem kerültek megvalósításra. Ellen G. White közben Ausztráliába került, ahonnan bizonyságtételt bizonyságtétel után küldött, a reformok megvalósítására való felszólítással. A vezetőség - bár jóindulatú volt - a különböző érdekek közötti harcban nem állt ki határozottan a reformok mellett. Ezáltal újra és újra visszautasításra került egy világosság, melyet Isten küldött.

A legfőbb problémák az átszervezés során abból adódtak, hogy a mű szervesen fejlődött ágai (egészségügy, kiadók és külmisszió) önálló társaságok voltak. A vezető testvérek minden egyes társaság vezetőségében jelen voltak. Az egyház irányítása gyakorlatilag e három ágon keresztül történt. A kérdés a körül forgott, hogy hogyan lehetne a különböző ágakat a GK decentralizáció során helyesen beépíteni, egyszerűsíteni úgy, hogy emellett minden ágazat megkapja a neki járó figyelmet és súlyt. Ezt a problémát tíz éven át nem sikerült megoldani.

A kilencvenes években nem történtek meg olyan dolgok, amiket meg kellett volna valósítani (hatalom-decentralizáció) és olyanok történtek, melyeknek E.G. White szerint nem lett volna szabad megtörténniük (kiadó körüli viták).

Nem csoda tehát, hogy E.G. White igen kemény szavakkal illette a Battle Creek-i vezető testvéreket ebben a korszakban. Cooranbongból, Ausztráliából egy levelet írt, 1896. febr. 6.-án:

„Ó, bárcsak hallanám azt a boldogító hírt, hogy a Battle Creek-ben levő vezetők akarata és szelleme megszabadult Sátán tanításaitól és rabságától, melynek már régóta foglyai. Akkor hajlandó lennék átszelni a széles óceánt, hogy még egyszer lássalak benneteket. De nem kívánlak meglátni benneteket legyengült felfogóképességetekkel és befelhősödött elmétekkel, mert ti a világosság helyett a sötétséget választottátok!” (TM 395)

Ilyen és ehhez hasonló leveleket tucatszámra lehet olvasni, többek között a Bizonyságtételek a Prédikátoroknak c. könyvben. Ezeket a kemény szavakat természetesen nem lehet a mindenkori egyházvezetésre vonatkoztatni, mintha Ellen G. White minden mai vezetőt ezzel intene, de tanulsága természetesen van. Egyébként 1901-ben megtette a nagy utat – átszelte az óceánt.

Olyan események történtek ugyanis, melyek Ellen G. White utazását elkerülhetetlenné tették.

„W. W. Prescott, akit 1897-ben azért küldtek, hogy a Brit szigeteken fejlessze a művet, a misszióterületekre szánt pénz helytelen kezeléséről panaszkodott. Feltételezte, hogy az egyház szervezete akadályozza az Úr munkáját azáltal, hogy Isten és népe közé áll. Ellen White egyik levelére hivatkozott, ami arra utalt, hogy néhány évig nem tekintette »Isten szavának a generálkonferenciai ülést«. A. T. Jones pedig név szerint felszólította a kiemelkedő vezetőket, hogy bánják meg tetteiket és viselkedésüket. Az érzelmek magasra szöktek, a bűnbevallás és ima idején, ami ezt követte. De mialatt Jones úgy tűnt, hogy élvezte a rosszalló próféta szerepét, nem figyelt Ellen White figyelmeztetésére, hogy »egy gonosz lélek keserű cseppeket csepegtet szavaiba«” (Schwarz, 17. fejezet)

Schwarz-nak ehhez a megjegyzéséhez csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy követi a mai hivatalos, George Knight-től származó álláspontot, miszerint Waggoner és Jones szélsőséges emberek voltak.

Akárhogyan is ítéljük meg Jones magatartását, érthető, hogy a következő GK-ülésre Ellen G. White maga is elutazott. Amit ő ott mondott, az ugyanarra a problémára vonatkozott, amiről Prescott, Jones és mások beszéltek. A különbség abban állt, hogy ezúttal az Úr megszentelt szolgája, prófétája szólt a vezetőkhöz, a legmegfelelőbb lelkülettel és szavakkal.

 

Az 1901-es Generálkonferencia

 

Ez az esemény megérdemli különleges figyelmünket. Ellen G. White, ahogyan már mondtuk, eljött közösségünknek erre a legfőbb tanácskozási alkalmára. Még mielőtt elkezdődött volna a konferencia, összehívta a legfőbb vezetőket az ún. „könyvtárbeszédre” (a könyvtárban gyűltek össze, innét az elnevezés). Mindenkinek melegen ajánlom ezt a beszédet személyesen áttanulmányozni. Néhány bekezdést idézünk most belőle:

„Jobb szeretném, ha nem szólnék ma, nem azért, mert nincs mondanivalóm, hanem azért, mert van! Van üzenetem. A konferenciánkban uralkodó állapotokat és a vezetők felelősségét, ezeknek a kihatását közel sem értik meg, még azok sem, akik felelősségeket vállalnak a műben. A mű növekedett és terjeszkedett. A világosság szerint, melyet már jó ideje ismertem és ki is fejeztem, újra és újra, nem mindenkinek, aki itt van, de egyeseknek igen, Istennek mindnyájunknak dolgoznunk kellene, és hogy soha ne gondoljuk, hogy egy elme vagy két elme, vagy három elme, de még négy ember elméje vagy néhány ember elméje elegendő nagy bölcsesség és hatalom, hogy ellenőrizzék és előírják a terveket ebben a nagy és széles művünkben. Így soha nem érjük el a nagy és fontos igazságokkal azt a magas színvonalat, amelyet Isten tőlünk elvár. Vannak köztünk elmék, akiket mindenestől élénkebb működésre kell késztetni, mint ahogyan ez jelenleg történik. Ami a konferenciánkat illeti, erről újra és újra és újra hangoztatják, hogy Isten hangja, és emiatt mindent a konferencia elé kell terjeszteni, hogy a konferenciának legyen joga eldönteni, hogy a munka különböző területein mit enged és mit nem.

A világosság alapján, amit jelképekben nyertem, van itt egy körvonal, és azon belül, a szűk területen belül van valami király-szerű, királyi uralommal élő hatalom. De a kivezető utak el vannak rekesztve. Széles munkamezőnk egy teljesen más cselekvési módot igényel, mint amilyen eddig volt. Eleget, bőségesen eleget halottunk arról, hogy »mindennek a szolgálati úton kell haladnia«. Ha majd látjuk a szolgálati utat, megváltozott, megtisztított és nemesebb állapotban, és látjuk a szolgálati úton az isteni kéz nyomát, akkor majd újra az lesz a dolgunk, hogy megerősítsük a szolgálati utat. Amikor azonban azt látjuk, hogy az Istentől küldött üzeneteket elfogadják ugyan, de semmilyen változás nem történik, minden a régiben marad, akkor nyilván új vért kell áramoltatni a szolgálati utakba. A szolgálati út vezetőinek teljes változáson kell átesniük, egy teljesen új szervezési szemléletre van szükségük. Egy bizottságra van szükség, ahol nem csak egy fél tucat ember ül, akik uralkodó és ellenőrző hatalomként lépnek fel, hanem felelőségbe kell helyezni azokat, akik képviselik nevelési érdekeinket, szanatóriumainkat, akik dolgoznak, akikben élet van, akik állandóan dolgoznak, hozzáadnak a műhöz, kamatoztatják azt a talentumot, amit kaptak…

Hol vannak az új munkamezők Amerikában? Hol van Kalifornia? … Hol van az a két nagy központ – hol van itt a küzdelem új munkamezők nyitásáért, kerüljön sokba vagy sem, amit az út megnyitása éppen kíván? … Az igazgatás meghasonlott önmagával. Nem mintha valaki rossz lenne, vagy rossz eszközöket használt volna, de az elvek helytelenek, hanem az elvek helytelenek.  Az elvek annyira összekeveredtek, annyira eltávolodtak Isten elveitől. Állandóan hangzott az üzenet az elvekre, a szent, magasztos, nemes elvekre vonatkozóan. Minden intézményben, a kiadóban, és a közösség minden érdekeltségében, mindenütt, ahol cselekszenek a műbe, szükség van olyan elmékre, akik Isten Szentlelkétől késztetve dolgoznak… Halasztás nélkül meg kell újulni. Isten őrizzen minket attól, hogy ez a konferencia zajlik és elmúlik, mint a többi, ugyanazzal a manipulációval, hangnemmel, renddel. (Hangok: Ámen!) Isten őrizzen testvérek! (Hangok: Ámen!) Isten azt akarja, hogy minden élő lélek, aki ismeri az igazságot, észhez térjen. Azt akarja, hogy minden élő erő felébredjen, hiszen már csak olyanok vagyunk, mint a halottak. Ideje már hogy felkeljünk és világosodjunk, mert világításunk ideje elérkezett! Amíg ez nem történik meg, mindegy, hogy ma vagy holnap rekesztjük be konferenciánkat.” (Spalding-Magan, 162-165)

Ellen G. White a fenti szakaszban összegzi azt, amit már annyiszor elmondott. Most azonban egy konkrét helyzetben és olyan erővel mondta, hogy a könyvtári beszéd nyomán a generálkonferenciai ülés különleges alkalommá vált.

Miután Olsen testvér másnap reggel megnyitotta az ülést, Ellen G. White felállt és a szószékre lépett, hogy onnan egy újabb beszédet mondjon, most már az összes küldöttnek is.

„Különös jelentőséget tulajdonítok ezen az ülésen annak, amit a konferencia azokban a dolgokban lép és dönt, amit már évek óta meg kellett volna tennie. Különösen tíz évvel ezelőtt, amikor üléseztünk, amikor Isten hatalma és Lelke jelen volt köztünk, és jelezte, hogy Isten hajlandó népéért munkálkodni, ha elfoglalják megfelelő helyüket a helyes munkarend szerint. Az Istentől jövő világosságot elfogadták a testvérek, de voltak köztünk olyanok, akik a mű egyes intézményeihez kapcsolódtak, különösen a Review és Herald irodájához és a generálkonferenciai bizottsághoz, akik behozták a hitetlenség elemeit, úgyhogy végül nem cselekedtek az adott világosság szerint. Elvben elfogadták, de semmi különös változást nem eszközöltek, a dolgok nem úgy változtak, hogy Isten hatalma meg tudott volna nyilatkozni népe között… Egymás után teltek az évek, és mindig kinyilvánították ugyanazt az eszmei egyetértést, de azokat az elveket, amelyek által a mű, a nép felemelkedik, nem szőtték bele a gyakorlati munkába. Isten egyértelmű világosságot adott nekik arra vonatkozóan, hogy mit tegyenek és mit ne tegyenek, de elfordultak ettől a világosságtól és csodálkozom azon, hogy olyan annyira jól is állunk, ahogyan ezt a mai napon látjuk. Istenünk nagy kegyelmének köszönhetjük, és nem a mi igazságunknak, hogy az Ő nevét nem érte nagyobb szégyen e világon…

Az egész világon senki sem teheti meg - a műnek egyetlen ágában sem - hogy ügyrendi tevékenységében eltérjen Isten elveitől. Isten azt akarja, hogy a világ lássa: ügyeket lehet úgy intézni, hogy azok összhangban álljanak a Krisztusban megnyilatkozó Isten jellemével…

Miért, engedtük meg, kérdem tőletek, hogy olyan emberek kerüljenek fontos és bizalmas pozíciókba – ahol szent dolgokkal és az igazsággal érintkeznek - akik nem győzték le az énüket? Felnőtt emberek formájára nőttek fel, de magukkal hozták gyerekes hajlamaikat… Lehet valaki akár az égig felemelt, ami a pozíciót illeti, de nem a pozíció teszi az embert. Engedelmeskedi-e Isten törvényeinek? Egységben van-e Istennel? Megszentelődött-e Isten Lelke által? Akik a generálkonferenciai bizottságban dolgoznak, azoknak Krisztus igazságát kell magukra ölteniük. Ez ad hatalmat az embernek munkája végzése során…

Ó, ezek a dolgok széttépik a lelkemet! Olyan férfiak, akik nem tanultak meg magukat az Isten irányításának és fegyelmének alárendelni, nem alkalmasak arra, hogy az ifjúságot tanítsák, vagy hogy egyáltalán emberekkel foglalkozzanak. Ugyanolyan lehetetlenség számukra ezt a munkát végezni, mint egy világot teremteni. Hogy ezek az emberek, akik a szent helyen állnak, hogy ők legyenek az Isten hangja a nép számára, ahogyan ezt hajdan hittük a generálkonferenciai bizottságról – ez már a múlt! Amit most akarunk, az egy reorganizáció! Az alapoknál szeretnénk kezdeni, és egy egészen más elvre szeretnénk építeni…

Voltak olyanok, akik ilyen-olyan bizottságban szolgáltak, és joguknak tekintették diktálni a bizottságoknak, miközben azt állították, hogy azok, akik ezt nem viszik véghez, Krisztus ellen vétkeznek…

Eljött az idő, hogy az emberek megtapasztaljanak egy újjászületést. Akik soha nem születtek újjá, és akik elfelejtették a régi bűneiktől való megtisztulást és nem képesek messzire látni, akik újra gyakorolják régi szokásaikat beszédben, előítéletekben és a munka gátlásában, akik egyszerűen a mű haladásának útjában állnak, jobban tennék, ha újra megtérnének. Isten azt akarja, hogy megtérj! Segítsen ő, hogy ez a munka haladjon! Nagy hatalom Isten az ő népének, ha felveszik a helyes munkarendet. Helyreállításra,  újjászervezésre van szükség: a szükséges hatalmat és erőt be kell hozni a bizottságokba. Mindenki úgy menjen haza, hogy ne pletykáljon és pletykáljon, hanem imádkozzon. Menjetek haza és imádkozzatok. Beszélgessetek Istennel. Menjetek haza és küzdjetek Istennel, hogy formáljon és alkosson benneteket az isteni minta szerint…

Segítsen Isten nekünk, hogy visszatartsuk a nyelvünket. A beszéd egy csodálatos tálentum, de céltudatosan kell használni… Isten segítsen nekünk alárendelni magunkat Jézus Krisztusnak, és abban is, hogy most és itt elnyerjük az Ő hatalmát.

G.A. Irwin: Amit most halottunk, azok bizony nagyon egyértelmű szavak. Úgy tűnik nekem, most a konferencia elején időben jönnek hozzánk. Úgy látszik, a bizonyságtétel legfőbb pontja a reorganizáció. Ez kezdődik velünk, mint egyénekkel, és bízok benne, hogy el is kezdődik minden egyes szívben. Én szeretném a magam részéről ezt a bizonyságtételt elfogadni amit most halottunk. Azt szeretném, hogy a reorganizáció és a megújulás munkája nem csak elkezdődjön, hanem be is fejeződjön életemben. Boldog vagyok, hogy ezek a szavak most a konferencia kezdetén elhangzottak. Úgy értem, hogy a reorganizáció azt jelenti, hogy az ügyintézés módján változtassunk, itt a generálkonferenciai ülésen, most, amikor éppen elkezdjük megszervezni az ülést, helyesnek látom, a reorganizáció munkáját máris elkezdeni. Biztos vagyok abban, hogy mindnyájan azt akarjuk, hogy az Úr vezethessen minket ezen az ülésen. Ha eddig olyan módszer szerint dolgoztunk, amely megkötözte az Úr Lelkét – és bizony, ha jól értettem azt, ami itt elhangzott, akkor a szabályok és a korlátok által tettük ezt – akkor most van az alkalmas pillanat, hogy ezektől megszabaduljunk és egy új kezdetet nyissunk. Így tehát még egyszer kérdem: Mi a plénum kívánsága?” (GCB, 1901, 23-27 o.)

Ezek a szavak egyértelműek. Nem kell különösebb kommentárt hozzáfűzni. Egy dolog azonban kiemelkedik e beszédből – és G.A. Irwin ezt helyesen ismerte fel: az egyház reformjának feltétele a személyes élet reformja. Az 1888-as GK óta a közösség lelkileg nemhogy fejlődött volna, hanem képtelen volt végrehajtani azokat a reformokat, amelyeket már évek óta megértett, elfogadott, de bizonyos vezetők személyes sérelmei miatt nem hajtotta végre.

A konferencián a következő témakörök határozták meg a cselekvés menetét és az újabb alkotmányozási procedúrát.

Decentralizáció: ami azt jelentette, hogy a döntések nem a felettesektől származnak. Ne a távolban levő ilyen-olyan bizottság döntse el, mit lehet tenni, és mit nem, hanem a helyi felelősségteljes testvérek, akik az ügy részleteit ismerik és imádságos szívvel Krisztustól várnak útmutatást.

Halmozott pozíciók: A mű különböző ágai (egészségügy, nevelés, kiadó) a GK-tól elválasztott szervezeti formában léteztek. Ezeknek a szervezeteknek a legfelsőbb vezetése gyakorlatilag a GK vezetésből állt. Így ugyanazok az emberek néha, mint a GK, néha mint a Kiadó Társasság, néha mint a Nevelési Társaság vezetői léptek fel, és hoztak döntéseket. Ez a túlterheltség mellett olyan mindenhatóság érzetet termelt ki, amelynek még a legjobbak sem tudtak ellenállni. A decentralizációs elv feleslegessé tette a többletmunkát. Egy további lépésként a mű különböző ágai beintegrálódtak a GK-ba. Egyfelől decentralizáció következett be (a döntéseket helyi szinten kellett volna meghozni), másfelől centralizáció jött létre azzal, hogy a külön szervezetek előbb-utóbb megszűntek és a GK külön osztályai formájában működtek tovább.

Bizottsági munka kérdése: A bizottságok jelentősége és funkciója megváltozott. Az eddigi hivatalszerű ügyintézés megszűnt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az adott munkaterületen felmerülő kérdéseket a megfelelő bizottságba utalták, mely aztán hosszadalmas procedúra után válaszolt (többnyire engedélyezett vagy tiltott). A.T. Jones, mint a kaliforniai terület előjárója 1901-től végrehajtotta ezt a reformot a saját területén belül, de másutt nem valósult meg teljesen.

Delegálási elv: Az újonnan kialakított vezetőtestület igyekezett kiegyensúlyozottan embereket delegálni a vezető testületbe. A mű különböző dolgozó intézményei, a tevékeny emberek kerültek be a 25 személyre bővített bizottságba. A kisebb bizottság megszűnt (ez volt egyébként az oka annak, hogy 1903-ban A.G. Daniells a reformot elvetette) Ez a bizottság dolgozó emberek tanácskozási testülete formájában jött össze. A rá háruló döntéseket helyben megoldotta, a mások hatáskörébe tartozó feladatokkal nem foglalkozott. Ennek a bizottságnak nem volt elnöke, hanem csak elöljárója, akit az eredeti tervek szerint a testület évente újra választ, míg a GK nem ülésezik. Sőt, az 1897-es GK- ülésen úgy határoztak, hogy a legalább három „elnök” legyen, ami egy olyan döntés volt, hogy a különböző ágaknak volt egy-egy felelős vezetője. Ezek a funkciók a későbbi osztályvezetőknek feleltek meg.

Az egyházi adminisztráció ezzel újra szolgáló testületté vált, megfosztva attól az „Isten szócsöve” teológiától, melyet G.I. Butler hagyományozott az egyházra. James White minden szervezeti kérdéshez való hozzászólásában (már 1881 előtt) képviselte ezt a helyes nézetet:

„A vezetőségről szóló vitában szeretnénk bizonyítékkal szolgálni, amellyel Krisztus szavaira és a korai egyház tanítására, valamint gyakorlatára hivatkozva alátámasztjuk, hogy Krisztus népének vezetője, és hogy a vezetés munkáját és tisztségét a keresztény korszakában soha sem bízták egy emberre.” (RH 1874. december 1.)

A konfliktus lényege talán a következő módon lehetne leginkább ábrázolni. Butler és Jones egyház-szervezési elképzelése teljes mértékben különbözött egymástól:

 

Butler szerint:

Jones szerint (korábban James White is ezt képviselte):

Jézus

a mindenkori elnök

generálkonferenciai bizottság

uniók

területek

gyülekezetek

laikusok

(a valóságban hierarchikus szervezeti eszme és felépítés)

Jézus

laikusok

gyülekezetek

területek

uniók

generálkonferenciai bizottság

(Jézus közvetlenül vezet minden egyes hívőt, akik delegálnak bizonyos képviselőket a koordináció munkájára)

A következőben idézzük Jones írását, amelyet a Review and Herald-ban 1902-ben tett közzé:

„Megkezdődött az újjászervezés. Benne vagyunk, folyamatban van. - De ugyan mi is ez a valóságban? Tanulmányozzuk csak! Az újjászervezés egy évvel ezelőtt kezdődött a generálkonferenciai ülésen.

A Generál Konferencia áthárította az uniókra mindazokat a feladatokat, amelyek elvégzésére az uniók képesek, s amiket azelőtt a Generál Konferencia végzett. De nem állt meg itt az újjászervezés. Ez csak az első lépés volt, mert az unióknak most át kellett helyezniük a területekhez mindazokat a munkákat, amiket a területek el tudnak végezni. És itt sem áll meg az újjászervezés. A területeknek át kell adják a gyülekezeteknek mindazt a munkát, amit a gyülekezetek el tudnak végezni. S még itt sem áll meg a folyamat. A gyülekezetek pedig át kell adniuk minden munkát az egyéni tagoknak, amit ők képesek elvégezni. Itt pedig minden egyén Istenre kell hogy  vessen minden munkát, amit egyedül csak Isten végezhet el.” (RH, 1902)

Jones később, amikor az 1903-as GK- ülésen visszafordították az 1901-es reformok jó részét, a következőket mondta a módszer kipróbálásáról:

„Mivel területi munkába kerültem ide át, nem tudtam jobbat, mint előre lépni és a lehetőleg legjobban a gyakorlatba áthelyezni az alapokiratot. Bármit is gondoltok, bármire is vezetitek vissza azt, amit Kaliforniában sikerült elérni a munka más területekre való kiterjesztésében, kérlek, tulajdonítsátok ezt azoknak az elveknek, melyeket ebben a dokumentumban találhattok. Munkámban az első naptól fogva használtam, amikor két évvel ezelőtt a területi munkát elkezdtem. Legelőször azt tettem, hogy összehívtam az embereket és felolvastam nekik az okiratot. Ezután, amilyen hamar csak lehetett, összehívtam a terület összes munkását és tartottunk egy öthetes gyűlést, és megint elolvastam neki az okiratot. Ezután elkezdtük tanulmányozni, és iránymutató elv lett munkánkban, tanácsainkban, bizottságainkban. Először átnéztük a terület munkáját, aztán a nevelési munkát, az orvosi misszió munkát, aztán a terület ügyrendi tevékenységet és végül a terület intézményeinek teljes ügyrendjét, és ezt mind együtt tanulmányoztuk.

Itt a hiba, ez az, amit Cady testvér igényelt a nevelési műben, hogy az oktatók, tanárok mind találkozzanak, és együtt áttekintsék azt a munkát, amit ebben a munkaágban végezni kell. Ez nagyon jó, ha nem lehet jobban tenni. Ennél sokkal jobb azonban, ha a nevelési munkások mellett ott vannak a terület munkásai, az orvosi missziómunka dolgozói és a kiadó dolgozói is. Találkozzanak a különböző ágak képviselői és tanulmányozzák a nevelési munkát együtt, ezután majd az orvosi missziómunkát és aztán a kiadói munkát – az egész művet együtt. Ha ezután egymástól elbúcsúznak, együtt fognak tudni dolgozni, még ha tízezer mérföldnyi távolságban is vannak egymástól. Ez ennek a dokumentumnak a fő elve, amit elétek tártam. Mi újra és újra elolvastuk és tanulmányoztuk. Ez adta nekünk azt a sikert, amit a kaliforniai területen elértünk.” (GCB 1903)

Az 1901-es konferencia formális eredményeiről már szóltunk. Az uniók létrehozása sok felelőséget kivont a GK hatásköréből. A különböző ágak integrálása a GK-ba (osztályok/bizottságok) növelte a hatékonyságot. Az egyházvezetési elv átértékelése volt a legjelentősebb lépés. Figyelemre méltó azonban az is, hogy a 1901-es konferencián a korábbi GK – üléseken sajnos megszokottá vált veszekedés, feszültség és pletykálkodás teljesen hiányzott. A konferencia végén külön kiadványban beszámoltak a Konferencia eseményeiről és eredményeiről. Ott olvashatjuk a következőket:

„Mindent egybevetve, ez volt a legkülönlegesebb GK-ülések egyike, de mindenesetre a legjobb GK-ülés, amit Hetednapi Adventisták valaha tartottak. Nem voltak látványos öröm-megnyilvánulások, de mindenki csendes, mélyről származó higgadtságot tanúsított, mely a legnagyobb békességhez vezetett. A Szentlélek szelíd cseppjei alatt eltűntek azok a lelkületbeli különbözőségek, melyek eddig felelősek voltak a kisebb-nagyobb elidegenedésért. Ez érezhető is volt az Úr szolgáinak a beszédén. Az első üléstől kezdve egyetlen barátságtalan szó, egyetlen visszavágó érvelés sem hangzott el. Úgy tűnt, mindenki egyetértett abban, hogy a keresztény kedvesség és magatartás szabályait be kell tartani.” (General Conference Bulletin, 1901. április 25., 457. o.)

Érdemes Ellen G. White konferencia előtti megjegyzéseit összehasonlítani az utána elhangzottakkal. A konferencia előtt azt mondta: „Nem akartam eljönni Battle Creekbe. Féltem attól, hogy a lelki terhek, amelyeket itt viselni kell, az életembe kerülnek…” (General Conference Bulletin, 1901. április 12., 204. o.) A konferencia után azonban egészen másképpen beszélt:

„A konferencia alatt az Úr hatalmasan munkálkodott népéért. Amikor csak erre a konferenciára gondolok, valami csendes ünnepélyesség vesz erőt rajtam és a lelkem megtelik hálával. Érzékelhettük Urunk és Megváltónk felséges lépteit. Dicsőítjük szent nevét, mert szabadulást hozott népének.” (Review and Herald, 1901. november 26., 761. o.)

 

Az 1903-as generálkonferenciai ülés

 

A.G. Daniells, akit 1901-ben GK elnöknek választották, az 1903-as Generálkonferencia ülésre előkészítette az alapokirat-módosítást. Eredetileg az lett volna a rend, hogy évenként a bizottság maga választja újra az ügyvezető elöljárót. Daniells azonban, hivatkozva a közösség világi elkötelezettségeire és arra, hogy végül őt választotta az 1901-es GK-ülésen a nép, 1902-ben nem tette szavazás tárgyává az elöljáróságát. Az alapszabályzat-módosítással igyekezett utólag jogi alapot teremteni ehhez a helyzethez. Az erről szóló vita visszahozta a régi feszültségeket. A módosításokat visszautasítók egy kisebbségi jelentéssel álltak a plénum elé:

A kisebbség jelentése, 1903. április 9.

A Tanácsadó Bizottságotok kisebbségeként szeretnénk hangot adni annak a meglátásunknak, hogy a bizottság nagy többsége által javasolt alapszabályzat számunkra úgy tűnik, hogy az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián elénk tárt szervezeti alapelvekkel/renddel nincs összhangban, azokat félretenni látszik, ezért nem tudunk azonosulni vele.

A javasolt új alapszabályzat meghiúsítja a már megtett reformlépéseket, az alapelveket, melyeket feltártak és mint új szervezeti alapelveket elfogadtak az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián…

Ezért azt tanácsoljuk, hogy az 1901-es alapszabályzatot tegyék becsületes vizsgálat tárgyává, mielőtt megsemmisítenék.

Aláírás: E. J. Waggoner,

               David Paulson,

               Percy T. Magan

Már az a tény is dicséretes, hogy egy kisebbségi jelentés egyáltalán elhangozhatott, de az ügyben sajnos nem segített sokat.

Lássunk néhány idézetet az 1903-as GK jegyzőkönyveiből. Először E.J. Waggonernek adunk szót:

„Két évvel ezelőtt megalkottak egy olyan alapszabályzatot, mely amennyire csak lehetett, összhangban volt az adott utasításokkal. Én magam nem kis munkát végeztem az alapszabályzatok létrehozásában. Tagja voltam egy bizottságnak, úgy 12-15 évvel ezelőtt, mely felvázolta azt az alapszabályzatot, melyet két évvel ezelőttiig magunk előtt tartottunk, úgy hogy a főbb irányvonalait mindvégig megőriztük. Meglátásom szerint [az 1901-es alapszabályzat] a legjobb az összes eddigi közül. Ez egy lépést jelentett a helyes irányba, amit örömmel fogadtam, mint valami elmozdulást a felé az elkövetkezendő korszak felé, amely olyan biztos, hogy el fog jönni, mint ahogy most itt állok, amikor a korábbi dolgokat el fogjuk hagyni, úgy, mint a gyerekkor játékait.

Testvérek, akik talán nem ugyanígy gondolkodnak erről a kérdésről, tudom, hogy fontosnak tartják azt, hogy valamiféle szabályzatot elfogadjunk, azért, hogy a munkánkat szabályozzuk, egyesítsük és összhangba hozzuk. Hogyan menjünk a világba, hogy elvigyük az üzenetet, melynek lényege, hogy kihívjuk az embereket a világból, és egyesítsük őket a Szentlélek ereje által, mikor nincs elég bizalmunk a Szentlélekben, hogy megbíznánk Benne, hogy vezessen minket arra az egységre és őrizzen is meg abban? Vajon nem gyengíti-e majd a bizonyságunkat, ha nem tudjuk rábízni magunkat Isten Lelkének vezetésére, hogy azt tegyük, legyen az bármi, amit a körülmények éppen megkívánnak? …

Azt fogják mondani: „Mindez nagyon szép az elméletben, de még nem jött el annak az ideje, hogy ezt meg is tudjuk valósítani.” Számomra fájdalmas a beismerés, hogy még nem jött el az az idő az életünkben, amikor a helyes elvekre tudnánk helyezni mindent. Biztos vagyok benne, hogy ezeknek az elveknek a felismerése és a hozzájuk való következetes és folytonos ragaszkodás majd kimunkálja a testben a reformációt. Kimunkálja majd az életet, kimunkálja majd az erőt,  kimunkálja majd a talentumok fejlődését, a lelki tapasztalatokat az egyének életében; egy ilyen jelentés, mint ez [az 1903-as]  ellentétben áll a mindenek alapját képező elveknek, ezért a lelkiismeretem nem engedi, hogy egyetértsek vele. 

Annyira irtózom attól, hogy más véleményen legyek, mint a testvéreim, hogy nagyon valószínűnek tartom, ha nem lettem volna abban a helyzetben, hogy a bizottság tagja vagyok, valószínűleg semmi efféle ellenvetést nem fűztem volna az alapszabályzathoz és nem álltam volna elő a külön nézeteimmel és elnézően jóváhagytam volna. De mivel abba a bizottságba helyeztek, anélkül, hogy kértem volna, anélkül, hogy tudtam volna, miféle dolog fog kikerekedni belőle, ezért nem tudtam megtenni, hogy hűtlen legyek azokhoz az elvekhez, melyeknek meg vagyok győződve az igazáról és melyeket olyan tisztán látok, mint a nappali fényt és amelyeket évek óta tanítok. Nem tudtam megtenni, hisz következetlenség lett volna részemről, ha hagyom, hogy nevem hallgatólagosan megjelenjen, mint aki támogatom és tanácsolom ezt a dolgot. „

Következzék Percy T. Magan:

„A kisebbségi jelentés egy pár szóban kifejezi azokat az érzéseket, melyek a kisebbséget jellemezték, amikor elkészítették a jelentést. Mi úgy látjuk, hogy a bizottság nagy többsége által javasolt alapszabályzat nincs összhangban az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián elénk tárt szervezeti alapelvekkel. Azokat az alapelveket Isten Lelke adta nekünk. Megítélésem és a bizottság kisebbségének megítélése szerint, ez az alapszabályzat teljességgel bomlasztóan hat azokhoz az alapelvekhez képest.

Továbbá: A javasolt új alapszabályzat meghiúsítja a már megtett reformlépéseket, az alapelveket, melyeket feltártak és mint új szervezeti alapelveket el is fogadtak az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián és melyek az 1901-es alapszabályzat szerves részét képezik. Nem azért vagyok itt, egy pillanatig sem, hogy azt állítsam, az 1901-es alapszabályzat tökéletes. Szerintem sok tekintetben ügyetlenül lett felvázolva. De megtanultam, hogy minden reform fokozatosan következik be; és abban az alapszabályzatban, bár hívhatjuk ügyetlennek, bélyegezhetjük hibásnak, reformációs alapelvek vannak és olyanok, melyek a munka velejének újjászervezéséhez szükségesek, és azok az alapelvek helytállóak. A javasolt új alapszabályzat azonban teljesen úgy tekinti őket, mint amelyek rombolóan hatnak, ezért ki is hagyták belőle.

Azt lehet mondani, hogy ebben az új alapszabályzatban szinte semmi sincs, ami valamilyen kikötéssel teljeséggel ne lenne biztosítva; de azt szeretném mondani, hogy bárki, aki valaha is olvasta Neandernek „A keresztény egyház története” című művét, vagy Mosheimét, vagy a nagy egyháztörténészek bármelyikének a művét, - bárki, aki valaha is olvasott ezekből, nem juthat más következtetésre, csak arra, hogy azok az alapelvek, amelyeket ezáltal az újonnan javasolt alapszabályzat által szeretnénk beiktatni és a mód, ahogyan be szeretnénk őket iktatni, ugyanazok az alapelvek és pontosan ugyanúgy akarjuk őket bevezetni, mint ahogy ez évszázadokkal ezelőtt történt, amikor a pápaság létrejött.”

Következzék még A.T. Jones:

„A kisebbségi jelentéssel egyetemben én is úgy gondolom, hogy a most javasolt alapszabályzat az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián elénk tárt szervezeti alapelvekkel nincs összhangban. Meglátásom szerint  meghiúsítja a már megtett reformlépéseket és az alapelveket, melyeket feltártak, és mint új szervezeti alapelveket el is fogadtak az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián… Szerintem mindez azt megelőzően történik, hogy az új alkotmányt, illetve az a szerint működő szervezetet megfelelő próbának vetették volna alá, vagy mint a Generál Konferencia alapszabályzatát, megvizsgálták volna.

Talán jól teszem, ha felhívom a figyelmet az 1897-ben és az 1901-ben nekünk adott szervezeti alapelvekre. 1897-ben kaptunk egy üzenetet, melyet a Generál Konferencia elfogadott, és amellyel azon a Konferencián összhangban is cselekedtünk, és amelyet az alapszabályzatba aztán bele is foglaltunk… A bizottság, melynek történetesen másokkal egyetemben tagja voltam, eszerint cselekedett, és ahogy tudvalevő számotokra, az a bizottság benyújtott egy jelentést arról, hogy egy helyett három elnök legyen, és a Konferencia ezt el is fogadta. Az okokat tudjátok, hogy miért volt erre szükség. Az, hogy a Generál Konferenciának egy elnöke van nagyobb vétek most, mint 1897-ben volt; ezáltal azt az alapevet, melyre Isten felhívta a figyelmünket, méginkább érvénytelenítjük, és még nagyobb hangsúlyt adunk annak az alapelvnek, amelyet szeretne a gyakorlatunkból kiiktatni… 

Az egyik alapelv a következőképpen hangzik: »Sose tekintsetek egy vagy két vagy három vagy négy vagy néhány ember véleményére úgy, mint olyan bölcsességre és  erőre, amely elegendő a tervek kézbentartásához és kitűzéséhez és ne támaszkodjatok csupán egy vagy két vagy három ember véleményére e mostani kérdést illetően sem.« És a jelenlegi alapszabályzat a mostani formájában úgy rendelkezik, hogy bármely öt tag kiteheti a határozatképességhez szükséges legkisebb létszámot ha az elnök jelen van és ők öten, akik a bizottság centrumaként funkcionálnak, olyan lépéseket tesznek majd, melyek mind a huszonötüket érinti. Lehet-e valami ennél rombolóbb hatással azokra az alapelvekre, melyek nekünk adattak? …

Két évvel ezelőtt Isten felhívta a figyelmünket, hogy ne kövessük a továbbiakban a helytelen alapelveket, melyeket 1901 előtt követtünk. Az az alapszabályzat, amelynek az elfogadására ma javaslat történt, visszavezet minket a helytelen alapelvekhez; mivel a javasolt alapszabályzatban benne foglaltatik az az alapelv, hogy a Generál Konferencia elnöke egyetlen ember legyen. és a továbbiakra vonatkozóan pedig az áll itt, hogy néhány ember legyen az, akiknek beleszólásuk van abba, hogy a dolgok milyen formában menjenek végbe, hogy ők cselekszenek majd mindenki más helyett…

Az az alapelv, ami abban a bizonyságtételben szerepelt, amely a jelenlegi alapszabályzathoz vezetett bennünket, amely iránymutatóként funkcionált a jelenlegi alapszabályzat készítésekor, az önkormányzás alapelve. Minden gyülekezet, minden ember valójában magát irányítja, Istennel, Krisztussal, azzal, aki személyes életében is a Fej, és többé nem a konferencia a fej, nem a gyülekezeti vén a fej, nem a szövetségi konferencia elnöke a fej, vagy bárki más. Egyedül Jézus Krisztus a Fej; és amikor ezek az emberek egyházzá rendeződnek, annak az egyháznak Jézus lesz a Feje, nem pedig a vén.”

 

A dilemma

 

Az eredmény mégis az lett, amit E. J. Waggoner mondta: „Ha ez az alapszabályzat előterjesztésre kerül – múltbeli tapasztalataim azt mondatják velem, hogy szinte biztos, hogy el fogják fogadni…” Valóban elfogadták. A.G. Daniells kiharcolta magának a vezetői címet, igaz, azért, hogyhogy a hajó kormányát ne kelljen átengedni veszélyes egyéneknek. Meg kell érteni, hogy emberileg A.G. Daniellsnek meg volt az oka, hogy a közösség vezetéséért küzdjön. J.H. Kellogg, aki évtizedeken át a mű orvosi missziómunkáját vezette, a Szanatórium újjáépítésének támogatására megírta az Élő templom c. könyvet.

„Az ebből a könyvből származó teljes bevételt a Battle Creek-i Szanatórium újjáépítésére és más szanatóriumok adósságainak a törlesztésére akarták fordítani. Ezt a tervet arról az egy-két évvel korábbi kampányról mintázták, amikor Ellen White a „Krisztus példázatai” c. könyvéből származó teljes bevételt arra fordította, hogy segítsen elrendezni az adventista gimnáziumok adósságait.” (Schwarz, 18. fejezet)

Az Élő templom c. könyv körüli viták megmérgezték a Daniells és Kellogg közötti, amúgy sem jó kapcsolatot. A feszültségek egy másik oka az volt, hogy a 1901-es GK-ülésen meghatározott 6 fős orvosi-missziómunkás képviselet a GK-bizottságban nem valósult meg úgy, ahogyan ezt Kellogg igényelte volna. A kiadói hivatal is leégett1902-ben, a már előkészített Élő templom magánkiadás lemezeivel. Az Élő templom körüli viták tovább folytak. Ősszel Kellogg és Daniells egy nagy veszekedés nyomán elváltak egymástól. Kellogg megfenyegette Daniells-et, hogy nem lesz sokáig GK-elnök. Kellogg fenyegető és egyre világiasabb hozzáállása sajnos Daniellsből sem hozott ki sok jót. Két energikus ember, mindegyik tudta, mit akar. Daniells úgy érvelt, hogy nem lehet várni, míg Kellogg a 25 fős GK bizottságban többséget szerez, és aztán velük megválasztatja azt, aki neki leginkább tetszik. Ennek a lehetőségnek elébe akartak menni azzal, hogy módosítsák az alapokiratot úgy, hogy a GK-ülésen választják meg az elnököt. Ez sajnos egy súlyos következményekkel járó tévedés volt. Miközben azt gondolták, hogy megóvják a közösséget egy nagy megrázkódtatástól, éppen ezzel a lépéssel idézték elő a bajt. Az Alfa-válság alapja a Kellogg és Daniells közötti háborúságban és mindkét félnek a hibáiban keresendő. Daniells teológiai szempontból helyesen döntött, de más, fontos szempontokat elhanyagolt. Kellogg, aki Jones és Waggoner támogatásával bírt, Isten nagy bajnokának vélte magát. Az őt érintő kritika és bizalmatlanság arra késztette, hogy a saját útját járja. Ennek az lett a következménye, hogy kialakult az Alfa-válság.

Ellen G. White az 1903-as GK-ülés után néhány nappal a következő bizonyságtételt írta:

„Nem olyan a helyzetünk a világban, mint amilyennek lennie kellene. Távolról sem értjük még azt a szintet, amit elérhettünk volna, ha keresztény tapasztalatunk összhangban állna a kapott világossággal és lehetőségekkel, ha a legelejétől kezdve szüntelen előre és fölfelé törekedtünk volna. Ha jártunk volna a világosságban, amit kaptunk, s ha előrehaladtunk volna az Úr ismeretében, ösvényünk egyre fényesebbé válna. Sokan, akik különleges világosságot nyertek, annyira megcsontosodtak a világiasságban, hogy alig különböztethetők meg a világiaktól. Nem ötlenek szembe, mint Isten különleges, választott és értékelt népe. Nehéz ma megkülönböztetni Isten szolgáit azoktól, akik nem őt szolgálják.

A hetednapi adventista közösséget lemérik a szenthely mérlegén és kiváltságuk és előnyük alapján ítélik meg. Ha lelki életük nincs arányban az előnyökkel, amelyeket Krisztus végtelen áron adományozott nékik, ha a rájuk ruházott áldások nem képesítik őket a rájuk bízott feladatra, akkor elhangzik majd az ítélet, hogy híjával találtattak. Az adott világosság és lehetőségek alapján mondják ki az ítéletet.

Isten szeretetet, örömet, békét és dicsőséges győzelmet tartogat azok számára, akik lélekben és igazságban szolgálják őt. Parancsolattartó népének szüntelen készen kell állnia a szolgálatra. El kell érniük a nagyobb kegyességet, erőt és a Szentlélek működésének alaposabb ismeretét.

De sokan nem állnak készen a lélek értékes ajándékainak elfogadására, melyeket Isten rájuk kíván ruházni. Nem nyúlnak magasabbra, egyre magasabbra a felülről jövő erőért, hogy az adományozott ajándékok révén felismerhetők legyenek, mint Isten különleges népe, mely lelkesedik a jócselekedetekért.

A figyelmeztetésnek a szolgálat nagy becsben tartott eszközei pusztulásában megnyilvánuló ünnepélyes feddései ezt mondják: »Gondold meg, honnan süllyedtél ide. Tarts bűnbánatot és tégy úgy, mint előbb.« (Jel 2,15) Miért fogják fel sokan homályosan a gyülekezet. állapotát? Megvakultak tán Sion falán az őrállók? Isten szolgái közül sokan olyan közömbösek és elégedettek, mintha nappal felhő, éjjel pedig tűzoszlop nyugodnék a szent helyen. Azok töltik be a felelős állásokat, akik állítják, hogy ismerik Istent, de életük és jellemük megtagadja őt. Sokan, akik Isten választott, különleges népe közé számítják magukat, elégedetten élnek annak valódi bizonyítéka nélkül, hogy Isten igazán közöttük van, hogy kimentse őket Sátán csapdáiból és támadásaiból. Ha az elmúlt időben elfogadtuk volna az Úr megrovásait, elismertük volna jelenlétét és elfordultunk volna az akaratával ellenkező dolgoktól, akkor ma sokkal nagyobb lenne a világosságunk. Ha ezt tettük volna, a menny világossága ragyogna be lelkünk templomába, s képesítene minket, hogy megérthessük az igazságot, hogy Istent szeressük mindenek felett, felabarátainkat pedig mint önmagunkat. Jaj, nagy szégyent hoznak Krisztusra azok, akik állítják, hogy keresztények, de meggyalázzák a nevet, amit viselnek, mivel életük nem áll összhangban hitvallásukkal, mert nem szeretet- és tiszteletteljesek egymáshoz, s szeret szavakkal és udvarias tettekkel nem nyilvánítják ki e vonásokat, amint azt Isten elvárja.

Felkavarodtak a mélység erői. Háború és vérontás a következménye. Kegyetlen rémtettek mérgezik meg az erkölcsi légkört. Terjed a viszály lelkülete, s elborít minden helyet. Sok lelket megszáll a szédelgés és az alattomos üzelmek lelkülete. Sokan elhagyják hitüket, s csábító lelkeknek és ördögök tanításának engednek. Nem jönnek rá, hogy miféle lelkek szállták meg őket.

Aki átlát a külszínen, aki olvas a szívekben, azt mondja azokról, akik nagy világosságot kaptak: »Nem gyászolnak, nem riadnak meg lelki állapotuk miatt. A saját útjaikat választották és lelkük utálatos dolgokban gyönyörködött. Ezért én is megcsúfolásukat választom, és rájuk hozom azt, amitől rettegnek. Mert felhangzott hívó szavam, de senki se válaszolt, szóltam, de senki nem hallgatott rám. Azt tették, ami gonosznak számít a szememben, és ami nekem nem tetszik, azt választották.« (Ésa 66,3-4) »Ezért engedi meg Isten, hogy súlyos tévedésbe essenek és higgyenek a hazugságnak. Mert nem fogadták el az igazság szeretetét, hogy üdvözüljenek, hanem a gonoszságban telt kedvük.« (2Thess 2,11. 10. 12) A mennyei Tanító megkérdezte: »Miféle érzékcsalódás kápráztatja el lelketeket, mint amikor azt hiszitek, hogy a helyes alapokra építetek, és Isten elfogadja munkátokat, pedig a valóságban sok mindent a világ mintájára tesztek, és vétkeztek az Úr ellen. Nagy csalás, elbűvölő önáltatás szállja meg az értelmet, amikor azok, akik valaha ismerték az igazságot, összetévesztik az istenfélelem külsőségeit az istenfélelem lelkületével és erejével, amikor azt képzelik, hogy gazdagok, dúsgazdagok, semmire sincs szükségük, pedig valójában mindenben hiányt szenvednek.«

Isten nem változott meg hűséges szolgái iránt, akik szeplőtlenül tartják ruhájukat. Sokan azonban azt kiáltják: béke és biztonság, miközben hirtelen pusztulás jön rájuk. Pedig ha nem tartanak igaz bűnbánatot, ha bűnük bevallásával meg nem alázzák szívüket, és ha nem fogadják be az igazságot, ahogyan az Jézusban van, akkor soha sem lépik át a menny küszöbét. Ha bekövetkezik sorainkban a tisztulás, akkor nem heverészünk többé azzal dicsekedve, hogy gazdagok vagyunk, dúsgazdagok, akiknek semmire sincs szükségünk.” (BT. VIII. köt. 247-250. o.)

 

A további történet

 

Ami a szervezés kérdését illeti nem csak ideiglenes tévedésnek bizonyult az 1903-ban elfogadott alapelv. Daniells egészen 1922-ig maradt GK elnök.

„Végül, 1922-ben Daniells-t letették elnöki pozíciójából. Szomorú, sötét történet ez a H. N. Adventista egyházban. San Francisco-ban az újságok vezércikke mindenfelé így vitte szét a hírt: »A.G. Daniells és W.A. Spicer a H. N. Adventista hatalomért versengenek.« … Az ülés után egy évvel, 1923-ban, a reformot kívánó testvérek megpróbáltak helyrehozni bizonyos dolgokat. Isten vezette őket ebben. Kiadták ezt a fontos könyvet: Bizonyságtételek prédikátoroknak. Ez a Különleges bizonyságtételek A- és B-sorozatából összeállított anyag prédikátoroknak és munkásoknak szóló részeinek újrakiadása volt. A reform beállítottságú testvérek újra megkísérelték kijavítani, bibliai színvonalra visszaállítani a H. N. Adventista egyházat. sokatmondó, hogy ezt a könyvet… 1923-ban adták ki.

A következő évben, mikor Daniells megtudta, hogy a könyvet kiadták, átnézte, és nagyon elszomorodott. Hiszen a kerek 20 év alatt, míg ő volt az elnök, fő célja az volt, hogy elhallgattassa Jones testvért és azokat, akiket ő Jones-istáknak nevezett. Azalatt a hosszú idő alatt szinte egyáltalán nem hirdették az 1888-as üzenetet. S azokat, akik Jones testvérnek a szervezet reorganizációjáról alkotott nézeteit pártolták, mind elbocsátották.” (David Bauer: Szervezetünk történelme, Andrews University, Berrien Springs)

Ellen G. White a következő bizonyságtételt publikálta 1909-ben, ami mutatja, miként látta a régi hibák megelevenedését az 1901-es Generálkonferencia után és ellenére:

„Jehova a mi királyunk

Isten több dolgot feltárt előttem, s megparancsolta, hogy közöljem népével szóban és írásban. A Szentlélek eme üzenete szent oktatást nyújt…

Különös dolog lopózott be gyülekezeteinkbe. Felelős tisztséget betöltő férfiak, akiknek bölcs tanácsaikkal munkatársaik segítségére kellene sietniük, azt hiszik, hogy a gyülekezetek királyai és uralkodói, akik parancsokat osztogathatnak: »Ezt tedd és ezt ne tedd«, »Így és ilyen módon munkálkodj«. Voltak helyek, ahol a munkásoknak kijelentették, amennyiben nem teljesítik a felelős férfiak utasításait, akkor fizetésüket a terület nem folyósítja.

Helyes, ha a munkások mint hittestvérek tanácskoznak egymással, ám ha valaki arra törekszik, hogy munkatársai kikérjék egymás tanácsait feladatuk részletei felől, s kötelességüket tőle tanulják meg, akkor veszedelmes álláspontot foglal el, arra van szüksége, hogy megtanulja tisztsége tényleges felelősségeit. Isten senkit sem bízott meg azzal, hogy embertársának lelkiismerete legyen. Nem helyes, nem bölcs dolog, ha tisztviselőre annyi felelősséget hárítunk, hogy diktátorrá kényszerüljön válni.

Állandó veszedelem

Évek óta fokozódik a hajlam, hogy felelős tisztségeket betöltő férfiak uralkodjanak Isten öröksége felett, Így csökkentették, sőt kiirtották a gyülekezet tagjainak lelkében élő égő vágyat, nevezetesen, hogy mennyei oktatásra, utasításra szorulnak, s hogy kiváltságuk, hogy Istennel tanácskozzanak kötelességeikről. Ezen változtatnunk kell. Reformra van szükségünk. Ne bízzunk meg olyan tisztségekkel férfiakat, akiknek nincsen felülről jövő bölcsességük, amelyekben a gyülekezet tagjait befolyásolhatják.

Az üzenet hirdetésének kezdetén kerültem ilyen helyzetbe. Európában és Ausztráliában folytatott munkáim folyamán, legutóbb pedig a San Jose-i táborgyűlésen bizonyságot tettem, figyelmeztettem erre a hibára testvéreimet, mert lelkeket arra tanítottak, hogy emberekhez forduljanak bölcsességért Isten helyett, aki a mi bölcsességünk, szentségünk és igazságunk. Immár ismételten ugyanezt az üzenetet kaptam, sőt határozottabbat, döntőbbet…

Magasztos kiváltság

Isten a tanítója népének. Akik megalázzák szívüket előtte, azokat tanítja. »Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megadatik néki. « Az Úr akarata, hogy minden gyülekezeti tag komolyan imádkozzék bölcsességért, azért, hogy megtudja Isten akaratát. Minden egyes hívőnek kiváltsága, hogy egyénileg tapasztalatot szerezzen, hogy gondját és bajait Isten elé tárja.

Az Úr szolgája, Ésaiás által felhívja egyházát, hogy értékelje magasztos kiváltságát, nevezetesen, hogy az Örökkévaló bölcsessége áll rendelkezésére… Ésaiás 41. fejezetéstől a 45. fejezetig Isten feltárja tervét népével. Tanulmányozzuk ezeket a fejezeteket gondosan, imádkozó lélekkel. Isten nem arra tanítja népét, hogy az Ő bölcsességétől elforduljon, s halandó emberekhez forduljon bölcsességért: »Térjetek énhozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten és nincsen több… Csak az Úrban van, így szólnak, minden igazság és erő… Az Úrban igazul meg Izraelnek egész magva«.

Minden igát eltöröljetek

Teljesen megírom, mert Isten megmutatta nekem, hogy a lelkészek és a nép mindinkább engednek a kísértésnek, hogy halandó ember bölcsességében bízzanak, testbe vessék bizalmukat. Területi elnökökkel és felelős tisztségeket betöltő férfiakkal közlöm ezt az üzenetet: tépjétek szét a kötelékeket és láncokat, melyeket Isten népére vetettetek. Nektek szól az ige: »Minden igát széttépjetek«. Ha fel nem hagytok azzal, hogy ember embernek adjon számot, ha szíveteket meg nem alázzátok, s ha magatok meg nem tanuljátok az Úr útjait, mint kisgyermekek, akkor az Úr eltávolít titeket művéből. Bánjunk egymással, mint hittestvérekkel, munkatársakkal, akik velünk együtt keresik a világosságot, s azt, hogy megértsék az Úrnak útjait, mint akik az Ő dicsőségéért buzgólkodnak.

Isten kijelenti: »Népemben dicsőíttetem meg« – de emberek magabízó eljárása eredményezte azt, hogy Istent mellőzzék, helyette pedig emberek elgondolásait fogadják el. Ha ez az állapot folytatódik, hitetek nemsokára kihal. Isten mindenütt jelen van, szemléli annak a népnek magatartását, amely hitvallása szerint az Ő igéjének elveit képviseli. Isten változtatást vár és kér. Azt akarja, hogy népe átalakuljon, de ne emberek eszméi szerint, hanem Isten képmására. Kérlek titeket, kutassátok az Írásokat jobban, mint valaha, hogy megismerjétek Isten útjait és akaratát…

Tanácsadók és nem uralkodók

[Isten] nem hatalmaz fel senkit sem arra, hogy önkényesen rendelkezzék hittestvérei felett, hogy úgy tegyenek, ahogyan ő látja jónak, a kötelességről alkotott személyes meggyőződésük ellenére. Viszont Isten választott munkásai se érezzék minden lépésnél, hogy felelős tisztséget betöltő testvért kell megkérdezniük, megtehetik-e ezt vagy amazt. Őszintén, örömmel működjenek együtt hittestvéreikkel a mű előbbrevitelét szolgáló általános tervek megvalósításában, ámde állandóan tekintsenek fel Izrael Istenéhez személyes vezetésért.

Előfordul, hogy ha valakit kineveznek felelős vezetőnek, azt képzeli, hogy tekintélyes állásánál fogva, hittestvéreinek kötelességük, hogy mielőtt valamit is tennének, először is engedélyt kérjenek tőle. Ez az állapot veszedelmes. Ugyanis szem elől tévesztették az Isten népe közötti igazi vezető szerepét. Ahelyett, hogy bölcs tanácsadóként állna mellettük, a szigorú uralkodó felségjogaival él. Istenre hoz szégyent a tekintélytartásnak és az önfelmagasztalásnak minden ilyen megnyilvánulása. Ember a saját erejében sohasem lehet felebarátjának lelkiismerete és ítélője, akit az Úr művében felhasznál. Senki se szögezzen le emberi szabályokat és rendeleteket, hogy önkényesen uralkodjék munkatársai felett, akik az igazságban tapasztalatokat nyertek.

Azokat, akik Isten munkásai felett őket meg nem illető hatalmat gyakoroltak, Isten  felszólítja, hogy ettől tartózkodjanak. Törekedjék mindenki, akit szent felelősségekkel bíztak meg, felismerni egyéni felelősségeit isten előtt, s végezze feladatát alázatosan és híven. Senki se tekintse magát mesternek, aki irányító hatalmat gyakorolhat hittestvérei felett. Isten Igéjének elveit tanítsuk és gyakoroljuk.” (Special Testimonies, Series B, No. 10., pp. 12-20 (1909); magyarul lásd: Bizonyságtételek prédikátorok részére, 179-184. o.)

Ez a királyi hatalom nem a despotizmusról szól, hanem arról, hogy egy vezető többet vesz kézbe, mint amennyit Krisztus rábíz. A keresztény egyházban nem a durva eltérések következnek be, hanem a kis eltérések, az elvi eltérések, hiszen ezekből előbb-utóbb nagy változások lesznek. Az emberi természet - ha a helyes alapelvet félretettük - megteszi a többit.

Ennek a tanulmánynak nem az volt a szándéka, hogy bárkit is hibáztasson, hanem hogy felvázolja a reorganizáció mibenlétét és létjogosultságát. A következő dokumentumokat érdemes áttanulmányozni:

Generálkonferencia Bulletin 1897, 1901, 1903

Bizonyságtételek a gyülekezetnek 8 kötet 247-251

Testimonies to Ministers

Richard Schwarz, Light Bearers to the Remnant (Mountain View, CA: Pacific Press,1979)

Babylon, Gospel Order, and the Voice of God, by Alden Thompson, West Coast Religion Teachers' Convention, April, 1985

Szervezetünk történelme (előadás), David H. Bauer, Andrews University, Berrien Springs

A. V. Olson, Thirteen Crisis Years: 1888-1901


Melléklet 2.

Bizonyságtételek a prédikátoroknak 62-65. o.

Mennyei erőre és bölcsességre szorulunk

 

Feltették a kérdést, hogy a gyülekezetek miért olyan erőtlenek, s tanítóink eredményei miért olyan csekélyek? A felelet az, hogy közöttünk a bűnök különböző formái burjánzanak, s a hosszabb bűnben élés csak megkeményíti a lelkiismeretet. A felelet az, hogy az emberek nem Istennel járnak, eltávoztak Jézustól, s ennek következtében a gyülekezetben önzés, kapzsiság, büszkeség, viszály, versengés, keményszívűség, könnyelműség és sok rossz szokás mutatkozik. Még a szent Ige hirdetői között is ilyen állapotok uralkodnak. Ha pedig alapos reformáció nem megy végbe e szentségtelen és meg nem szentelt életű munkások között, akkor jobb volna, ha távoznának a műből, s más foglalkozást választanának, ahol bűnös, világias gondolkozásuk nem zúdít katasztrófát Isten népére.

 

Várakozzatok és őrködjetek!

 

Az apostol inti hittestvéreit mondván: „Végezetre atyámfiai legyetek erősek az Úrban és az Ő hatalmas erejében. Öltözzétek fel az Istennek minden fegyverét, hogy megállhassatok… ama gonosz napon és mindeneket elvégezvén megállhassatok.” Ó milyen nap előtt állunk! Milyen rostálás lesz közöttünk, akik magukat Isten gyermekeinek vallják! Az igazságtalanok az igazak között lesznek. Akiknek nagy világosságuk volt, de nem jártak aszerint, a megvetett világosságnak megfelelő sötétségben lesznek. Szívleljük meg a Pál apostol szavaiban foglalt tanulságot: „Megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy így másoknak prédikálván, magam valami módon méltatlanná ne legyek.” Az ellenség szorgalmasan dolgozik, hogy akiket csak lehet a hitehagyók soraiba rántson. Ám az Úr hamar eljön és nemsokára minden egyes eset felett döntenek mindörökre. Akiknek a tevékenysége megegyezik a nekik kegyelmesen juttatott világossággal, azok az Úr oldalára kerülnek.

Várjuk és figyeljük a nagy és félelmetes jeleket, amely befejezi a föld történelmét. Ám ne csupán várakozzunk, hanem ennek az ünnepélyes eseménynek tudatában dolgozzunk éberen. Istennek élő egyháza várakozik, figyel és dolgozik. Senki sem semleges. Mindannyiunknak Krisztust kell képviselnünk tevékenyen, komolyan munkálkodva veszendő lelkek megmentésén.

Vajon a gyülekezet immár karba teheti-e a kezét? Vajon aludjunk-e a boldog szüzekről szóló példázat szerint? Minden óvintézkedést tegyünk meg most, mert a találomra végzett munka lelki hanyatlást jelent, s tolvajként lep meg az a nap. Erősítsük elménket, tekintsünk, ássunk mélyre, hogy felismerjük hitünk alapját. Tisztítsa meg a lélek templomát az igazság, mert csak a tiszta szívűek állhatnak ellene Sátán csábításainak.

 

A világhoz való viszonyunk

 

Ne utánozzuk a világ szokásait, ámde ne is tartsuk magunkat távol a világ népeitől, mert világosságunknak fényleni kell a földet beborító erkölcsi sötétség közepette. Sajnos a gyülekezetben kevés a keresztényi szeretet egymás iránt. Ez a szeretet könnyen kialszik, ám nélküle nem élhetünk keresztényi közösségben, nem lehet bennünk szeretet irántuk, akikért Krisztus meghalt.

Hittestvéreink szívleljék meg az apostol parancsait: „A botor és gyermekes vitatkozásokat kerüld, tudván, hogy azok háborúságot szülnek. Az Úr szolgájának pedig nem kell torzsalkodnia, hanem legyen mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes. Aki szelíden fenyíti az ellenszegülőket, ha talán adna nékik Isten megtérést az igazság megismerésére. És felocsúdnának az ördög tőréből, foglyokká tétetvén az Úr szolgája által az Isten akaratára.” Utunkba kerülnek tisztességtelen elemek a világban és a gyülekezetben. Emberek állítják, hogy nagy világosságot kaptak, és akik Isten művében nagy tapasztalattal bírnak, tudni fogják, hogy amit világosságnak adnak elő, nagy sötétség csupán. Ilyen emberekkel Isten Igéjének előírásai szerint járjunk el. Akiket tévedéseik elvakítanak, elszántan ragaszkodhatnak tévedéseikhez, nézeteikhez, ám azok, akik gyengéden bánnak a tévelygőkkel, „alkalmasak a tanításra”, bebizonyítják, hogy kértek és kaptak bölcsességet Istentől. Nincs okuk az izgalomra, hanem alkalmuk van arra, hogy bölcsen, türelmesen „szelíden fenyítsék az ellenszegülőket”.

Eljött az ideje, hogy akik meggyökereztek és megalapozódtak az igazságban, bebizonyítsák szilárdságukat és határozottságukat, hogy bizonyítsák azt a tényt, miszerint mozdíthatatlanul állnak a tudatlanok és ingatagok álbölcseleteivel, jelszavaival vagy meséivel szemben. Anélkül, hogy alapja volna, emberek az igazság minden határozottságával kijelentéseket tesznek, ám teljesen hiábavaló, ha hamis állításaik felett vitatkozunk, vagy érvelünk. A legjobb módszer a tévelygés ellen az igazság feltárása. Ne foglalkozzunk felelőtlen eszmékkel, majd elhalnak maguktól is. Az igazsággal szembeállítva minden értelmes ember felismeri a tévelygés gyengeségét és tarthatatlanságát. Minél többször ismételjük az ellenszegülők téves állításait, s azokét, akik közülünk támadnak, hogy lelkeket megtévesszenek, a csalárdságnak annál jobb szolgálatot teszünk.

Minél többet foglalkozunk Sátán sugalmazásaival, indítványaival, sátáni fenségének annál jobban tetszik, mert meg nem szentelt szívű emberek szívesen fogadják a számukra készített értéktelen szavakat. Ilyen nehézségekkel a gyülekezetben is számolni kell. Emberek a parányiból nagyot, a nagyból pedig parányit csinálnak.

Az istenadta képességek felhasználása

 

Vajon nem tehetnénk-e többet a gyülekezetekért, hogy felébredjenek és a kapott világosság szerint éljenek? Isten minden embernek kiszabta munkáját. A legszerényebbek is áraszthatnak jó befolyást az Úr javára. Szenteljétek képességeiteket Istennek, ki-ki munkálkodjék kijelölt munkahelyén. Az Úr elvárja, hogy mindenki a legjobbat tegye. Ha világossággal hatol szívünkbe, Isten elvárja, hogy munkánk világosságunk szerint való legyen: összhangban Krisztus teljességével való legyen, Krisztus teljességének mértékével, amit kaptunk. Minél jobban értékesítjük tudásunkat és használjuk fel képességeinket, annál több tudást nyerünk, annál több képességünk lesz, hogy több és jobb munkát végezhessünk.

Tálentumaink nem saját tulajdonunk, hanem az Úréi: mi sáfárkodásra kaptuk. Felelősek vagyunk az Úr javainak felhasználásáért, sőt akkor is, ha visszaélünk velük. Isten felhív bennünket, hogy a ránk bízott tálentumokat kamatoztassuk, hogy amikor a Mester eljön, akkor a sajátját kamatostul kapja vissza. Krisztus saját vérével vásárolt meg bennünket szolgáiul. Vajon szolgáljunk-e neki? Vajon hozzálássunk-e, hogy Isten méltóknak találjon bennünket? Vajon eljárásunkkal bizonyítsuk-e, hogy kegyelmének sáfárai vagyunk? A Mesterért folyó minden igyekezetünket, ha tiszta, ha őszinte szívből fakad, jó illatú áldozatként fogadjuk el.

Értelmes, láthatatlan lények figyelik életünket. Állandóan tanú áll mellettünk, hogy lássa, hogyan sáfárkodunk a reánk bízott javakkal. Amikor a hű szolga kamatostul együtt visszaadja tálentumait, semmire sem tart igényt. Tudja jól, hogy azokat Isten adta kezére, s a Mestert dicsőíti érettük. Tudja, hogy a kapott tőke nélkül nem érhetett volna el eredményt, mert tőke nélkül nincs kamat. Így szól: „Uram, öt tálentumot adtál nékem, íme más öt tálentumot nyertem azokon.”

Gondolja meg a gyülekezet, vajon kamatoztatja-e azt a tőkét, amit az Úr adott? Krisztus kegyelme nélkül egyetlen lélek sem juthatna be az örök életre, tehát jogosan mit sem követelhetünk. Noha semmit sem igényelhetünk, ám ha hűséges sáfárok vagyunk, az Úr megjutalmaz, mintha az érdem bennünket illetne. Így szól: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe.”

Milyen sokan bánkódnak elmulasztott alkalmuk miatt, amikor már mindörökre késő! Ma még vannak tálentumaink és alkalmaink, bár nem tudjuk, hogy meddig. Tehát „dolgozzunk, amíg nappal van, mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Boldog az a szolga, akit az ő Ura, mikor haza jő, ily munkában talál.”

Éledjen újjá az első szeretet!

 

Több munkás eredménytelenségének az az oka, hogy inkább önmagukban bíznak, mint az Úrban, nem érzik határozott szükségét annak, hogy missziómunkájukat Krisztusban végezzék. Amíg nem él bennük Krisztus lelkülete, s amíg nem tanítják az igazságot úgy, ahogyan Krisztusban van, nem sok eredményt érhetnek el.

Én félelemmel járok Isten előtt. Nem tudom, hogy az engesztelő áldozat magasztos témájáról hogyan beszéljek, vagy hogyan írjak. Nem tudom, hogy a tárgyköröket hogyan tárjam elő olyan elevenítő erővel, ahogyan bennem élnek. Reszketek a félelemtől, nehogy felületes szavakkal kisebbítsem az üdvösség tervét. Tiszteletteljes félelemmel borulok le Isten előtt, s kérdem: Kicsoda alkalmas ezekre? Hogyan beszélhetek, hogyan írhatok hittestvéreimnek, hogy felfogják a mennyből villanó fénysugarakat? Mit is mondhatok?

 

„Térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd!”

 

A gyülekezet légköre annyira fagyos, lelkülete pedig annyira mesterkélt, hogy az egyszerű, mennyei eredetű kegyesség példáját el nem viselhetik. Első szeretetük melege elfogyott, s a Szentlélek keresztsége meg nem öntözi. Isten elmozdítja gyertyatartójukat helyéből, ha meg nem térnek és az első cselekedeteiket nem cselekszik. A gyülekezet első cselekedetei azok voltak, amikor a hívők felkeresték barátaikat, rokonaikat, ismerőseiket, s szeretettől túláradó szívvel beszéltek Jézusról, hogy mit jelent számukra Jézus és mit jelentenek ők Jézusnak. Ó, vajha az Úr felébresztené a felelősségteljes tisztségek hordozóit, hogy munkához lássanak, ám nem a maguk erejéből. Amit saját erejükből végeznek, az nélkülözi Krisztus befolyását és pecsétjét.

 

Az önzés megrontó hatása

 

Amit megszenteletlen munkások végeznek, mindazt önzés szennyezi. Szükségük van arra, hogy szüntelen imádkozzanak, de nem teszik. Vigyázniuk és imádkozniuk kellene. Szükséges volna, hogy a mű szentségét érezzék. Ám sajnos nem érzik! Úgy bánnak szent dolgokkal, mint a közönségessel. „Lelki dolgok, lelkiképpen ítéltetnek meg.” Amíg nem isznak az élet vizéből, amíg Krisztus nem él bennük, mint az örök életre buzgó víznek kútfeje, addig senkit sem üdíthetnek fel, senki számára nem jelentenek áldást: s ha meg nem térnek, Isten elmozdítja gyertyatartójukat helyéből. A lélekmentés művében hosszantűrésre, legyőzhetetlen emberszeretetre, mindenható hitre van szükség. Ne álljon előtérben az „én”. Krisztusból áradó bölcsesség szükséges ahhoz, hogy emberek lelkéhez férkőzhessünk.

Az evangélium munkásai, ha sikeresen akarnak foglalkozni lelkekkel, akkor vetkőzzék le énjüket. Nincs helye a szidalmazásnak vagy ingerültségnek, vagy e tekintély önkényes alkalmazásának: ne mutogassanak újjal, hiábavalóságot ne szóljanak, ám Jézus iránti szeretettől izzó szívvel lássanak munkához drága lelkek érdekében, akikért Krisztus meghalt. Az önelégült lelkészek nem leplezhetik gyengeségüket. Önmagukba vetett bizalommal, önhitten állnak a próbák elé, és ekkor élesen láthatóvá válik, hogy Jézus nincs velük. Többen vannak ilyen elbizakodott lelkek. Kemény tapasztalatok, vereségek tanítják majd meg őket. Ám csak kevesen fogadják el a tanítást, többen elesnek a megpróbáltatások alatt. Kudarcaik miatt a körülményeket okolják. Azt hiszik, mások nem értékelik képességeiket. Ha megalázkodnának Isten keze alatt, Tőle tanítást nyernének.

Bizonyságtételek a Prédikátorok számára; 135-140. o.

 

 „Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem”

 

Lelkem nem tud megnyugodni. Jelenetek vonulnak el előttem jelképekben egymásután, s addig nincs nyugalmam, amíg le nem írom. A mű központjában úgy alakítják a dolgokat, hogy minden többi intézményünk szintén ezt az utat járja. Maga a Legfőbb Tanácstestület is megromlik, helytelen érzelmek, elvek járják át. Tervek kivitelezésében ugyancsak azok az elvek mutatkoznak, amelyek a dolgokat Battle Creekben már hosszú ideje irányítják.

Isten megmutatta nekem, hogy a zsidó nép sem hirtelen, egyszerre jutott el gondolkozásmódjára, életmódjára. Nemzedékről nemzedékre hamis elméletekkel foglalkoztak az igazsággal ellenkező elvek szerint éltek, vallásukba emberi elgondolásokat és terveket szőttek. Végülis az emberi elgondolások diadalmaskodtak.

Az Isten-adta szent elveket a szent tűz ábrázolja, ám közönséges tüzet használtak szent tűz helyett. Az igazsággal és szentséggel ellenkező terveket hoztak be, leplezetten, azzal a kifogással, hogy ezt is meg kell tenni, „mert Isten ügyének előmozdítását szolgálják”. Ámde emberek elgondolásai, elnyomáshoz, igazságtalansághoz és gonoszsághoz vezetnek. Isten ügye legyen mentes az igazságtalanság minden pontjától. Semmi előnyt sem jelenthet az, ha Isten családjának tagjait megfosztják egyéniségüktől vagy jogaiktól. Minden ilyen eljárás irtóztató az Úr előtt. Nem Istentől ered az a módszer, melyet tanácsüléseiteken a könyvkiadással kapcsolatban elfogadtatok.

Az Úr ilyen intézkedést nem fogadhat el, ilyen eljárásra nem adhat áldást. Isten művében dolgozó férfiak jogtalanul, igazságtalanul jártak el, ideje, hogy ennek véget vessünk. Emberek egymással szemben a Tízparancsolat szerint járjanak el, érvényesüljenek ezek az elvek üzleti ügyekben is. Álnok javaslatokat igazságnak és szentségnek tartanak, majd pedig mindent úgy irányítanak, hogy a javaslatokat megvalósítsák, pedig ellenkeznek Isten akaratával, jellemére árnyat vetnek.

A nagy, szent és irgalmas Isten nem szövetkezik tisztességtelen eljárással, a legcsekélyebb igazságtalanságot sem tűrheti. Emberek kihasználták társaikat, akikről azt hitték, hogy hatáskörükbe, jogkörül alá tartoznak. Eltökélték, hogy rákényszerítik az egyént saját feltételeik elfogadására, vagy uralkodhatnak felette, vagy tönkreteszik. Mindaddig nem történik anyagi változás, amíg eltökélten nem változtatnak a dolgok jelen rendjén.

Egyetlen intézményünkben se fogadjanak el olyan terveket vagy módszereket, amelyek a szellemet vagy a tehetséget emberi ítélkezés alá rendelik, mert az Isten akarata ellen való. Isten adott embereknek képességeket, amelyek egyedül Őt illetik, s Istenre a legnagyobb szégyent hozza, ha a halandó ember, embertársa képességeit teljesen saját irányítása alá rendeli, még akkor is, ha előnyeit, hasznát az ügy javára fordítanák.

Ilyen rendszer alapján ember uralja embertársa gondolatvilágát, az ember eltávolodik Istentől, a kísértések környékezik. Sátán módszerei egyetlen cél fel törnek, hogy az embereket rabszolgává tegyék. Ha ez sikerül, következményei zavar és bizalmatlanság, féltékenység és rágalmazás. Az ilyen eljárás kiírtja, kiöli az Istenbe és azokba az elvekbe vetett hitet, amelyek célja, hogy irányítsanak, megtisztítsanak a vétkektől és az önzés, a képmutatás minden foltjától.

 

Önkényuralom

 

Úgy kifejlődött az önkényuralom, mintha a magas állás az emberekből Istent formálna. Engem megfélemlít, s keltsen is félelmet. Bárhol és bárki gyakorolja is, mindenütt átok. Isten öröksége felett gyakorolt ez uralom, az emberi ítélkezést, igazságszolgáltatást annyira megutáltatja, hogy fegyelemszegéshez, engedetlenséghez vezet. Emberek felismerik, hogy magas, felelős tisztségeket viselő emberekre nem bízhatják mások lelkületének, jellemének formálását. Következménye: a bizalom hiánya, még a hűségesek munkájával szemben is. Ám az Úr támaszt munkásokat, akik érzik, tudatában vannak, hogy az Úr segítsége nélkül semmik csupán.

Jézus minden korszakban javait, jótéteményeit juttatja egyházának. Krisztus első földi adventjének idején a szanhedrin tagjai tekintélyt gyakoroltak, nevezetesen saját akaratuk szerint uralkodtak emberek felett. Így a lelkek, akikért Krisztus életét adta, hogy Sátán rabszolgaságából kiszabadítsa, ugyancsak rabszolgaságában éltek, csak más formában.

Vajon egyénenként tudatában vagyunk-e valóságos helyzetünknek, hogy mint Istennek szolgái, ne bocsássuk áruba sáfárságunkat? A mennyei világegyetem színe előtt egyénileg felelősséggel tartozunk, hogyan teljesítjük Istentől kapott megbízatásunkat. Gyúljon fel tehát szívünk. Isten által ránk bízott jövedelmünkből adjunk is valamit. Közöttünk a legszerényebbek is Istennek ügyvivői lehetnek, amennyiben ajándékaikat nevének dicsőségére használják fel. Aki tálentumait legjobb képessége szerint értékesíti, áldozatát, mint odaszentelt jó illatú áldozatot mutathatja be Istennek. Egyen-egyenként mindenkinek kötelessége, hogy tálentumait legjobb tudása szerint kamatoztassa, mint olyan ajándékot, amelyet vissza kell adnia.

Az uralkodásnak a szelleme a területi elnökökre is kiterjed. Ha az embert hatalma megrészegíti, s hittestvérei felett uralmat gyakorol, mert úgy érzi, hogy tekintéllyel van felruházva, és akarata, uralkodó hatalom, akkor a legjobb és leghelyesebb azonnal eltávolítani, hogy még nagyobb baj ne származzék, nehogy saját lelkét elveszítse, s mások lelkét is veszélybe sodorja. „Ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” Ez a hajlam, nevezetesen, hogy uralkodjanak Isten öröksége felett, rossz hatást vált ki, ha az illetők nem változtatnak útjukon, eljárásukon. Akiket tekintéllyel ruháztak fel, mutassák Krisztus lelkületét. Intézendő ügyeikben úgy járjanak el, ahogyan Krisztus tenné. A Szentlélek erejében dolgozzanak. Állása, tisztsége az embert egyetlen jottával vagy pontocskával sem teszi nagyobbá Isten szemében. Isten a jellemet értékeli.

Krisztus kinyilatkoztatta Mózesnek Isten jóságát, irgalmát és szeretetét. Ez Isten jellem. Ha emberek, akik vallják, hogy Istennek szolgálnak, de nem törődnek atyai jellemével, s embertársaikkal való eljárásukban nem tisztességesek és nem igazságosak, Sátán csak ujjong, mer tő ruházta fel őket jellemvonásaival. Követik Róma nyomdokait.

 

Róma nyomdokain

 

Akiktől Isten elvárja, hogy az Úr jellemvonásait szemléltessék, elhagyják a bibliai alapzatot és saját emberi megítélésük szerint alkotnak szabályokat és határozatokat, hogy mások akaratát kényszerítsék. Tervezések, hogy embereket mások előírásainak követésére kényszerítsenek, a dolgok olyan rendjét létesítik, amely megsemmisíti a részvétet, a gyengéd együttérzést, s vakká tesz Isten kegyelmével, igazságszolgáltatásával és szeretetével szemben. Lábbal tipor az erkölcsi befolyáson és személyes felelősségérzeten.

A megigazulást, megszentelődést hit által, sokan teljesen mellőzik, mert ellenkezik lelkületükkel, s egész életmódjukkal. Uralom és szabály útjuknak, eljárásuknak alapja. Sátánnak volt alkalma, hogy bemutatkozzék. Ha valaki vallja, hogy Krisztus képviselője, ám mégis ravasz fogásokkal él, elnyom embereket, akkor az így elnyomottak vagy leráznak magukról minden bilincset, vagy pedig Istent tekintik szívtelen Úrnak. Isten ellen lázadnak, a lélek elidegenedik Tőle, ahogyan Sátán tervezte és akarta.

Embereknek ezt a keményszívűségét, akik pedig állítják, hogy az igazságot hiszik, Sátán az igazság befolyásának tulajdonítja. Emberek így megutálják és elfordulnak az igazságtól. Ezért intézményeinkben senki se viseljen felelős tisztséget, aki nem tartja fontosnak, hogy hússzíve vagy kőszíve van-e!

Emberek azt hiszik, hogy Isten igazságszolgáltatását szemléltetik, ám nem képviselik gyengédségét, nagy szeretetét, amellyel szeretett minket. Emberi elgondolásuk, amely Sátán tetszetős terveiben gyökerezik, elég jónak tűnik fel emberek elvakult szemeiben, mert hiszen öröklött természetük. Az elhitt és gyakorolt hazugság részükre igazsággá válik. Így megvalósul a sátáni ügyvivők terve, nevezetesen, hogy emberek saját leleményes agyukkal jussanak erre a következtetésre, eredményre.

Ámde hogyan esnek emberek ilyen tévedésekbe? Téves feltevésekből indulnak ki, majd pedig mindent felhoznak, hogy a tévedést igazságnak bizonyítsák. Némely esetben a kiinduló elvek tartalmaznak valamelyes tévedéssel vegyített igazságot, ám nem vezet igazságos eljárásra, s ez vezeti félre az embereket. Azért, hogy uralkodhassanak, hogy hatalommá legyenek, Sátán módszereit alkalmazzák, hogy saját elveiket igazolják. Mint magasabbrendű ítélőképességgel felruházott embereket magasztalják magukat. Ők álltak elő, mint Istennek képviselői. Ezek a hamis istenek.

 

Kinek a zászlaja alatt?

 

Világunkban mindenütt nyugtalanság uralkodik. Események előrevetítik árnyékukat. Az idők jelei valóban baljóslatúak. Ami emberi, ami földi, mind-mind bizonytalan. Isten négy angyala tartja a szeleket. Isten kegyelmes pillanatnyi halasztást adott. Istentől kapott minden erőnket, akár testi, szellemi vagy erkölcsi, szentül őrizzük, ápoljuk, hogy elvégezzük kiszabott munkánkat embertársainkét, akik tudatlanságukban elvesznek. A figyelmeztető üzenetnek a világ minden részébe el kell jutnia. Nem szabad késlekednünk.

Emberek rohamosan sorakoznak az általuk kiválasztott zászlók alá, nyugtalanul várják és figyelik vezetőik mozdulatait. Vannak, akik figyelik, várják és munkálják Urunk eljövetelét, amíg egy másik csoport rohamosan sorakozik az őscsaló, az első hitehagyó vezérelte alá. Embert emelnek Istenné, Sátán pedig megszemélyesíti, akit keresnek. Tömegeket csal meg, mert elvetették az igazságot, tehát elfogadják a hamisítványt. Embert istenítenek.

A mennyből csak egy szállt alá, hogy emberi mivoltában Istent szemléltesse. Isten Fia emberré lett, és lakozott miközöttünk. „Őbenne van az élet, és az élet az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt… Az igazi világosság eljött már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg Őt. Az övéi közé jött és az övéi nem fogadták be Őt. Valakik pedig befogadják Őt, hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek.”

Csak két csoport van. Sátán dolgozik fortélyos, család erejével, erős csalásaival mindenkit hálójába fog, aki nem marad meg az igazságban, aki elfordul az igazságtól, de a mesékhez odafordul. Sátán sem maradt meg az igazságban, ő a törvényszegés titka. Cselvetései által lélekölő tévelygéseit igazságnak tünteti fel. Ebben rejlik megtévelyítő ereje. Éppen mert az igazságnak hamisítványai, azért van a spiritizmusnak s hasonló tévtanoknak olyan hatalma emberek lelke felett. Ebben rejlik Sátán mesterfogása. Kiadja magát emberek üdvözítőjének, az emberiség jótevőjének, így könnyebben csábítja áldozatait vesztükbe.

Isten Igéje figyelmeztet, hogy a biztonság ára az állandó éberség! Csak az igazság és az életszentség egyenes útján menekülhetünk meg a kísértő hatalmától. Ám a világot csapdába fogta. Sátán fortélyát számtalan terv és módszer hasznosítja, hogy céljait elérje, megvalósítsa. Művésziesen színlel, a világosság angyalának leplébe burkolózva dolgozik. Módszereit csak Isten ismeri. Jóság színével leplezett hamis és romboló elveivel fertőzi az egész világot. Dolgozik a vallásszabadság korlátozása érdekében, s hogy a vallási világba rabszolgaságot hozzon. Szervezetek, intézmények Sátán parancsa szerint fognak dolgozni, ha nem Isten hatalma tartja fenn őket, hogy embereket emberek uralma alá hajtsák. Az igazságért és Isten országának előmozdításáért égő buzgóság látszata alatt pedig csalás és bűnözés folyik. Eljárásukban mindaz, ami nem olyan fényes, mint a nap, a gonoszság fejedelmének módszereihez tartozik. Módszereit hetednapi adventisták is követik, pedig állítják, hogy több világossággal, igazsággal bírnak.

Ha emberek ellene állnak az Úr által nekik küldött intelmeknek, vezetőkké válnak a gonoszságban. Ezek az emberek Isten felségjogait tulajdonítják maguknak, elég vakmerők, hogy azt tegyék, amit Isten nem tesz, ugyanis nem uralja, nem korlátozza emberek lelkét, elméjét. Bevezetik saját módszereiket és terveiket, s Istenről alkotott helytelen fogalmaik által gyengítik másoknak az igazságba vetett hitét. Behoznak helytelen elveket, s ezek kovászként hatnak, hogy foltot ejtsenek és megrontsák intézményeinket és gyülekezeteinket. Mindaz, ami csökkenti az ember fogalmát az igazságról, az életszentségről, egyenlőségről és pártatlan igazságszolgáltatásról, bármilyen terv vagy szabály, amely Isten ügyvivőit alárendeli embertársa gondolatának, veszélyezteti Istenbe vetett hitüket, a lelket elválasztja Istentől, mert elvezet az egyenesség, becsületesség és életszentség ösvényéről.

Isten nem ismer el semmilyen tervet, amely által ember embertársát akár a legcsekélyebb mértékben is uralja vagy elnyomja. Az elbukott ember egyedüli reménysége, ha feltekint Jézusra, ha elfogadja Őt egyedüli üdvözítőjének. Amikor az ember vasszabályt állít fel embertársai számára, mihelyt féket vet rájuk és saját esze szerint hajtja őket, akkor szégyent hoz Istenre, veszélyezteti saját hittestvéreinek lelkét. Bűnös ember egyedül csak Istenben lehet igazságos, amíg Istenben hisz és vele élő összeköttetésben áll. A mező virágának a talajban kell gyökereznie. Szüksége van levegőre, harmatra, záporokra és napfényre. Csak akkor növekszik, ha mindezt megkapja, ezek pedig Istentől jönnek. Áll ez az emberekre is. Istentől kapjuk, ami a lélek életére szolgál. Isten figyelmezet, hogy ne emberben bízzunk, ne testi fegyverekben. Akik így tesznek, átok száll rájuk.

 

Jézus és Nikodémus

 

Nikodémus éjnek idején kereste fel Jézust, mondván: „Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem teheti e jeleket, amelyeket te teszel, hanem ha az Isten van vele.” Mindez igaz is volt. Ámde mit felelt Jézus? „Mondta néki: Bizony, bizony mondom néked, ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” Íme ott áll a magas rangú, bizalmi tisztséget betöltő férfiú, akire kortársai feltekintettek, mint művelt emberre, s akit igen bölcsnek tartottak. Valóban átlagon felüli képességekkel rendelkezett. Jézussal nem akart nappal találkozni, mert ez megjegyzésekre adott volna okot. Zsidó főember létére igen lealázó lett volna, ha megtudják róla, hogy rokonszenvez a megvetett Názáretivel. Nikodémus arra gondolt, hogy meggyőződik e Tanító küldetése és állításai felől, vajon tényleg Ő az a világosság, amely megvilágosítja a pogányokat, s Izráelnek dicsősége?!

Jézus szószerinti értelemben így válaszolt Nikodémusnak: Velem folytatott vitád mit sem segít, érvelések nem világosítják meg a lelket. Új szívre van szükséged, vagy pedig nem tudod felfogni a mennyek országát. Újból kell születned. Amíg ez a változás be nem áll, amíg meg nem újít mindet, addig a legerősebb bizonyíték sem használ semmit. A hiány a te szívedben van. Mindennek meg kell változnia, mert egyébként nem láthatod Istennek országát.

Ez a kijelentés igen megalázó volt Nikodémus számára. Kissé ingerülten ragadta meg Krisztus szavait, mondván: „Mi módon születhetik az ember, ha vén?” Nem volt még eléggé lelki gondolkozású, hogy Krisztus szavainak értelmét felfogja. Ám az Üdvözítő az érvre válaszolt. Ünnepélyes, komoly méltósággal felemelte kezeit, s az igazságot még egyszer lelkére kötötte: „Bizony, bizony mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született Lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondtam néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fúj és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jön és hová megy. Így van mindenki, aki Lélektől született.” Nikodémus mondta neki: „Mi módon lehetnek ezek?”

Az igazság néhány sugara áthatolt a főember lelkén. Krisztus szavai csodálattal töltötték el, ezért tette fel a kérdést: „Mi módon lehetnek ezek?” Jézus mélységesen, komolyan válaszolta: „Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket?” Szavai tanítást tartalmaztak Nikodémus számára. ugyanis ahelyett, hogy az igazság bosszantaná és gúnyt űzne belőle, inkább szerényebben vélekedne önmaga felől lelki tudatlansága miatt. Ámde Krisztus olyan ünnepélyesen, olyan méltóságteljesen beszélt, tekintete és hangja olyan komoly szeretetet fejezett ki Nikodémus iránt, hogy megszégyenítő helyzete ellenére sem sértődött meg.

Bizonyos, hogy akire a nép vallási érdekeinek képviseletét bízták, tudnia kellene az igazságot, még pedig a fontos igazságot, azt ugyanis, hogy milyen feltételekhez kötött az Isten országának polgárjoga. „Bizony, bizony mondom néked – folytatta Jézus – amit tudunk, azt mondjuk, és mait látunk, arról teszünk bizonyságot, és a mi bizonyságtételünket el nem fogadjátok. Ha földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mi módon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek?”

 

Napjainkhoz szóló tanítás

 

Nikodémusnak szóló ezt a tanítást tárom elétek, igen jól alkalmazható mindnyájunkra, akik ma, mint Izráel főemberei, felelős tisztségeket töltenek be, s akiknek szava gyakran hallható a tanácsüléseken, azt bizonyítva, hogy Nikodémus lelkülete él bennük. Vajon Jézus tanítása, amit ennek a főembernek adott, hasonló hatást gyakorol-e szívünkre, életünkre? E találkozás eredményeként Nikodémus megtért. Krisztus szavai szólnak a területi elnököknek, gyülekezeti véneknek és intézményeink tisztségeket betöltő férfiainak, ugyanúgy vonatkoznak rájuk is. „Bizony, bizony mondom néked, ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát.” „S adok néktek új szívet.”

Ha a Szentlélek formálja, alakítja szívedet mindennap, akkor lelki látásoddal felismered Isten országának jellegét, lényegét. Nikodémus elfogadta Krisztus tanítását, s őszinte hívő vált belőle. A Szanhedrin előtt is szót emelt, ellenezte tervüket, hogy Krisztust halálra adják. „Vajon a mi törvényünk kárhoztatja-e az embert, ha előbb ki nem hallgatja és nem tudja, hogy mit cselekszik?” – mondta. Gúnyosan így feleltek néki: „Vajon te is Galileus vagy-e? Tudakozódjál és lásd meg, hogy Galileából nem támadt próféta.”

Nikodémus hű tanítványa volt Jézusnak. Jézussal folytatott éjszakai beszélgetése meggyőzte, mialatt ott állt az Üdvözítő előtt, az igazság sugarai hatoltak elméjének kamráiba és áthatották szívét. Jézus mondta: „Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mi módon hisztek, ha a mennyeiekről szólók néktek? És senki sem ment fel a mennybe, hanem ha az, aki a mennyből száll alá, az embernek Fia, aki a mennyben van.” Jézus nemcsak azt mondta Nikodémusnak, hogy új szívet kell kapnia, hogy megláthassa a mennyek országát, de azt is feltárta előtte, hogyan juthat hozzá. Olvas az igazságot kereső ember lelkében, s szemléltető oktatást ad Önmagáról: „Amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Íme örömhír, örömhír járja be a világot! „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ú egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez a legfontosabb tanítás mindenki számára, aki él, mert az üdvösség feltételeit közli határozott vonalakban. Ha a Bibliában ennél több szöveg nem is volna, ez egymagában elegendő vezérfonal az életben.

Különösen, akik tanácsadói felelősséget vállalnak, de mindenkinek, aki lelkekkel foglalkozik, ez a nagy, gyönyörű igazság, egyben fénylő világosság is. Ámde akinek kezében van Isten Igéje, de mégis így szól: „Nekem nincs tapasztalatom, nem értem ezeket a dolgokat” – azoknak nem jelent jó pontot. Nem is lesz bölcsebb, okosabb mindaddig, amíg önbecslése nem csökken. Mint a kisgyermekeknek, meg kell tanulnia leckéjét. Legelső kötelessége, hogy megértse Isten munkáját a Lélek megújításában, újjászületésében. Ennek a változásnak, átalakulásnak mindenkiben végbe kell mennie, mielőtt vezetői, igazgatói tisztséget vállalna Isten szent művében. Ha valakinek nincs élő kapcsolata Istennel, akkor saját lelkülete és érzelmei uralják. Ezt valóban a szent tűz helyett bemutatott idegen tűzzel vázolhatjuk. Az ember saját jellemének fogyatékosságait, hibáit beleszőtte Isten művébe, emberi, földi terveket, megtévesztést, amellyel megcsalta önmagát, s mindazokat, akik elfogadják.

 

Ítélet Amálek felett

 

Isten legszentebb szavát adja, hogy megáld titeket, ha útjaiban jártok, igazságot cselekszetek és ítéletet. „Ne legyen a te zsákodban kétféle font, nagyobb és kisebb. Ne legyen a házadban kétféle efa, nagyobb és kisebb. Teljes és igaz fontod legyen neked, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad néked. Mert az Úr előtt, a te Istened előtt utálni való mindaz, aki ezeket cselekszi, és mindaz, aki hamisságot művel. Megemlékezzél arról, amit Amálek cselekedett rajtad az úton, amikor Egyiptomból kijöttetek. Hogy reád támadt az úton, és megverte a seregeknek utolsó részét, mind az erőtleneket, akik hátul voltak, amikor magad is fáradt és lankadt voltál, és nem félte az Istent.”

Annak ellenére, hogy Izráel fiai gyakran megszomorították az Urat, mert tanácsaival nem törődtek, Ő azért mégis gyengéden gondot viselt róluk. Az Úr Jézus Krisztus látta ellenségeiket, akik kihasználták a körülményeket, hogy bajt okozzanak nekik, mert eljárásukkal szenvedést zúdítottak a fáradtakra, akik Isten vezetése alatt meneteltek. Íme Isten ítélete: „Mikor azért megnyugtat majd téged az Úr, a te Istened, minden te körös-körül lévő ellenségeidtől azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad néked örökségül, hogy bírjad azt, töröld el Amálek emlékezetét az ég alól, el ne felejtsd!”

Azért írom le e sorokat, hogy akik magukat Isten gyermekeinek vallják, ne sújtsa őket az Amálekre mondott átok azért, mert Amálek eljárását követték. Ha a pogányokat így megbélyegezte Isten eljárásukért, nevezetesen, hogy a fáradtakat, lankadtakat megtámadták és leverték, milyen ítéletet mond az Úr felettük, akiknek világosságuk volt, remek alkalmaik és kiváltságaik, de nem Krisztus lelkülete szerint bántak saját hittestvéreikkel?

Az Úr mindent lát, látja a hittestvérek egymás közti eljárását, mely a hitet gyengíti, s lerontja önmagukba vetett bizalmukat is, mint olyan emberekbe, akik egyenlően szolgáltatják az igazságot. Isten a leghatározottabb hangon fejezi ki rosszallását a hivatásban elkövetett bűnök, vétkek felett. Így szól: „Vajon jóváhagyom-e a hamis mértéket, és a zsákba rejtett csalárd fontokat?” Az itt említett bűnöket talán nem követték el intézményeinkben, de ehhez hasonló dolgokat elkövettek, és még mindig elkövetnek.

Oldalakat írhatnék ilyen dolgokról. Egész területeket áthat ezeknek a fonák elveknek a kovásza. „Mert a gazdagok megtöltődtek köztük ragadománnyal, lakosai pedig hazugságot szólnak, és nyelvük csalárd az ő szájukban.” Az Úr rajta lesz, hogy megtisztítsa egyházát. őszintén mondom néktek, hogy az Úr megforgatja a nevéről nevezett intézményeket.

Azt, hogy ez a tisztítási folyamat mikor, milyen hamar kezdődik, nem tudom, de Isten nem halasztja sokáig. Ő, akinek szórólapátja kezében van, megtisztítja templomát az erkölcsi szennytől. Alaposan megtisztítja padlóját. Istennek pere van mindazokkal, akik a legcsekélyebb igazságtalanságot elkövetik, mert így cselekedvén Isten tekintélyét tagadják meg, veszélyeztetik az érdekükben folyó engesztelést, a megváltást, amelyre Krisztus vállalkozott, Ádám minden fiáért és leányáért. Vajon érdemes-e az Isten előtt utálatos utat járni? Vajon érdemes-e tömjénezőtökön idegen tüzet áldozni Istennek, s azt mondani, hogy nincs különbség?

Nem volt Isten rendelkezése szerint való, hogy annyi mindent összpontosítottak Battle Creekben. Isten a dolgok mai állapotát intelmül tárja felém. Szívem fáj a szemlélt dolgok láttán. Az Úr figyelmeztetett, hogy elkerülhessék a dolgoknak ezt az erkölcsromboló állapotát, de nem hallgattak rá. „Ti vagytok a földnek savai, ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.”

Felszólítom testvéreimet, hogy ébredjenek fel! Ha gyors változás nem történik, akkor a tényeket a nép elé tárom, mert a dolgoknak ezen a rendjén változtatnunk kell. Megtéretlen emberek nem lehetnek továbbra is ilyen fontos és szent mű vezetői és igazgatói. Dáviddal együtt kell mondanunk: „Ideje, hogy az Úr cselekedjék, megrontották a te törvényedet.”


Melléklet 3.

5B. fejezet

E. G. White: „A bennünk lévő Isten országa”

Az az Isten országa, ami bennetek van. Nap nap után az emberek bizonyságát adják annak, hogy vajon bennük lakozik-e Isten országa. Ha Krisztus uralkodik a szívükben, erkölcsi erőt, hatalmat és képességet nyernek ahhoz, hogy hűséges őrállók és igazi reformátorok legyenek; hisz elképzelhetetlen a megújulás anélkül, hogy ne valósulna meg a Jézus Krisztussal való teljes együttműködés. Krisztus kegyelméből, az embernek használnia kell az Isten adta képességeit ahhoz, hogy jobbá tegye önmagát; az által, hogy önmegtagadást gyakorol, mely kedves dolog a menny Istene előtt, győzelmet tud aratni öröklött és szerzett gonosz hajlamai felett. S aztán, Dánielhez hasonlóan, olyan benyomást kelt majd más szívekben, melyet soha nem lehet kitörölni. Ez a befolyás továbbterjed majd, olyannyira, hogy a világon mindenhol találkoznak majd vele az emberek.

Azáltal, hogy az emberek döntenek, állást foglalnak. Ha valaki Isten igéjéből táplálkozik, az a gyakorlatban is megmutatkozik; az Úr oldalán áll, és keresi, hogyan jobbíthatná meg a világot az elvek hangoztatása és saját példaadása által. Mindazok, akik visszautasítják, hogy Isten tanítványai legyenek, az emberek szokásait követik. Végül átállnak az ellenség oldalára, Isten ellen fordulnak; az Írás azt mondja róluk, hogy „antikrisztusok”. Isten népe, amely tisztában van azzal, hogy mi a szerepünk a világ történelmében, nyitott fülekkel és meglágyult, megművelt szívvel azon igyekszik, hogy egységbe forrjon – hogy egy legyen Jézus Krisztussal. Akik nem gyakorolják Krisztus leckéit, hanem saját kezükbe veszik jellemük kialakítását, azt veszik majd észre, hogy egységük középpontjában az antikrisztus áll. Miközben a két oldal szemben áll egymással, meg fog jelenni az Úr és dicsőségesen fog fényleni a vének előtt. Megalapítja majd királyságát, melynek soha nem lesz vége.

(Különleges bizonyságtételek, A. Sorozat, 9. szám; 318. old.)


Melléklet 4

A.T. Jones prédikációja 1901. április 2-án

 

Efézusiakhoz írt levél 4. fejezet 7. vers: „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint.”

Hallottátok a délelőtti igehirdetést: Isten egyházunk szervezetének és működésének a megújítására szólít fel minket. Most ezt a kérdést fogjuk tanulmányozni. Tart a GK ülésszaka, de a küldöttek személyében csak egy kis része van jelen az adventista világközösségnek. A Konferencia ugyanis – a képviseleti rendszeren keresztül – minden egyes hívő testvérünket felöleli. Következésképpen a Konferencia megújítása minden egyes adventista hívő megújulását szükségessé teszi.

Ez az újjászerveződés olyan ügy, mely nemcsak egyházunk csúcsszervét, hanem Isten egész földi művét befolyásolja. A világ elérkezett ahhoz az időhöz, amikor az Úr felemelkedik, hogy bevégezze művét, melyhez azonban minden egyes munkásának meg kell újulnia. Azért választottam tanulmányunk tárgyául a fenti igét és az utána következő igeszakaszt, mert ezek az újjászerveződés „menetrendjét” állítják elénk.

Minden igazi szervezet Istentől való, Isten az Ő kegyelméből, ajándékként adja az embereknek. Ahogy olvastuk: „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint.” (Eféz 4,7) Mivel az isteni kegyelem minden jó dolognak a kútforrása, és mivel mindannyiunknak adatott Krisztus mértéke szerint, megvan a forrás, az eszköz – a kegyelem kimeríthetetlen tárháza – mindannak az elvégzéséhez, amivel Isten ma megbízott minket. Mit jelent a „Krisztustól osztott ajándék mértéke”? Kol 2,9-ben találjuk a választ: „Ő benne lakozik testileg az istenségnek egész teljessége.” Vagyis mindannyiunknak adatott kegyelem az istenség egész teljessége szerint. És Krisztus önmagát nekünk ajándékozta – soha vissza nem veendő, örök ajándékul.

Ez a Krisztustól osztott ajándék mértéke. Nincs határa. Kifogyhatatlan, akár az Isten teljessége. És mindnyájunknak adatott, minden egyes embernek, nektek és nekem. Akkor, ha Isten megnyitja kegyelme határtalan özönét számunkra, újjászerveződésre szólítva fel, mi tarthat vissza? Nem elég biztos a kimenetel ahhoz, hogy fejedelmi ajánlatára belevessük magunkat a kegyelem végtelen tengerébe, mely megváltást munkál mindenkiben, akit csak elér? Hiszen fületekbe csengenek az ének szavai:

„Nagy kegyelmed és jóságod
Mint a tenger, végtelen!
A te áldott igazságod
Szabadságnál több nekem!”

Ennyit az ajándékról; ennyit az ösztönző erőről, a képesítésről, amit Isten beteljesíteni ígér minden egyes munkatársán, munkatársában, munkatársáért. És miután beteljesítette rajtunk, bennünk és értünk – még ma beteljesíteni ígéri csodálatos célját általunk, nevezetesen hogy dicsőítsük Őt ezen a földön és elvégezzük a munkát, amelyet ránk bízott. Ezek után nézzük meg, mit akar tenni az által a kegyelem által, amit korlátlanul mindannyiunk rendelkezésére bocsát. Így olvasom a kezdő verssel együtt: „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint. Ezokáért mondja: ’Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek.’ … És adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul.” (Eféz 4,7-11)

Ez a kegyelem mindenekelőtt „a szentek tökéletesbbítése céljából” adatott; a további célok beteljesítése nem lehetséges ennek az első célnak – a szentek tökéletessé válásának – a megvalósulása, azaz felismerése, megfontolása és megragadása nélkül. Sorrendben a következő cél, amire a kegyelem adatott: „a szolgálat munkája”; és végül: „a Krisztus testének építése” (Eféz 4,12).

Ugyan mit kezdhet Isten egy olyan szolgálattal, amely nem ismeri fel a tökéletesedés szükségességét? És hogyan építse fel egyházát, ha azok, akik azt alkotják, nem is értik, hogy Isten kegyelme nélkül nincs tökéletesedés? Tehát Isten helyesen állította fel a sorrendet, az első igazságot alapjául vetve a többinek. A kegyelem mindenekelőtt a szentek tökéletesbbítését munkálja. És mivel a kegyelem ajándékában Isten az ő egész teljességét – minden megszentelő hatalmát és Szentlelkét – nekünk adja, a kegyelem adománya egyben biztosíték arra, hogy befogadóját Isten tökéletessé teszi.

Aki Jézus követőjének és kegyelme birtokosának vallja magát, nem adhatja alább a tökéletességnél, a tökéletesség mércéjét pedig Isten az ő Fiában állította elénk. Nem nekünk kell elérnünk a tökéletességet; Isten végzi el bennünk, aki önmagát adta ezért. Itt van a mi hitünk fundamentuma! Ez a mi hitünk alapja! Ő az, aki cselekszik, és biztosra vehetjük a kimenetelt.

Ami a második célt, a szolgálat munkáját illeti. A „második” nem fontossági sorrendet jelöl, hiszen a tökéletesbbítő kegyelem nélkül mennyit ér a szolgálat? Az igehirdetés szolgálata a legmagasabb rendű hivatás, az evangéliumot prédikálni a világegyetem legkitüntetőbb megbízatása – természetesen, a teremtmények világában.

Megismétlem: az igehirdetés a legrangosabb szolgálat, a legmagasabb hivatal, amit valaki a teremtett lények univerzumában betölthet. Ezért, testvéreim, figyelmeztetni szeretnék mindenkit, hogy e szolgálatot az imént elmondottaknál kevesebbre ne tartsa. Aki nem a legmagasztosabb szolgálatnak tekinti az igehirdetést, az nem fogta fel annak valódi becsességét. Az Úr az ő Lelke és kegyelme gazdagsága által hasson a mi elménkre és szívünkre, tágítsa ki felfogó-képességünket és emeljen fel bennünket abba a magasságba, ahová Krisztus evangéliumának hirdetését helyezte.

Gondoljátok el, mit jelent az evangélium szolgájának lenni! Mi az evangélium? – Isten hatalma. Az evangélium hirdetése – Isten hatalmának hirdetése. Minket, testvéreim, Isten azzal bízott meg, hogy az Ő hatalmát prédikáljuk az embereknek úgy, hogy az az ő üdvösségüket szolgálja. De hol van Isten hatalma az evangéliumban? Miért mondjuk, hogy az evangélium – Isten hatalma? Róm 1,16-ban találjuk a választ: „Nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az az üdvösségre.” Arra figyeljünk, hogy mi az evangélium: Istennek hatalma. Miért? „Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban.” (17. vers)

Az igazság Isten jellemének lényege, egyben az evangélium hatalmának forrása. Istennek hatalma, mert abban, azaz az evangéliumban van Isten igazsága. Az evangéliumot prédikálni annyi, mint Isten jellemét prédikálni. Nekünk, az evangélium szolgáinak Isten az Ő kegyelme által megbízást adott, hogy hirdessük az embereknek az evangéliumot; hogy hirdessük Isten hatalmát; hogy hirdessük Isten jellemének lényegét; hogy az emberek megértsék Isten jellemét és abban a megváltást, amelyet Isten munkál az életükben és a testükben.

Hogyan lehet ezt a megbízatást teljesíteni? Hogyan lehet az Istennek hatalmát prédikálni másképp, ha nem Isten hatalmával? Nem úgy rendelkezünk ezzel a hatalommal, hogy nekünk adja, aztán mi kimérjük másoknak. Nem. Isten felöltöztet az Ő hatalmával, hogy az általunk prédikált evangélium eljusson az emberszívekhez, hogy tudják: maga Isten szól hozzájuk. Hogy felismerjék az élő Istent, és hogy Istennek feleljenek tetteikkel azért a munkáért, amit bennük véghez vitt. Isten felruház minket az Ő igazságával, az Ő jellemével, hogy Hozzá térítsük az embereket az ingyen megváltás teljességében.

Az igazság útja: az élet. Isten élete. Nem megmondta-e Isten, hogy egykor pogányokként „elidegenültek voltunk az isteni élettől”? Most összeköttetésben vagyunk Vele, és ez az örök élet. Ján 5,24-ben ezt mondja Jézus: „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van.” Van . Nem lesz, hanem – van. A jövőre nézve pedig: „nem megy a kárhozatra”. Hanem – és itt visszatér a jelenre – „általment a halálból az életre”. Most az Ő életéhez kötjük a miénket, mivel meg van írva: „Nálad van az életnek forrása.” (Zsolt 36,10) Mikor megtaláljuk Őt és összekapcsolódunk az Ő életével, akkor ez az élet a mi életünk immár, melyben láthatóvá lesz az Ő hatalma. Mert Jézus Krisztus főpappá tétetett, az örök élet hatalma jogán.

Figyeljetek erre a gondolatra. Hatalom van az életben. Az örök életben még több hatalom van. Az életben hatalom rejlik. A természetes ember élete csak köd, mely rövid ideig van, majd semmivé foszlik. Mi elengedjük ezt a tünékeny életet, és megnyerjük az örök életet. Ha hatalom van ebben az életben, hatalom van az életben magában, milyen hatalom van az örök életben? Végtelen hatalom.

Ezért azt mondom: az evangélium Isten hatalma, mert Isten igazsága jelentetik ki abban, és az igazságban élet van. És ebben rejlik Isten végtelen hatalma. És Istennek ez a végtelen hatalma – mely Isten végtelen igazságában nyilvánul meg – jelentetik ki az evangéliumban, melynek a hirdetésével megbízott minket.

Még valamit erről az életről. Bárcsak meg tudnám világítani – és arra kérem Istent, hogy adjon nekem ehhez képességet – az Isten életébe való bekapcsolódás. Isten élete Jézus Krisztusban van. Ő az élet forrása. Testvéreim, nagyobb elhívásunk van annál, mint hogy keresztényekként abból a levegőből és táplálékból nyerjük az életet, amit belélegzünk illetve megeszünk itt e földön, a többi emberhez hasonlóan. Ezekhez akkor is hozzájutottunk, amikor még nem voltunk keresztények. És akkor is hozzájutottunk volna, ha soha nem váltunk volna keresztényekké. Akkor is ugyanígy lélegeztünk, ettünk-ittunk – léteztünk volna. De mikor Isten hív minket magához, hogy kapcsolódjunk össze az Ő életével, egykori helyzetünk fölé emel minket azzal, hogy Életének végtelen tengeréhez nyit számunkra utat. És ebben van a mi keresztény életünk kútforrása. Isten úgy kapcsol minket Önmagához, hogy tudatosuljon bennünk nap mint nap és minden időben: élet folyik az élő Isten trónjából a Jézusban hívő ember szívébe és életébe. Ha hagyjuk, hogy felemeljen, és utat nyitunk az Életéből fakadó vízfolyamnak nap mint nap – akkor az Ő hatalma lesz rajtunk! Akkor Isten hatalma fog megmutatkozni szolgálatunkban, mégpedig az örökkévaló Isten végtelen hatalma.

Hogy Isten élete naponta belefolyhat a mi életünkbe, ha hiszünk Jézusban – az érzékelhetőség szempontjából épp oly valóságos (sőt, éltető erejét tekintve még valóságosabb) mint az, hogy lélegzetvétel által léteztünk nap mint nap, mikor még természetes életünket éltük.

Nézzük meg, mivel jár mindez! Miért is juttatott Isten ilyen kitüntetett helyzetbe? Először: a szentek tökéletesbbítése céljából; másodszor: hogy az evangéliumot prédikáljuk. Nem látjátok, szolgatársaim (most prédikátor testvéreimhez szólok; jóllehet mindannyian szolgatársak vagyunk), nem látjátok, hogy mikor rátalálunk az életnek eme forrására, élünk általa? Valójában ez a magasabb rendű élet. Ez az igazi keresztény élet, a Jézus Krisztusból belénk ömlő élet, ami t a mennyből kapunk ma. Egyenesen Jézus Krisztusból lélegezzük, be, aki az Életadó. Ez a krisztusi élet.

Mi célból adatik ez nekünk? Az evangélium-hirdetés szolgálatára. Kinek szolgálunk vele? Az emberiségnek. Mit hirdetünk? Jézus Krisztus vezetett el minket az élet forrásához és kötött össze e forrással, hogy ténylegesen mi legyünk, akik a holtak és az élők között állunk, és életet közvetítsünk a holtaknak, hogy megelevenedjenek. Ezért vagyunk a világon. Hogy az élő Krisztus általunk Isten életét adhassa a halottaknak. Tehát életet prédikálunk. Helyesen hívnak minket Krisztus papjainak. De micsoda Krisztus? Lapozzunk János első leveléhez és olvassuk el gyönyörű kezdősorát: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről.” (1Ján 1,1) Ez ugyanígy igaz ránk nézve is. Tény, hogy János arról az időről beszél, mikor testben szemlélték Őt. De János nem áll meg itt. Ő látta Krisztust lélekben, miután elhagyta az Ő testét és a mennybe ment. Mi is szemeinkkel látjuk Jézus Krisztust, amint ül az Istennek jobbján, hogy megtérést, bűnbocsánatot, egyszóval életet – adjon a halottaknak.

„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk, és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről. (És az Élet megjelent és láttuk, és tanúbizonyságot teszünk Róla és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nékünk;) Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, a Jézus Krisztussal.” (1Ján 1-3)

Kicsoda Ő? – Az élet. Mikor Krisztus papjai vagyunk, az élet papjai vagyunk. De hogyan lehetek Krisztus életének papja, Isten életének papja, mikor a szolgálatom nem hosszabb, mint életem tartama, hacsak nem kapcsolódom össze az életnek ama Forrásával, hogy az legyen az életem? Csak ez utóbbi esetben válhatok az élet papjává; és „az pedig az örök élet”, mint tudjátok, „hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit te elküldtél, a Jézus Krisztust”. (Ján 17,3) Csak így lehetünk Krisztus papjai, az örök életet hirdetvén a halottaknak. Milyen magasztos hivatás! És milyen magasra tette Isten a mércét!

Testvéreim, kérjük Istent, hogy emeljen fel minket erre a magaslatra; mi pedig maradjunk is ott, és soha ne kívánkozzunk le onnan. Ott lakozzunk, szemléljük az Ő orcáját, és vegyünk Tőle életet, fényt, dicsőséget a tökéletesedésre és az evangélium terjesztésére.

Ez a nagy dolog. Lépésről lépésre kell haladnunk, egyetlen lépcsőfokot sem hagyhatunk ki, különben nem épül a lelkünk. Kérem az Urat, kérem újra meg újra, hogy kegyelme sokaságából vésse minden jelenlévő elméjébe, hogy addig nem találtuk meg a keresztény élet kulcsát, amíg nem tudjuk, hogy a királyi széktől megelevenítő víz árad felénk szakadatlan: ez éltet bennünket és – ha engedjük – rajtunk keresztül a többi holtakat is.

Ami Krisztus testének – Isten egyházának – az építését illeti. A sorrend ez: a szentek tökéletessé tétele; az evangélium hirdetése; az egyház építése. Az egyháznak épülnie kell! Ezért sürgeti Isten az újjászerveződést. Lássuk meg az igazi mércét, amit elénk állított: a szentek tökéletessé tételét, a szentek tökéletessé válását, amiből nem engedhetünk. Lássuk meg, milyen magasra tette az evangélium, a Krisztus prédikálásának mércéjét.

Mielőtt befejezem ezt a témát, néhány szó arról, hogy ez a szolgálat minden munkást magában foglal: „Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” (1Pét 4,10) Mindaz, aki Istentől kegyelmi ajándékot kapott, a szolgálat ajándékát kapta abban, Krisztus szolgálatáét, az igehirdetés szolgálatáét, vagy ahogy máshol mondja, a békéltetés szolgálatáét.

A Korinthusbeliekhez írt második levél 5. fejezetében olvassuk, hogy Isten Krisztusban megbékéltette magával a világot, és ránk bízta a békéltetés szolgálatát. Mindaz, aki megbékélést talált Istennel Krisztusban, a békéltetés szolgálatával tartozik azoknak, akik még nem találták meg ugyanezt. Tehát a szolgálat – ez a szolgálat – egyetemes. De testvéreim, ha mi, az igeszolgálatra elhívottak nem becsüljük e szolgálatot, miért becsülnék azok, akiknek szolgálunk?

Tehát: mindez adatik, „míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett (az angolban: „tökéletes”) férfiúságra.” (Eféz 4,13) „Tökéletes férfiúságra.” Hányan közülünk? „Míg mindnyájan”, mondja az ige. Tegyük ezt a kettőt egymás mellé. Mindenkinek adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándék mértéke szerint… míg mindnyájan eljutunk a tökéletes férfiúságra. Adjunk hálát az Úrnak! „Míg mindnyájan eljutunk az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, tökéletes férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére.”

A következő áldott ajándék járul ehhez: „Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által.” (Eféz 4,14) Testvéreim, Isten akarata, hogy minket megerősítsen. Isten akarata, hogy minket az igazságban – az igazságosságban – olyan szilárddá tegyen, mint Ő maga: Örök Kőszálunk.

Olvassuk el a 14. verset még egyszer, a folytatásával együtt: „Hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által; hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban.” (Eféz 4,14-15)

Itt van az igazi szervezeti megújulás alapelve: „Hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban; akiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén, az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek növekedését a maga fölépítésére szeretetben.” (Eféz 4, 15-16)

Nincs más út, mint a szervezeti megújulás. Az olyan szervezet, amely nem Jézus Krisztusból ered – nem szervezet.

Jól jegyezzük meg: ennek a szervezeti megújulásnak a Fejből kell kiindulnia. Egy szervezet nem a tagokból nő ki, hanem a Fejből. „Az igazságot követvén szeretetben” .

Lapozzunk a Kolossébeliekhez írt levél párhuzamos szakaszához: „Senki tőletek a pálmát el ne vegye, kedvét találván alázatoskodásban és az angyalok tisztelésében, amelyeket nem látott, olyakat tudakozván, ok nélkül felfuvalkodván az ő testének értelmével, és nem ragaszkodván a Főhöz, akiből az egész test, a kapcsok és kötelek által segedelmet vévén és egybeszerkesztetvén, növekedik az Isten szerint való növekedéssel.” (Kol 2,18-19) Tehát azt mondja, hogy ez a test a Fejből nő ki; és hogy akik nem ragaszkodnak a Főhöz, azoktól elvétetik a pálma. Hiába alázatoskodnak, és dolgoznak, és imádkoznak; nem jutnak semmire a jócselekedeteikkel. És pedig azért nem, mert „nem ragaszkodnak a Főhöz”. Tehát a test a fejből nő ki. Az élet energiája a Főből jut el a tagokhoz, minden tagot a Fő akarata irányít. A tökéletes szervezet úgy működik, mint az emberi test: sok tag egy testben és a test minden tagja Istentől való.

Hadd időzzek el ennél a gondolatnál. Miért van az, hogy a testünk tekintetében, amely mindig velünk van, és amire ma a figyelem irányult, a Prófétaság Lelke az egészségügyi reformot sürgeti, mint ami nélkül nincs szervezeti megújulás? Miért van az, hogy – mint ma hallottuk – „csodálatosan megformáltál” (Zsolt 139,14)? Mert testi felépítésünkkel, szervezetünkkel Isten örök ábrázolását akarta nyújtani az egyházszervezetnek. Nemtörődömség, sőt vakság ha – ez a tagokból álló test állandón szemünk előtt, használatban lévén -- nem látjuk, hogyan kell felépülnie az egyháznak. E tagok mindegyikét a fej irányítja, és soha nem kerülnek egymással ellentétbe, soha nem akadályozzák egymást. Ha olykor egymástól eltérően látszanak is cselekedni, mint például mikor kezünkkel szétszakítunk egy zsineget, valójában akkor is együttműködnek. Nem lehet ellentét egy olyan testben, amelyet Isten a fejből növesztett. Mivel Isten az, aki a szervezeti megújulást sürgeti, senki ne nyugtalankodjon, hogy zavar, törés, ellentét vagy efféle támad. Ilyen veszélytől csak akkor kell tartani, ha nem ragaszkodunk a Főhöz. Kikből áll az egyház? Akik ragaszkodnak a Főhöz, akik a Főre tekintenek, akik a Főtől elválaszthatatlanok. Nem számít, hányan vagyunk, hogy a Föld melyik részén vagyunk. Mint a test tagjai, együtt mozgunk, együtt cselekszünk, mert a Fő, az Úr Jézus Krisztus tart össze és irányít bennünket.

Ott tartunk, hogy szervezeti megújulásnak kell történnie. Isten sürgeti ezt. Felhívásában ezúttal az az újdonság, hogy személyváltozásokat is sürget. Azoknak, akiket Isten most elhív, közülünk – Isten népe közül – kell kikerülniük. Ez azonban mindannyiunkra azt a mennyei felelősséget rója, hogy minden egyes tagnak mennyei irányítás alatt, a Fő közvetlen vezetésével kell megújulnia. A jövő embereit tisztségekbe kell helyezni. A Szentírás azt mondja és mindig is azt mondta: „Válasszatok ti közületek férfiakat, kiket erre a foglalatosságra beállítsunk.” (Csel 6,3) Ezek kiválasztásakor mit kell néznünk? Hogy keressük, és miről ismerjük meg az adott tisztségre alkalmas személyt? Kérnünk kell Istent, hogy nyissa meg szemeinket, kenje meg szemeinket szemgyógyító írral, hogy felismerjük azokat, akiket Ő már elhívott. Ez az emberek kiválasztásának egyedül helyes módja.

Semmilyen más út nincs. Magunk közül kell kiválasztanunk őket. Isten már felkészítette őket. Ő mondta meg nekünk, hogy már készen állnak. Nekünk az a dolgunk, hogy kérjük: nyissa meg szemeinket, hogy felismerjük, kik ezek, akiket Isten az adott munkára elhívott.

Isten nem tesz semmit alattomban, Ő mindenki szeme láttára cselekszik. Akiknek a szemeit megnyitja – látni fognak.

Fontoljátok meg azt is, hogy egy tisztség sosem hordoz tekintélyt. A tekintély képesít a tisztségre. Újra elmondom, és legyen ez ennek a konferenciának a jelmondata: Egy tisztség nem hordoz tekintélyt. Bárkit is hívott el Isten a Generál Konferencia következő elnökének, ha majd megválasztottuk nem lesz több tekintélye, mint most, amikor még nem tudjuk, ki lesz az.

Egy tisztség, egy állás nem ruház fel senkit tekintéllyel. Tekintély tisztségből nem származik. De az a tekintély, amit egy ember Istentől nyert, amivel Isten ruházta fel, alkalmassá fogja tenni annak a helynek a betöltésére, amire Isten elhívta. És ha nem rendelkezett ezzel a tekintéllyel az állás betöltése előtt, nem lesz a birtokában a hivatalba lépés után sem. Pontosan ezen a szemléleten alapul a pápai tévedhetetlenség ideája. A pápa nem tekintendő tévedhetetlennek, mielőtt megválasztják. Megválasztása előtt csak egy a többi bíboros közül; de mihelyt megválasztják – tévedhetetlen, mert e tisztségében a Szentlélek ihletése alatt áll. Ez a pápaság lényege.

A kereszténység az az, hogy Isten tekintéllyel ruház fel embereket, és akár viselnek tisztséget, akár nem, tekintélyük van. Gondoljunk arra, amit Jézus mondott földi szolgálata során: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” (Mát 28,18) Holott nem volt hová lehajtania a fejét sem. Tisztsége végképp nem volt. A farizeusok, papok, írástudók tekintélyes állásokat töltöttek be; parancsolgathattak Neki; előállíthatták; ítélkezhettek Felette. Volt erre felhatalmazásuk? Nem. Ezért Jézus ezt mondta az embereknek: „Az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek; annakokáért amit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok, és megcselekedjétek” – ugyanis mivel Mózes székében ültek, a Mózes által leírtakat olvasták fel; azaz Isten szavát, de: „az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek.” (Mát 23,2-3)

A széknek Mózestől volt tekintélye; ellenben egy Mózes székében ülő írástudó vagy farizeus szavaiban csak annyi tekintély volt, amennyi magában Isten igéjében, amit – Tőle teljesen elidegenedve – felolvastak.

Jézus ezt mondta: És mindnyájan „elálmélkodtak kedves beszédein, amelyek szájából származtak”. És miért? „Mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (Luk 4,22; Mát 7,29) Pontosan erről van szó. Az írástudók csak kölcsönvették a szavaikat, és ezt mindenki tudta. Mert nem volt több kapcsolat köztük és aközött amit mondtak. De mikor Jézus szájából hallották ugyanazokat a szavakat, mindenki tudta, hogy azokat nem kölcsön vette, mert élet volt bennük: megütötték a fület, megmaradtak a szívben, és örömöt okoztak. Ugyanezzel az élettel akarja Isten felruházni minden követőjét: azokat, akik itt jelen vannak és a többit is szerte a világon.

Jézusnak tehát volt tekintélye, és az emberek tudták ezt, míg a farizeusok, akiknek nem volt, féltékenyek voltak Rá és el akarták veszejteni. A nép Őt követte, ezért meg kellett hogy öljék – pozíciójuk védelmében. Ha nem teszik meg, oda a tisztségük.

Az, aki a Fővel van összeköttetésben, aki istent szolgálja, aki Krisztusban él – sohase veszítheti el a tisztségét. Mert az a tisztség Jézussal együtt van, a Mindenható oltalmazó szárnyai alatt, tehát biztonságban. Hol volt Jézus hatalma, mikor nem volt semmilyen tisztsége? Honnan származott a tekintélye? Az Általa hirdetett igazságból, amit Istentől vett. Egy ember tekintélye, mármint valódi tekintélye, ebben a világban – az Istentől kapott igazságból származik. Ha találnánk olyan embert ezen a világon, akiben annyi lenne Isten igazságából, mint amennyi Krisztusban volt – az az ember, mint a menny és a föld minden igazságának birtokosa, minden hatalommal rendelkezne mennyen és földön. Egy ember tekintélyének a mértékét – bármilyen pozíciót töltsön is be – annak az igazságnak a mértéke adja, amivel az az ember rendelkezik. És töltse be a legmagasabb tisztséget ezen a földön, legyen akár a Generál Konferencia elnöke, ha nincs igazsága, nincs tekintélye sem. Csak annyi tekintélye lehet abban a magas állásban is, amennyi igazság van benne, mármint a sajátjaként.

Ezért mondta Jézus: „A pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ne így legyen közöttetek.” (Mát 20,25-26) Mit tesznek a világ fejedelmei? – Hatalmaskodnak.

Isten az Ő egyházában senkinek sem adott hatalmat hatalmaskodás céljából. Ez a különbség a világ fejedelmei és Isten nagyjai között. Mert mi Isten nagyjai vagyunk. A világ fejedelmei hatalmaskodnak, Isten nagyjainak viszont hatalmuk van, ami magától érvényesül.

Nincs tehát hatalmaskodás Isten nagyjai között. Nincs basáskodás, tekintélyelvűség. Nincsenek az Isten nagyjait elválasztó terület- határok, hogy ez az én Konferenciám. Nem; ez Isten Konferenciája. Ez nem az én Területem. Ez Istené.

A világ fejedelmei azok, akik hatalmaskodnak, holott nincs valódi hatalmuk. A valódi hatalmasok – Isten nagyjai – nem hatalmaskodnak. Az Isten nagyjainak tekintélyük van, és az elég nekik: a többiről Isten gondoskodik. Nincs közöttük legnagyobb. Egy a Mester, mi pedig mindnyájan testvérek vagyunk. Hát ilyen egy valódi szervezet. Ügyeljünk, hogy a Főből nőjön ki. Ügyeljünk, hogy tekintélyünk Istentől való legyen. És hogy sohase hatalmaskodjunk. De hatalommal szóljunk, mert a hatalom az igazságban van, amit hirdetünk. Egyedül abban van a mi hatalmunk.

Tehát új álláspontunk a következő: A tisztségből nem származik tekintély. A tekintély tesz alkalmassá a tisztségre, ha Isten elhív valakit egy tisztség betöltésére. Ez esetben van valakinek tekintélye, előbb, mintsem a tisztséget betöltené. Most felolvasom mai igénket, mely erről szól: „Mindenikünknek pedig adatott a kegyelem a Krisztustól osztott ajándéknak mértéke szerint. Ezokáért mondja az Írás: Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek.” (Eféz 4,7-8) És adott némelyeket apostolokul (akinek az apostolság ajándékát adta, az az apostol hatalmával fog rendelkezni, még ha soha nem lesz semmilyen tisztsége se), némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul; a szentek tökéletesbbítése céljából a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére (és újjászervezésére); „míg eljutunk mindnyájan az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére: hogy többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által.” (Eféz 4,13-14)

Ne felejtsük el, hogy mit kíván tőlünk Isten ma: ne legyünk gyermekek, tegyük félre a gyerekes dolgokat, nem tudván hogy szilárd talajon állunk. Isten azt akarja, hogy építkezzünk az alapra: az igazságra, amely szabaddá tesz, és amelyről jól tudjuk, hogy igazság. Akkor nem fogunk félni, még ha a föld kimozdul is helyéről. „Többé ne legyünk gyermekek, kiket ide s tova hány a hab és hajt a tanításnak akármi szele, az embereknek álnoksága által, a tévelygés ravaszságához való csalárdság által; hanem az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva növekedjünk Abban, aki a fej, a Krisztusban, akiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén, az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a maga fölépítésére szeretetben.” (Eféz 4,14-16)

Milyen embereket tud kiválasztani egy munkás, egyet itt, egy másikat amott, hogy szép renddel egybeszerkessze őket? Olvashattuk, hogy Isten ügyének előre vitele a legkifinomultabb munkafajta a világon, mert emberi lelkekkel van dolga. Hogy tudunk lelkeket egybeszerkeszteni az Istentől kapott élet segítségével? Csak Isten képes erre. Csak Krisztus, a Fej tudja ezt megtenni. A mi segítségünkkel, összekötve – nem összeszőve, hanem összekötve – bennünket. Tudjátok, hogy a szövésnél a szálak keresztbe futnak, hogy ne feseljen föl a szövedék. A kötésnél csak egy szál van, és minden szem az előzőhöz hurkolódik. Ezt akarja Isten velünk. Összekötni bennünket az Ő segedelmének minden kapcsaival, hogy növekedjen a test a maga fölépítésére, hogy magából épüljön föl, a Fejből kinővén.

Ez a szervezet. Ez a szervezet megújulása. Testvéreim, hozzuk létre ezt a szervezetet. Épüljünk újjá!

(General Conference Bulletin, 1901, 37-42)


Melléklet 5

Krisztus a mi adományozónk

 

White Testvérnő, 1901. április 3. kora reggeli összejövetel

Hálát adok az Úrnak, hogy olyan sokan összejöttünk ezen a korai reggelen, hogy kifejezzük Istennek imádatunkat. Arra vágyom, hogy vonja magához Isten a szívemet. Abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy érezhetjük Lelke késztetését.

Jakab levelében a következőt olvashatjuk: „Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája, az elszórtan lévő tizenkét nemzetségnek; üdvözletemet. Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez. A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül.” (Jak 1,1-4) Csodálatos ez a magatartás. És hogy ilyen lehet a hozzáállásunk, az kiváltság.

„Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki. De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert aki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól; a kétszívű, a minden útjában állhatatlan ember. Dicsekedjék az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával; a gazdag pedig az ő alacsonyságával: mert elmúlik, mint a fűnek virága. Mert felkél a nap az ő hévségével, és megszárítja a füvet; és annak virága elhull, és ábrázatának kedvessége elvész: így hervad el a gazdag is az ő útaiban. Boldog ember az, aki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért az őt szeretőknek.” (Jak 1,5-12)

Foglalkozzunk egy kicsit a nekünk adott kiváltság gondolatával. Olyan sokan vannak, akik, amikor bajba kerülnek, elfelejtkeznek Isten meghívásáról, és emberi segítség után kezdenek kutatni. Emberekhez fordulnak segítségért és ily módon alig lesz valami tapasztalatban (???) részük. Ha minden próbánkban amilyen buzgón csak lehet, keressük az Urat, felidézve magunkban, hogy az Ő tulajdonai vagyunk, az Ő gyermekei, akiket örökbe fogadott, segítséget fogunk kapni. A teremtés és a megváltás jogán az övéi vagyunk. Az isteni szeretet kötelei összekötnek minket a mindenek felett való hatalom és erő Forrásával. Ha csak Istentől tesszük magunkat függővé, úgy kérve tőle azt, amire szükségünk van, mint, ahogy egy kis gyermek kéri az apukájától, azt, amit szeretne, gazdag tapasztalatban lesz részünk. Megtudjuk majd, hogy minden erő és hatalom forrása Isten.

Ha, amikor kérünk, nem kerít a hatalmába azonnal valamilyen különleges érzés, ne gondoljuk, hogy az imádságunkra nem érkezik válasz. Aki azt mondja, „Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik,” (Mát 7,7-8) meg fog hallgatni és válaszolni is fog. Tehát kérjünk és keressünk és legyen részünk abban a kiváltságban, hogy találunk. Krisztus azt mondja, „Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat” – a szelídség és az engedelmesség igáját –, „és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mát 11,28-29) Tehát azáltal, hogy az Ő igáját viseljük és az Ő terheit hordjuk, nyugalmat találhatunk. Ha abban a nagyszerű munkában, amiért Krisztus az életét adta, munkatársaivá szegődünk, igazi nyugalmat találunk majd. Még mikor bűnösök voltunk, életét adta értünk. Azt szeretné, hogy Hozzá jöjjünk és Tőle tanuljunk. Így találhatunk nyugalmat. Azt mondja, hogy nyugalmat fog adni nekünk. „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok.” Ha ekként cselekszünk, meg fogjuk tapasztalni azt a nyugalmat, amit Krisztus ad, azt a nyugalmat, melynek forrása igájának hordozása és terheinek felvétele.

Istent a népe rendkívüli módon megszégyeníti azzal, hogy emberekre támaszkodik. Pedig nem mondta, hogy ezt tegyük. Azt mondta, hogy meg fog minket tanítani és vezetni fog. Ha Hozzá jövünk, segítséget kaphatunk. „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől.” (Jak 1,5)

El sem tudom mondani nektek hányan kértek tőlem tanácsot leveleikben, melyek átszelték a hatalmas Csendes-óceánt, míg megérkeztek hozzám, Ausztráliába. Mit ígért Krisztus a tanítványainak, ha hisznek benne, mint személyes Megváltójukban? „Ímé én tiveletek vagyok minden napon,” mondta, „a világ végezetéig.” (Mát 28,20) Máshol azt mondja az Írás, „Mert Ő nékem jobb kezelem felől van, hogy meg ne tántorodjam.” Gondoljunk bele, hogy hány ígéretet adott nekünk, melyet a hit kezével megragadhatunk. Amikor a hatalom forrásához járulunk, tudjuk, hogy megajándékoz majd azzal az értelemmel és bölcsességgel, amely tiszta forrásból származik, amelybe nem elegyedett semmi emberi. Ahogy imádkozunk, kiváltság számunkra, hogy tudhatjuk, hogy Isten akarja, hogy imádkozzunk és segítséget kérjünk Tőle. Szeretné, ha megismernénk, ha beszélgetnénk Vele, ha elmondanánk Neki a nehézségeinket.

Krisztus magára vette az emberi természetet. Letette királyi palástját és koronáját és otthagyta a mennyei udvarok uralkodói trónját. Miután isteni természetére felöltötte az emberi természetet, mindent átölelni képes emberi karjaiba zárta az emberi nemzetséget. Ő az emberiség Feje, de nem, mint bűnös. Hisz Ő a bűnnek sem foltját, sem pecsétjét meg nem tűri. Mivel bűntelen, el tudja venni bűneinket, és így tisztán tud minket Isten elé állítani.

Amikor kinyitok egy levelet, és az úgy kezdődik, hogy, „Elnézést a zavarásért White Testvérnő, de bajban vagyok, és szeretnék megtudni valamit a családommal és önmagammal kapcsolatban,” a szívem nagyon elszomorodik. Ha lényeges az embernek tudnia valamit, akkor azt az Isten a tudtára hozza. Megígérte, hogy ha bölcsességért kiáltunk Hozzá, megadja. De a miérteket nem mindig kell tudnunk. Meggyalázzuk Istent azzal, ha arra törekszünk, hogy találjunk valakit, akiről azt gondoljuk, hogy majd megérti az ügyünket és segít nekünk. Hisz Krisztus nem ott van a közvetlen közelünkben, vajon nem fogja megadni számunkra azt a segítséget, amelyre szükségünk van? Isten szavában újra és újra megtaláljuk az ígéretet. Isten azt mondja, hogy ha „Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt,” (Ján 14,14) „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” (Ján 14,15)

Nem csoda, hogy jelenleg olyan sok helyen uralkodik gyengeség, ahol pedig erő kellene, hogy legyen. Ennek az az oka, hogy Libánon tiszta vizei helyett, alföldi ciszternákat keresünk, hogy azokból oltsuk a szomjunkat, holott azokban nem az élet vize van.

Kedves barátaim, szeretném nektek elmondani, hogy milyen nagy szégyent hoztunk Mesterünkre. Vajon továbbra is a hitetlenség bűnét fogjuk táplálni, mely olyan könnyen a hatalmába kerít minket, vagy száműzzük az életünkből a hitetlenségnek ezt a terhét, és az erő Forrásához megyünk és elhisszük, hogy szánalmat és könyörületet találunk Annál, aki ismeri alkatunkat, Aki olyannyira szeret minket, hogy az életét adta értünk, Aki odaadta testét a verőknek, hogy törvényszegéseink büntetését Ő viselje. Mindezeket azért tette, hogy a reménység foglyai lehessünk.

Nem vagyunk udvariasak Krisztussal. Nem vesszük észre, hogy jelen van. Nem ismerjük fel, hogy szeretne a tisztelt vendégünk lenni, hogy a mindent átölelni képes emberi karjaiba zár minket, miközben isteni karjával a Végtelen trónját ragadja meg. Elfelejtkezünk arról, hogy a menny bejáratát elborítja az Isten trónjától jövő dicsőség és, hogy fénye esetleg pont azokat árasztja el, akik azt a segítséget keresik, melyet egyedül csak Isten képes adni. Azt mondta a samáriai asszonynak, „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom, te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet… Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik, hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.” (Ján 4,10. 14)

Fel kell ismernünk Krisztust. Nem szeretné, hogy olyanok legyünk, mint a gyászmenetben a gyászolók egy csoportja, akik a gond és a kuszaság jeleit viselik magukon. Azt akarja, hogy lelkünk megtartását bízzuk Rá. Szeretné, ha bizalmunkat a puszta ígéreteibe vetnénk. De mi azt mondjuk, bennem nincsen ilyen érzés. Mondjátok meg nekem, mit ér az érzés? Vajon erősebb az érzés, mint a hit, melyet kiváltságunkban áll Istenbe vetni? Az érzések majdnem mindig változnak a körülményekkel együtt; de az Örökkévaló ígéretei sziklaszilárdak. Építsük hát a házunkat biztos alapra és szegezzük a lelkünket az örökkévaló Kősziklához, a Korok Sziklájához. Ha ezt tesszük, észrevesszük majd, hogy szokásunkká válik az, hogy mindig eszünkbe jut, hogy van egy Társunk. Bárhol vagyunk, beszélgethetünk Istennel. Énókh ily módon járt Istennel. Beszélgetett Vele. Felismerte az Isten jelenlétét. És a világ Énókh napjaiban sem hatott kedvezőbben a keresztény jellem fejlődésére, mint 1901-ben.

Nem tehetjük magunkat az emberektől függővé. Honnan szerzünk szellemi táplálékot? A napilapokból, melyekben egymást érik a gusztustalanabbnál gusztustalanabb, borzasztóbbnál borzasztóbb hírek? Nekünk ettől jobb van, a feladatunk pedig az, hogy bemutassuk a világnak, hogy ismerjük az erő, az eredményesség és a vigasztalás forrását. Isten részesít minket az ő kegyelmében, mely minden értelmet felülhalad. Ingyen a miénk.

Az Úr mindegyikünket karjaiba tud vonni; mert karjával az egész emberi nemzetséget átöleli. Ne felejtkezzünk el arról, hogy miután Krisztus megtette a szükséges lépéseket az emberiség érdekében a bűnbánat, a megtérés és a hit vonatkozásában, elment Jánoshoz, hogy megkeresztelje őt a Jordánban. János azonban visszatartotta őt, mondván: Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jössz én hozzám?” (Mát 3,14) Jézus erre azt felelte, „Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk.” (Mát 3,15) Amikor feljött a vízből, térdeire esett a Jordán partján és imádsága olyan volt, mint amilyen még sohasem közelítette meg a menny kapuját. Ahogy imádkozott, az egek megnyíltak, és Isten dicsősége egy fényesre csiszolt arany galamb formájában megnyugodott rajta, és a magasságos egekből a végtelen Isten hangja volt hallható, „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” (Mát 3,17)

Gondolkodtatok már azon, hogy mit jelent ez a mi számunkra az, hogy imádságába belefoglalta Ádám minden fiát és leányát, akik hinni fognak majd Krisztusban, mint személyes Megváltójukban és megteszik majd a kellő lépéseket a bűnbánat, a megtérés, a hit és a keresztség tekintetében? Az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében keresztelkedünk meg, és ez a három, végtelen hatalommal rendelkező isteni személy egységesen elkötelezettek az értünk való munkában, ha szándékunkban áll együttműködni velük. Az, hogy eltemettetünk Krisztussal a keresztségben, a halálát jelképezi. Az, hogy kiemeltetünk a vízből, feltámadásának a jelképe. S ezek után úgy kell járnunk, mint újszülött lelkeknek, azért, hogy feltámadhassunk majd, az utolsó nagy napon. Új életben kell járnunk; mivel halottak vagyunk, és az életünk el van rejtve Krisztussal Istenben. „Annakokáért ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén.” (Kol 3,1) Itt kell, hogy legyenek a kincseink.

Krisztus imádsága a Jordán partján mindenkit magába foglal, aki majd hisz Benne. Isten megkeres minket az ígéretével, hogy a Szeretett Fiúban az Atya elfogad minket. Isten azt mondja, „Ez az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm.” (Mát 3,17) Ez azt jelenti, hogy a sötét árnyon keresztül, amellyel Sátán borítja be az ösvényünket, Krisztus már szabaddá tette számunkra az utat a végtelen Isten trónjához. Magához ragadta mindenható hatalmát és a Szeretett Fiúban isten mindenkit elfogad.

Bármilyen szemszögből nézzük is, Istent tisztelnünk kell. Azonban az életünkben nincs jelen a vidámság és az öröm, melyek nem lenne szabad, hogy hiányozzanak. Krisztus azt mondja, hogy ha Ő bennünk lakozik, örömünk teljes lesz. Legyünk az isteni természet részeseivé, kikerülvén a romlottságot, amely a kívánságban van e világon. Ne halmozzuk Krisztus gyalázatát, azáltal, hogy állhatatlan, világi, érzéki életet élünk. Emelkedjünk fel, afölé a maláriás légkör felé, mely átitatja a világot, és lélegezzük be Isten leheletét. Táplálkozzunk az élet kenyerével. Krisztus kijelenti, hogy ha esszük a testét és isszuk a vérét, akkor örök életünk lesz. Olyanok lesznek számunkra a szavai, mint az élet fájának levelei. Ha a mennyből alászálló kenyeret elfogyasztjuk, kapcsolatunk lesz Istennel. Számításba vesszük majd azt, hogy van örökkévalóság. A teljes mennyei sereg jelenlétében fogunk élni. Az angyalok figyelnek és vezérelnek minket. Isten szeret minket, de mi elmulasztjuk táplálni ezt a szeretetet. Isten azt akarja, hogy ismerjük el, hogy neki tulajdonjoga van minden ember felett. Ők az enyéim, mondja. Áron vettem meg őket. „nem a magatokéi vagytok… Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6,19-20)

Talán ne éljünk a nekünk adott kiváltságokkal? Ne lakozzunk a sötétség oldalán, azt mondogatva közben, hogy nem is tudjuk, hogyan alakultak így a dolgok: hogy minden szétszakadni és darabokra törni látszik. Nem így van. Isten átformáló keze alá helyezhetjük magunkat. Ha akarjuk, tisztességre való edényekké tesz minket. Isten azt akarja, hogy nagy dolgokat várjunk, hogy emlékezzünk arra, hogy a Megváltónak az az imádsága, amely keresztségekor felszállt a mennybe, mindannyiunkat magába foglal. A Szeretett Fiúban az Atya elfogad minket. Krisztus elkötelezte magát, hogy megtartja az övéit. A lelkünk megtartását bízzuk rá, mint egy hűséges Teremtőre. Többször mondjuk el hangosan a következőt, „Lelkem megtartását Rá bízom.” Még ha szavainkat mások hallják is, inkább döntsünk amellett, hogy beszélünk Istennel. Ha indulattól fűtött emberek vannak körülöttünk, ne toroljuk meg meggondolatlan szavaikat, hanem inkább ismételjük az Írás szavait. Tegyük ezt gyakorlattá testvéreinkkel való kapcsolatainkban is. Amikor nem mondanak rólunk igazat, vajon guruljunk dühbe? Talán a Megváltó életében nem fordult elő sokszor, hogy igaztalan vádakkal illették, és Ő viszonozta azokat? Isten szeretné, ha megőriznénk erkölcsi méltóságunkat, és rábíznánk magunkat a mennyei hatalomra, mely képessé tehet arra, hogy lelkünkben türelmesek maradhassunk.

Isten vágyik arra, hogy népe megmutassa a világnak, hogy lelkük ablakait kitárták a menny felé, hogy az Igazság napsugarai bevilágítsanak a lélek templomába, és hogy a világ felé néző ablakaik viszont zárva vannak. Növekednünk kell a hitben és az Isten iránti bizalomban. Azoknak a szegény lelkeknek, akik ezidáig a törékeny emberi nemre támaszkodtak, azt mondanám, hogy Isten megmutatná nekik, hogy létezik hatalom, amely jóval meghaladja az emberi nem hatalmát! Bárcsak Isten mindannyiunkat megsegítene, hogy a hit tervén dolgozzunk, és elhiggyük azt, hogy az Úr szeretné, ha lenének képviselői itt a földön, ha hatalma megnyilatkozhatna népén keresztül. Hatalma bármelyikünkön keresztül megnyilvánulhat, de csak akkor, ha hajlandóak vagyunk oda helyezni magunkat, ahol megadhatja ezt a hatalmat. Akkor reménységben, örömben és erőben lehet részünk.

Ha Isten szeretete a szívünkben él, akkor testvéreinket is szeretni fogjuk. Isten azt akarja, hogy tegyük nyilvánvalóvá szeretetét, hogy életünk el lehessen rejtve Krisztussal Istenben. Az Atya úgy szeret minket, ahogy a tulajdon Fiát szereti, mert a Fia, azáltal, hogy feláldozta magát, megkímélt minket az igazságszolgáltatás kardjától. Krisztus végtelenül drága árat fizetett értünk, és szeretné, ha bizonyságát adnánk annak, hogy értékeljük mindazt, amit értünk tett, hogy elfogadhatóvá tett az Atya előtt. Azt mondja az Atyának, „Itt van ez a szegény bűnös. Az életem adtam érte. Kegyelmem által megmenekül. Fogadd őt úgy, mint gyermekedet.” Gondoljuk, hogy az Atya nem fogadja magához?

Ezen a Konferencián keressük Istent mi is, egyen-egyenként teljes szívünkből, hogy megtalálhassuk Őt. Ne hozzuk elő a mások által elkövetett bűnöket! Isten egyikünket sem bízta meg azzal, hogy hordozza a bűnöket. De még a saját bűneinket se hordozzuk! Krisztusnak kell elhordoznia a bűneinket, minden halandó bűneit. Mutassuk be, hogy értékeljük az értünk hozott áldozatát. Tegyük érezhetővé életünkben jellemének jó illatát. Legyenek szavaink jó illatúak! Ne felejtsük el, hogy élet illata vagyunk életre, vagy halál illata halálra. Legyünk olyanok, mint az illatos virágok! Engedjük, hogy Krisztus szeretete átjárja életünket! Legyenek szavaink olyanok, mint az arany alma ezüst tálon!

Ez az a munka, amit isten szeretne, hogy elvégezzünk. Vajon nincs elég dolog az életünkben, amiért dicsérhetnénk az Urat? Azért vajon nem adhatunk Neki hálát, hogy meghalt értünk, vagy az Ő szaváért, mely telis-tele van drága ígéretekkel? Felajánlja nekünk az élet kenyerét. Azt mondja, „A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.” (Ján 6,63) Együk az Ő Igéjét, kutassuk és ássunk mélyre, hogy megtaláljuk az elrejtett kincseket. Ne beszéljünk! Ezidáig is mindig olyan sok mondanivalónk volt. Isten csendre int, „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten.” (Zsolt 46,11) Hagyjunk magunknak elegendő időt az elcsendesedésre, hogy tényleg elismerhessük, hogy Isten az Isten! Mindig legyen a szemünk előtt az, hogy Isten arra hívott el, hogy a körülöttünk élők segítségére legyünk! Felejtkezzünk el önmagunkról, zúzódásainkról, sebeinkről és nehézségeinkről! Dicsérjük Istent és akkor majd magához fogad! Mivel Ő él, mi is élhetünk.

(Az 1901-es Generál Konferencia hivatalos jelentése, 35-37. old.)


Melléklet 6.

A.T. Jones levele A.G. Daniells-nek
Battle Creek, 1906. január 26.

A.G. Daniells
Takoma Park Station, Washington, D.C.

Kedves Testvérem!

 

17-i leveled, melyben 6-i levelemre válaszolsz, olyan távol van mindattól, amit levelemben vártam vagy kértem, hogy tisztázni szeretném a velem vagy a szándékommal kapcsolatban benned felmerült aggályokat. Ha emlékeztél volna mindarra, amit az elején mondtam, nem lenne indokolt tanácstalanságod, már amennyiben feltételeztél rólam valamennyi következetességet. Először, ami a Generál Konferencia ügyeit és a Bizottsághoz való viszonyomat illeti.

Az 1897. évi College View-i GK előtt olyan állapotok alakultak ki, hogy a konferencia holtpontra jutott. A Bizottság és a tanácstagok engem bíztak meg azzal távollétemben, hogy a Bizonyságtételeket átolvasva találjak valamifajta kiutat. Isten dicsőségesen kivezetett bennünket a válságból. Változás történt: Irwin testvért választották meg elnöknek, engem pedig beválasztottak a Bizottságba.

Nem sok idő telt el azonban, és ugyanaz a befolyás, amely a College View-i helyzetet előidézte, ismét aktivizálódott. Elég világosan láttam, mi fog történni: az 1899. évi South Lancaster-i GK-hoz közeledve a dolgok kezdtek megint rosszul alakulni, habár közel sem annyira, mint College View-ban. A South Lancaster-i konferencián egyik nap – teljesen váratlanul és anélkül, hogy bárki akarta volna – Isten hatalma különleges módon megnyilatkozott: az egész testületet könyörgésre bírta, újabb nagy szabadulást munkálva ily módon. Irwin testvér nyíltan beismerte a konferencián (1899), hogy gyávának bizonyult. Az egész elolvasható a konferencia aznapi jegyzőkönyvében. Egy másik nap Isten kegyelme ismét gazdagon megmutatkozott, továbbmunkálva a gyógyulást.

A szóban forgó konferencia határozata szerint én továbbra is tagja maradtam a Bizottságnak. Nem kellett soká várni és az a bizonyos befolyás ismét előtérbe került: egy éven belül olyan támogatottságra tett szert, hogy jobbnak láttam lemondani kompromisszumok helyett.

Aztán jött az 1901-es GK Battle Creek-ben. A konferencia szervezői engem a jegyzőkönyv vezetésével bíztak meg. Prescott és Waggoner testvérek még ennyi feladatot sem kaptak. De mielőtt a konferencia ténylegesen összeült volna, történt az a nevezetes megbeszélés a kollégiumi épület könyvtárszobájában, amikor White testvérnő a GK-át érintő kérdésekről nyilatkozott, kijelentvén hogy „egy teljesen új szervezeti felépítésre van szükség, mindenekelőtt egy olyan Bizottságra, amelyikben nem csak fél tucat embernek van döntési joga, hanem helyet kapnak benne azoknak a képviselői is, akik felelős tisztségeket töltenek be szanatóriumainkban a különböző munkaterületeken (oktatás, stb.); és hogy sürgős megújulásra van szükség. Hogy ez a konferencia is ugyanúgy a manipulálás jegyében teljen el, ahogy az előzőek, ugyanaz legyen a hangvétele és a menetrendje – Isten óvjon minket ettől, testvéreim! Isten óvjon!… És amíg nem lesz változás, bármikor bezárhatjuk az ülést, akár ma is… Ez történt ugyanis az utóbbi tizenöt évben (visszaszámolva:1886 óta), és Isten változtatásra szólít fel bennünket.

„Isten változást akar és itt az idő! Itt az idő, hogy a készség összekapcsolódjon az alkalommal, mégpedig itt, ebben a városban. Ne várjuk meg , hogy a konferencia lezáruljon, mondván hogy majd azután összegyűjtjük erőinket és megnézzük, mit tehetünk. Most azonnal mérjük fel, hogy mit tehetünk.

 „A nekem adott világosság által, ahogy jelképek formájában feltárult előttem. Egy szűk hely volt itt, benne egy királynak látszó, királyként uralkodó hatalom. Isten tudja, mit mond, amikor ezt mondja: ’Azt akarom, hogy változás legyen ezen a helyen.’ Megint ugyanaz lesz? Megint ugyanazok a gondolatok, ugyanazok a bizottságok – és itt van a kis trónus – rajta a király, és ezek a többiek itt mind mellékszereplők. Isten azt akarja, hogy ezek a bizottságok, amelyek már olyan régóta kezelik az ügyeket, felszabaduljanak a parancsnokság alól és életre keljenek, és meglátjuk, ki tudnak-e jönni ebből a válságból, amiben most vannak –, habár erre nem látok reményt, mert Isten Lelke csak munkálkodik és munkálkodik, miközben a király egy tapodtat sem mozdul. Most az Úr azt akarja, hogy a Lélek lépjen be. Azt akarja, hogy a Szentlélek legyen a király.

„A nekem adott világosság által feltárult előttem (amit időről időre megosztottam nem minden távollévővel és jelenlévővel, de egyesekkel) a terv, hogy Isten mindenkit be akar vonni a munkába, hogy sohase csak egy-két ember bölcsességére, hatalmára, belátására legyen bízva a mű sorsa, tekintettel a munkaterület óriási voltára.

És hogy a munka mindezen területeken egy teljességgel más cselekvési módot igényel, mint amit eddig alkalmaztunk; hogy szükség van egy olyan alap lefektetéséhez, amely teljesen különbözik az eddigitől… Hogy mindezen országokban Isten egyre bővülő, erősödő befolyásra akar szert tenni. És egy olyan vezetőség, amelyik össze van zavarodva (((((itt valami kimaradhatott az angol szöveg gépeléséből, mert így nem értelmes)))) nem azért mert bárki a tagjai közül rosszat akarna, hanem mert az elv rossz; és az elvek az utóbbi időben zavarossá váltak, következésképpen távol kerültek Isten elgondolásától.

„Ezek a dolgok már előbb fel lettek tárva, és ennek a tehetetlenségnek már meg kellett volna szűnnie. Mégis eddig minden konferencia ugyanazt a mintát szőtte ugyanazon a szövőszéken. Így végül semmire sem fogunk jutni.”

White testvérnő elmondta, hogy Isten azt akarja: minden munkás vegyen részt a műben. Mindenkinek úgy kell a saját területén dolgoznia, hogy az egész közösség bizalmát élvezze és ne féljen, hanem annak a biztos tudatában végezze a rábízottakat, hogy jó az, amit tesz mindaddig, amíg Isten művével és a közösség egészével élő kapcsolatban van… Isten minden szükséges dologról gondoskodik, kegyelmének gazdagságában részesíti minden egyes munkatársát; viszont mindazok, akik kapcsolatban vannak a művel, teljességgel Istentől függenek. Ezért ha Őt kihagyjuk a kérdésből, és örökletes vagy szerzett emberi tulajdonságokra bízzuk magunkat, ingoványos talajra lépünk.

Isten úgy alkotta meg földi egyházát, hogy sok tagja van, de egy teste. A mű minden részletének összeköttetésben kell lennie más részekkel és megint más részekkel, és az összes részletnek a Menny aranykötelékével kell kapcsolódnia egymáshoz. Isten azt akarta, hogy ne legyenek királyok közöttük. Egyetlen embernek sincs joga, hogy azt mondja a másiknak: Oda te nem mehetsz! Ha odamész, nem fogunk támogatni. Ezektől kérdezem: mi dolguk a támogatással? Talán ők teremtették elő az eszközöket? Az eszközök az emberektől jönnek. Ezért azoknak, akik nincstelenek, Isten azt üzeni általam, hogy menjenek az emberekhez és kérjenek tőlük a szükségleteikre, és hívjanak mindenkit a műbe, ahol csak tennivalót találnak, és építsék a művet minden lehetséges helyen.

A fenti intelmet követve és még inkább az említett könyvtári megbeszélés hatására, te és Prescott testvér másokkal együtt kézbe vettétek az akkor még le nem zárult GK (1901) ügyét, és teljesen mellőzve a régi rendet, újra megnyitottátok a tanácskozást. A konferencia nyitó napján, április 2-án, White testvérnő rövid beszéde ugyanazt a hatást váltotta ki, mint egy nappal azelőtt, a könyvtárbeli megbeszélésen. Majd Irwin testvér szólt néhány szót, végül pedig te ismertetted azt az indítványt, hogy a konferencia ügyrendi szabályzatát helyezzék hatályon kívül , mellyel egyidejűleg álljon fel az új Bizottság (General Committee)… hogy – egyfajta csúcsszervként – elvégezze a konferencia munkájának az előkészítését és kidolgozza a küldöttek elé terjesztendő napirendi pontokat. Ezzel kezdetét vette a dolgok új rendje.

A konferencia első napján rám osztották az esti prédikációt. Mivel eredetileg a jegyzőkönyv vezetésével voltam megbízva, nem számítottam arra, hogy prédikálnom kell vagy hogy egyéb dolgom is lesz. Ezért, amikor felkértek a prédikálásra, feltételeztem, hogy csak erről az egy alkalomról van szó a konferencia legelején, hogy azután zavartalanul vezethessem a jegyzőkönyvet. Az egyházszervezet volt a témám. Az istentisztelet után biztos voltam benne, hogy többször már nem kell beszélnem. Meglepődtem tehát, mikor két napra rá, április 4-én odajöttél hozzám a jegyzőkönyv-vezetői asztalhoz és azt mondtad, hogy az esti prédikációt ismét nekem kell tartanom. Szabadkoztam, hogy nem számítottam az újabb felkérésre, hiszen a jegyzőkönyvet kell vezetnem és hogy a gyakori prédikálás ezt lehetetlenné teszi. Ekkor azt mondtad: „Van világosságod a közösség számára, ne vonjuk meg tőlük e világosságot.” Egyetértettem, és tovább fejtegetve az egyházszervezet témáját ugyanazokról az elvekről beszéltem, mint április 2-án.

1901-ben a GK elindult az újjászerveződés útján. Mindenki megértette, hogy Isten akarta ezt az elmozdulást a túlzottan központosított szervezettől (amelyben néhány ember teljhatalommal rendelkezett) egy olyan felépítés irányába, amely az egész közösségnek egyénenként biztosította az ügyekben való részvételt – Istennel együttműködve, Krisztusban, a Szentlélek által, a három isteni személy egyesítő és irányító hatalma vezetésével. A második prédikációm előtti napon, április 3-án White testvérnő azt mondta, hogy a mi testületünkben nincsenek istenek, és az elkövetkezendőkben sincs szükség királyokra. „Ti mindnyájan testvérek vagytok.”

„Az Úr azt szeretné, ha e konferencia résztvevői szívükkel kapcsolódnának egybe. Senki ne gondolja magát Istennek és ne parancsolgasson a másiknak. Ez a felfogás velejéig ártalmas. A munkát az egyeseknek kell elvégezniük. Ezt mondja Isten: „Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” (Ésa 27,5)

„Emlékezzünk, hogy Isten bölcsességet tud adni azoknak, akik az Ő művében dolgoznak. Nem szükséges több ezer mérföldről Battle Creek-hez folyamodni tanácsért, majd heteket várni, míg a válasz megérkezik. A terepen lévőknek kell meghatározni, mi a szükséges dolog. Ők tudják, mivel kell megküzdeniük, nem pedig azok, akik több ezer mérföld távolságra vannak a munkaterülettől.” Bulletin 1901,69-70. Április 4-én, aznap mikor második prédikációmat tartottam, White testvérnő azt mondta a délelőtti megbeszélésen, hogy ez a konferencia fogja meghatározni, miként dolgozzunk a jövőben, és hogy mennyire fontos Isten tanácsára hallgatni minden lépésnél. Ezt a munkát egészen másként kell végezni, mint eddig. Bulletin 1901, 83.

A fentiek megértése nyomán egy gyökeresen új Szervezeti Szabályzatot fogadott el a testület. Hogy milyen egyhangúlag történt ez az elfogadás, az jól látszik az előzetes vitából. E Szervezeti Szabályzat értelmében a GK Bizottság számos tagból állt, és rendelkezett a kellő hatalommal ahhoz, hogy megszervezze önmagát:elnököt válasszon, stb. A GK nem választott elnököt. Mi több, magát az elnöki tisztséget is eltörölték, hogy ne alakulhasson ki egyeduralom. A Szervezeti Szabályzatot e cél szem előtt tartásával fogalmazták meg és fogadták el, azt a vezérlő elvet követve, amely azon a bizonyos tanácskozáson hangzott el először a kollégium könyvtárában.

Nem sokkal azután, hogy a konferencia véget ért, az indianapolisi összejövetelen azt javasoltad, hogy az egyházszervezetről szóló prédikációm jelenjen meg egylapos kiadványként, hogy a közösségünk tagjai mindenhol hasznát vehessék az újjászervezés munkájában. Javaslatodat elfogadták; engem pedig megkértek, hogy a kéziratot hozzam nyomdakész állapotba. Én ezt meg is tettem. Így jelent meg saját kiadónknál. General Conference Direction; In: Words of Truth („Az Igazság Igéi” sorozatban), 31. szám, májusi különkiadás, 1901.

A.T. Jones: Some History, Some Experience and Some Facts, 10-15.


Melléklet 7

Ami 1901 és 1903 között történt

 

(További részletek A.T. Jones A.G. Daniells-hez írt, 1906. január 26-i leveléből)

Ezek után alig telt el egy kis idő, és a Generál Konferencia új szervezeti elve és szelleme kezdett ismét a régihez hasonlítani. A reakció befolyása oly mértekben megerősödött, hogy nem sokkal az 1903. évi Generál Konferencia (Oakland, California) előtt néhány ember Battle Creek-ben vagy máshol, mindennemű felhatalmazás nélkül, de nyíltan a Szervezeti Szabályzat betűje ellenében, vette a bátorságot és megválasztott téged Generál Konferencia-elnöknek, Prescott testvért pedig alelnöknek. A tisztség-, a hatalom-, a tekintélybitorlásnak nem volt még nyilvánvalóbb esete a világtörténelemben. Ti ketten akkor – jog szerint – épp annyira voltatok, mondjuk Timbuktu elnöke illetve alelnöke, mint a H.N. Adventista Világközösségé.

De ez az irányzat nem érte be ennyivel. Ami történt, az a Szervezeti Szabályzat nyílt megsértése volt. Ezt nehéz lett volna tagadni. Az is világos volt, hogy a soron lévő Generál Konferencia az érvényes Szervezeti Szabályzat értelmében nem hagyhatja jóvá a tisztség-, a hatalom-, a tekintélybitorlásnak ezt a megnyilvánulását. Hogy lehet tehát megtartani az ebül szerzett jogot? – Nos, ez sem bizonyult nehezebbnek, mint az előző lépés. Mindössze egy új Szabályzatot kellett fogalmazni, ami majd legálissá teszi a történteket. Ez a Szabályzat be lett terjesztve az 1903-as Generál Konferencia elé, igaz, meglehetősen alkotmányellenes módon, hiszen minden alkotmányos kormányzati rendszerben az alkotmányt valamiképpen a nép kezdeményezi, nem pedig az uralkodó. A nép alkotja meg és hagyja jóvá az alaptörvényt. Az uralkodó alkotmányt adományoz népének. Mikor a nép alkotmányoz, a nép uralkodik. Mikor az uralkodó alkotmányt adományoz, a nép kegyét keresi, miközben a hatalmat megtartja magának. Ez az a különbség, ami jelenleg a nyugtalanságot okozza Oroszországban. Ez a különbség azonban nem kevesebb, mint hogy az uralkodó kormányoz vagy a nép; hogy elnyomás van vagy szabadság. A nép maga akar alkotmányozni. A cár adományozni akarja alattvalóinak az alkotmányt; azaz újólag szentesíteni akarja egyeduralmát az általa adományozott alkotmány elfogadtatásával.

Épp ez a különbség az 1901-es Generál Konferencia és alkotmánya, illetve az 1903-as Generál Konferencia és alkotmánya között. 1901-ben az egyeduralmat elsöpörték, és maga a konferencia mint olyan, és mint egész új alaptörvényt alkotott. Az 1903-as Generál Konferencián az uralkodói pozíció és hatalom bitorlói beterjesztettek egy alkotmányt, amely saját törvényszegésükre lett szabva, és sikerült keresztülvinniük elfogadását. Hogy tudták ezt elérni? – A konferencia nem akarta az új alkotmányt. A Generál Konferencia delegáció volt az, amelyik akarta. Még az Alkotmányügyi Bizottság sem akarta. A „trónbitorlók” terjesztették a Bizottság elé arra való hivatkozással, hogy „Az egyház látható fej nélkül nem egyház.” A Bizottság sem akkor, sem máskor nem pártolta az előterjesztést. Elfogadta ugyan és a konferencia elé vitte, de ezt csak a Bizottság folyamatos megosztásával sikerült elérni úgy, hogy egy kisebbség mindvégig ellenezte és, ami példátlan a Generál Konferenciák történetében, kisebbségi jelentést tartott szükségesnek megfogalmazni az előterjesztés ellenében. Mikor a végszavazásra került a sor, mindössze egy öt fős többséggel tudták keresztülnyomni. Ez is csak egyes képviselők nemtörődömsége miatt történhetett meg, ugyanis elegendő számú küldött tartózkodott az oaklandi gyülekezet alsó szintjén – akik egyébként ellenezték – ahhoz, hogy le tudták volna szavazni, ha jelen lettek volna a szavazásnál. Ezt ők maguk mesélték el később. De nem tudtak róla, hogy folyik a szavazás, és így, hogy nem voltak a helyükön, a hatalomátvételt sikerült törvénybe iktatni. A reakció, amely már régóta vágyott a teljhatalomra, most sikeresen meg is szerezte azt. Az 1901-es Generál Konferencia elvei és szándéka a visszájukra fordultak; az önkényuralom diadalmaskodott és azóta is kitartóan munkálkodik bürokratikus kormányzatának kiépítésén és fenntartásán, ami által elér a keze mindenhová; beleavatkozni és manipulálni képes nemcsak az uniók és a helyi konferenciák, de a helyi gyülekezetek és az egyének ügyeit is. A még ma is szolgálatban lévő legidősebb testvéreink közül többen elmondták – és szavaikat egy egész élet tapasztalata támasztja alá –, hogy felekezetünk történetében nem volt még egy olyan egyszemélyes diktatúra, egy olyan, a pápaságra emlékeztető központosított despotizmus, mint amilyet az 1903-as oaklandi konferencia vezetett be. És e bürokratikus intézményrendszer részeként maga az önellentmondás: a Vallásszabadságügyi Hivatal.

Mivel én elleneztem ezt az egészet az 1897-es Generál Konferencia idején, az 1899-es Generál Konferencia idején, az 1901-es Generál Konferencia idején és az 1903-as Generál Konferencia idején, nem értem, mi meglepőt találsz abban, hogy nem támogattam ennek az irányzatnak a megszilárdítását 1903 után sem. Miért és milyen elvek alapján kellett volna kiállnom egy ügy mellett – csak azért, mert végül az elképzelhető legantidemokratikusabb, legönkényesebb módon diadalmaskodott –, éppen nekem aki kezdettől fogva mindvégig, meggyőződésem szerint helyesen, elleneztem azt?

Azután, az 1901-es Generál Konferencián te magad is elismerted, hogy a prédikációm témájául választott szervezeti elvek vonatkozásában „világosságom volt a közösség számára”. Ezen elvek győzedelmeskedtek az akkori konferencián. Épp a te javaslatod volt, hogy ezen elvek, úgy ahogyan első prédikációmban kifejtettem őket, jelenjenek meg nyomtatásban, mintegy segédanyagként az újjászervezés munkájához. Az 1903-as elvek és szervezeti forma azonban szöges ellentétben álltak 1901 vívmányaival, amelyekről te magad mondtad, hogy „világosság volt a közösség számára”. Ha az 1901-es Generál Konferencián elmondott második prédikációm is megjelent volna nyomtatásban az elsővel együtt, még világosabbá vált volna mindenki számára, hogy az 1903-as fejlemények mennyire 1901 tagadását jelentették. Ma is bárki elolvashatja az 1901. évi Generál Konferencia Bulletin-ben (37-42, 101-105).

Akkor most hogy is van ez, testvérem? Ha azok az elvek világosságot jelentettek 1901-ben, mit tettél, mikor az ellentétüket hirdetted l902-ben és 1903-ban? Avagy ami világosság volt 1901-ben, sötétséggé változott 1903-ra? Vagy netán az, amit te világosságnak neveztél 1901-ben nem is volt világosság, hanem sötétség? Vagy ma éppen úgy világosság, mint 1901-ben? És ha az 1901-es Generál Konferencián nem tudtad megkülönböztetni a világosságot a sötétségtől, mi a biztosíték arra, hogy 1902/1903-ban képes voltál a különbségtételre? Vagy lehetséges, hogy 1902/1903-ban képtelen voltál – ahogy most is – felismerni, hogy 1902/1903 történései nem azonosak 1901-éivel? Más szavakkal: lehetséges, hogy nézeted szerint bizonyos elvek és a belőlük fakadó cselekedetek azonosak ellentétükkel? Én tudom, hogy azok az elvek, amelyeket te 1901-ben világosságnak neveztél valóban világosság voltak, mint ahogy most is azok, és egyre inkább azok lesznek. Azok az elvek ugyanis Isten Igéjének világos elvei. Én ma is vallom ezeket az elveket, éppúgy mint 1901-ben és előtte, és mindvégig vallani fogom őket. Ezért nem értettem egyet 1902/1903 alkotmányellenes hatalomátvételével, mert ellentétes volt ezekkel az elvekkel. És megmaradok e meggyőződésemben.

Mindezen tények tükrében kérdezem: miért várod, hogy feladjam meggyőződésemet csak azért, mert te és mások ezt tettétek? Azt hiszem, elég volt nekem hallgatni az elmúlt három évben. Igaz, hogy nem is volt kedvem bármit csinálni, ezért is hallgattam. Mivel az 1903-as Generál Konferencia úgy választott ahogy, engem az ő döntésük semmire sem kötelez. Nem érzem magam indíttatva, hogy az evangélium prédikálásán túl bármilyen más módon hadjáratot folytassak ellenük. A jelen helyzetben a tiltakozás leghatékonyabb formája a tiszta evangélium megszólaltatása. Önmagáért beszél, hogy a tiszta evangélium megszólaltatása ma árulásnak, Generál Konferencia-ellenességnek, intézmény-ellenességnek stb. minősül. Én a magam részéről továbbra is a tiszta evangéliumot kívánom prédikálni, az pedig Isten Igéjében található. Ugyanis ha az egyházvezetőség álláspontja az, hogy a tiszta evangélium hirdetése Isten Igéje szerint a Generál Konferencia elárulása, akkor nincs mit tenni, mint az Isten Igéje szerinti tiszta evangéliumot prédikálni.

(A.T. Jones: Some History, Some Experience and Some Facts, 15-19)


Melléklet 8

 

Az 1903-as Generál Konferencián elhangzott megbeszélések

 

I. Rész

A Konferencia ülései közti időszakokban az Ügyintéző Bizottság teljes körű hatalommal rendelkezik az ügyintézés területén és jogában áll arról is rendelkezni, hogy ki töltse be a hivatalokban, testületekben, bizottságokban jelentkező üres helyeket vagy ki vegye át egy-egy meghatalmazott szerepkörét, ha valaki meghal, lemond vagy bármilyen oknál fogva távozik posztjáról; kivételt képeznek azok az esetek, amikor a Generál Konferencia szavazása nyomán más rendelkezések születnek egy-egy megüresedett hely betöltésére vonatkozóan.

II. Rész

Az Ügyintéző Bizottság bármely tagjaiból összeállhat az az öt fő, köztük az elnökkel vagy a helyettesével, amely minimum szükséges ahhoz, hogy a bizottság határozatképes legyen a fent említett ügyekben, persze mindig a bizottság által körvonalazott általános tervekkel összhangban szabad csak eljárnia; bármely határozat elfogadásához négy tag jóváhagyása szükséges.

III. Rész

Az Ügyintéző Bizottságot bármikor és bárhol összehívhatja az elnök vagy a helyettese vagy a bizottság bármely öt tagja, ha kérelmüket írásban benyújtják.

(A Generál Konferencia hivatalos jelentése, 1903, 146. old.)

A kisebbség jelentése a Tanácsadó Bizottságnak,

1903. április 9.

A Tanácsadó Bizottságotok kisebbségeként szeretnénk hangot adni annak a meglátásunknak, hogy a bizottság nagytöbbsége által javasolt alapszabályzat számunkra úgy tűnik, hogy az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián elénk tárt szervezeti alapelvekkel/renddel nincs összhangban, azokat/azt felrúgni látszik, ezért nem tudunk azonosulni vele.

A javasolt új alapszabályzat meghiúsítja a már megtett reform lépéseket, az alapelveket, melyeket feltártak és mint új szervezeti alapelveket el is fogadtak az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián és melyek a jelenlegi alapszabályzat szerves részét is képezik; és ezt a jelenlegi alapszabályzatot az új létrehozatala előtt valaha megfelelő módon meg is vizsgálták.

Ezért azt tanácsoljuk, hogy az 1901-es alapszabályzatot tegyék becsületes vizsgálat tárgyává, mielőtt megsemmisítenék.

Aláírás: E. J. Waggoner, David Paulson, Percy T. Magan.

W. T. Knox: Indítványozom a többségi jelentés elfogadását.

D. E. Lindsey: Az indítványhoz csatlakozom.

A konferencia elnöke: Nos, ha a küldötteknek az a kívánsága, a jelentést teljes egészében felolvashatjuk; de azt is megtehetjük, hogy egyszerre csak egy résszel vagy egy szakasszal foglalkozunk. Ha a küldöttek szeretnék, a titkár felolvashatja az első szakaszt.

P. T. Magan: A gyülekezet egésze látni fogja majd, hogy a kisebbségi jelentés csak bizonyos általános bár létfontosságú alapelvvel foglalkozik, melyeket meglátásunk szerint az előterjesztett új alapszabályzat nem tart tiszteletben, és ezért, azért, hogy az ügyet a ház elé terjeszthessük, hisz ez a téma megvitatásához elengedhetetlen, indítványozom, hogy a többségi jelentés helyett a kisebbségi jelentést tegyük a vizsgálódás tárgyává.

E. J. Waggoner: Az indítványhoz csatlakozom.

A javaslattétel megtörtént, aztán megbukott.

E. J. Waggoner: Mindenekelőtt szeretnék mindenkit arra kérni, hogy ne gondolja, hogy szándékunkban áll a ház munkájának akadályozása, vagy éppen csak a különbözőség kedvéért állunk elő eltérő véleménnyel.

A bizottság többségi jelentését illetően két pontban is eltér a véleményem. Mindkettőről olyan tömören és velősen fogok szólni amennyire csak lehet, és persze tárgyilagosan. Az első ellenvetésem a jelentéssel kapcsolatban az, hogy alapjaiban és homlokegyenest ellentétben áll a szervezet Bibliában foglalt alapelveivel és azokkal az alapelvekkel melyekhez ez a testület ezidáig nagyrészt következetesen alkalmazkodott. Következésképpen a jelentést forradalminak és ellentmondásosnak tartom. Miért és miben?

Abban szerintem mindannyian egyetértünk, hogy az egyház, az Úr Jézus Krisztusban hívők helyi szerve, legyen bárhol is, a szervezet egységnyi része és az a mértékadó. Így a hívők bármely csoportjában, legyenek bárhol, bármely városban, a világon lévő összes hívőt magába tömörítő szervnek a kicsinyített mása jelenik meg. A nagyobb szervnek adhatunk bármely nevet, mint például konferencia, ülés, vagy bármi mást, a tényen nem változtat, azaz a nagy szerv maga az egyház. A helyi csoportok, melyeket úgy is hívhatunk, hogy egyházak, egyszerűen a szerv, mint egész alkotóelemei, de az egész élete és alapelvei minden részben megnyilatkoznak. Az egyházra, mint egészre bármilyen beállítottság, bármilyen alapelvek, bármilyen tulajdonságok is igazak, az egyszerűen azért van, mert ezek, az egyetlen univerzális szervet alkotó helyi szervekre igazak. És még tovább menve, bármi legyen is igaz a hívőkből álló szervre, az egyszerűen azért igaz, mert igaz a szervet alkotó egyénekre és én ezeket az igazságokat úgy tartom számon, mint maguktól értetődő állításokat. Ezért egyetlen szervezetnek, mely összhangban van a Bibliával, sem lehet más szervezeti formája, mint a helyi egyháznak van.

Nos, biztos vagyok benne, hogy a testvéreim egyet fognak érteni velem a következő állításomban, azaz, hogy azok, akik arra hivattak, hogy egy nagyobb szervet vezessenek, akár egy államban, egy országban, vagy akár az egész világon, és mint vezetők bármilyen titulust kaptak is, lehetnek elnökök, alelnökök, vagy nevezhetik őket bárhogyan, ugyanolyan viszonyban vannak a nagy egyházzal, mint amilyen viszonyban van a helyi egyház véne a szerv kisebb részével.

A testvéreink mindenhol jól ismerik az egyház szerkezetét. Minden lelkészünknek, kinek kisebb, kinek nagyobb mértékben, de volt már vele dolga. Sokszor olvasunk arról, hogy itt vagy ott egyházat szerveztek; és amikor egy egyházat szervezettnek tekintünk, mely kész van az agresszív munkára, az agresszív evangéliumhirdetésre az egész világon, mi az, amivel tulajdonképpen rendelkezünk? – Az Úr Jézus Krisztusban hívők egy csoportjával, és az adott szerv bizonyos embereivel, akikről véljük, hogy isten elhívottai, hogy igazgassák az embereket, vagy, hogy az ügyintézés területén segédkezzenek.

Szerintem ez a feltevés magától értetődő kell, hogy legyen mindenki számára, hogy ha a fent említett szervezet teljesnek mondható, akkor, ha ugyanez megtörténik a nagyobb szervben, akkor azt is teljesnek kell elfogadnunk. Ha meg lehet szervezni, hogy egy egyház készen álljon mindarra a munkára, melyet Isten eltervezett, hogy el kell végeznie itt a földön és a Bibliában csak azt az egyszerű feltételt szabta, hogy minden városban rendeljenek véneket és, hogy ismerjék fel az Istentől elhívott embereket, hogy elvégezzék a szükséges munkát, mint annak a hét embernek az esetében, akiket arra a feladatra jelöltek ki, hogy az anyagiak szétosztásában tevékenykedjenek Jeruzsálemben, - én azt mondom, hogy ha ilyen feltétel mellet egy egyház teljesen megszervezhető, akkor az egyház egésze ugyanilyen feltétel mellett teljes egészében megszervezhető; ha a munkát bármiféle lefektetett hitvallás vagy alapszabályzat nélkül végezzük, az a legkisebb mértékben sem fog rendezetlenséghez vezetni. Továbbá, ha ez minden, amit a helyi egyház megszervezéséhez meg kell tennünk, ha pedig ennél többet tennénk, az már nem lenne összhangban a Szentírással, és tulajdonképpen rendezetlenséghez vezetne miközben a szervezet mint elnevezés és forma megmaradna, akkor ugyanez a dolog a nagyobb szervben is elkerülhetetlenül rendezetlenséghez vezetne; tehát itt van ez a jelentés, amely szükségét látja ennek a szervezetnek és meghatározza, hogy mit kell tenni és, hogy azt minden körülmények között hogyan kell megtenni, ez nem az Isten által elrendelt tanács szerint való.

Nos a mozgalom, bár biztos vagyok benne, hogy a testvérek részéről nem tudatos és nem szándékos, ami arra irányul, hogy ezt a jelentést elfogadják, igazából egy hitvallás elfogadását célozza meg; és, bár a világ egyházai úgy gondolják, mindenképp szükség van szervezetre, mi, akik ismerjük az Írásokat és a régi időkben bekövetkezett hitehagyást, ami még napjainkban is tart, - tudjuk, hogy az alapjaiban véve rendezetlenséget szül.

Tudom, hogy a testvérek azt fogják mondani, hogy nem áll szándékukban a korlátozás és biztos vagyok benne, hogy ezt őszintén mondják, és tényleg nem szándékoznak némelyeket mások felé helyezni; biztos vagyok benne, hogy ebben egyetértenek és alapelvileg épp annyira ellenzik ezt, mint én magam. De ha ez így van, miért kössük meg saját kezeinket? Nos, számomra érthetetlen, hogy tudom úgy megkötözni önmagam, hogy ne tudjam magam kiszabadítani; hogy tudom magam olyan szorosan megkötözni, hogy meg sem tudok moccanni. De ti azt mondjátok: „Ez nem jár ezzel. Ez nem kötöz meg minket. Bármikor változtathatunk rajta.”

Nos én ezt garantálom. Nem tudom megérteni akkor, hogy hogyan tudom magam megszabadítani a kötelektől, vagy hogy tudja valaki úgy megkötni a kezeit, hogy nem tudja aztán kiszabadítani azokat vagy akár megmoccanni, amíg egy megszabott időtartam le nem jár. Nem fér a fejembe, hogy lehet ezt megtenni. De minden ember szabad. Ha bárki vagy bármennyien is úgy érezték a szerven belül, hogy nem tudnak megbízni önmagukban vagy a testvérekben, anélkül, hogy meg ne kötnék a saját kezeiket, meg ne kötnék saját magukat, akkor hát tegyék; de ne tartsanak másokat megkötözve megkötéseikkel.

Egy, a Biblia irányelveit követő szervezetben nem történhet meg az, hogy bárkit is felmagasztaljanak és mások fölé helyezzenek. Nos, felmerül majd a kérdés, melyet majd nekem szegeznek: „Akkor miért írod alá ezt a jelentést, melyben az foglaltatik benne, hogy a jelenlegi alapszabályzatot támogatjuk? Ha úgy érzed és úgy hiszed, hogy az egyház egészének nincs szüksége alapszabályzatra, nem kell megkötni a kezeit, teljesen szabad lehet Isten vezetése alatt, és ha ide kell mennie ide megy, ha oda kell mennie akkor oda megy, ahogy a Szent Lélek tanácsolja úgy cselekszik, akkor miért is kéne egyáltalán alapszabályzat?”

Nem, nem vagyok következetlen. A másik ellenvetésem ezzel az alapszabályzattal kapcsolatban az, hogy egyik-másik részletét tekintve úgy gondolom, hogy ez az eddigi legrosszabb alapszabályzat, melyet valaha is szerkesztettek a Hetednapi Adventista Egyházban. De ezekről a részletekről most nem fogok beszélni.

Két évvel ezelőtt megalkottak egy olyan alapszabályzatot, mely amennyire csak lehetett összhangban volt az adott utasításokkal. Én magam nem kis munkát végeztem az alapszabályzatok létrehozásában. Tagja voltam egy bizottságnak, úgy 12-15 évvel ezelőtt, mely felvázolta azt az alapszabályzatot, melyet két évvel ezelőttig magunk mellett tartottunk, úgy hogy a főbb irányvonalait mindvégig megőriztük. De, igaz a legutóbbi alapszabályzatot nem szavaztam meg és nem szavaztam meg egyetlen más alapszabályzatot sem az elmúlt tíz évben, mégsem bánnám, ha elfogadnák, mivel kevésbé szigorú, és így kevesebb kikötés is található benne, mint bármely más alapszabályzatban. Meglátásom szerint ez a legjobb az eddigi összes közül. Ez egy lépést jelentett a helyes irányba, amit örömmel fogadtam, mint valami elmozdulást a felé az elkövetkezendő korszak felé, amely olyan biztos, hogy el fog jönni, mint ahogy most itt állok, amikor mindezeket a dolgokat el fogjuk hagyni, úgy, mint a gyerekkor játékait.

Nos ez a fő ok. A testvérek, akik talán nem ugyanígy gondolkodnak erről a kérdésről, tudom, hogy fontosnak tartják azt, hogy valami effélét elfogadjunk, azért, hogy a munkánkat szabályozzuk, egyesítsük és összhangba hozzuk. Hogyan megyünk a világba, hogy elvigyük az üzenetet, melynek lényege, hogy kihívjuk az embereket a világból és egyetlen szervben egyesítsük őket a Szent Lélek ereje által, mikor nincs elég bizalmunk a Szent Lélekben és a Lélek iránti hűségünkben, hogy megbíznánk Benne, hogy vezessen minket arra az egységre és őrizzen is meg abban? Vajon nem gyengíti-e majd a bizonyságunkat, ha nem tudjuk rábízni magunkat Isten Lelkének vezetésére, hogy azt tegyük, legyen az bármi, amit a körülmények éppen megkívánnak. Ez éppen olyan, mint amikor Saul találkozott a prófétákkal és Isten Lelke odament hozzá és teljesen más emberré tette; akkor azt tanácsolta a próféta… Mi nem tudjuk testületileg vagy egyénileg olyannyira átadni magunkat Isten Lelkének, hogy ha adandó alkalom van, a Lélek vezetése által cselekedni tudjunk?

A Biblia elvei szerint működő szervezet elismeri/felismeri a vezetőket; határozottan elismeri/felismeri. Isten bárkiket jelöljön is ki vezetőknek, a szervnek el/fel kell őket ismerni és el/fel is fogják őket ismerni, ha valóban vezetők; mert a tekintély az egyénben és az Istennel való kapcsolatában rejlik és nem a pozícióban, melyre megválasztották. És az igazság az igazság, bár olyan ember legyen aki kimondja, akinek nincs rangja vagy hivatalban betöltött pozíciója. És a hibát nem lehet igazságként bemutatni vagy a tévedést úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, csak azért mert valaki hivatali pozícióban lévő személy vagy az egész testület hirdette ki; fel kell tudnunk ismerni és nevelnünk kell magunkat és az embereket arra, hogy felismerjék a Biblia igazságát és hogy a Biblia és a Szent Lélek is felismerje őket, azért, hogy bármikor bármilyen esetben kelljen is dönteni, ez az egy dolog vezethessen minket.

Péter apostol, aki gyülekezeti vén volt, azt mondta, hogy engedjék, hogy a vének „legeltessék az Istennek köztük lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal” (1Pét 5,2), és aztán azt mondta, „ti ifjabbak engedelmeskedjetek a véneknek: mindnyájan pedig egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel” (1Pét 5,5) Nos, az egyházban az az alapelv uralkodik, hogy Krisztus az egyház Feje, mert minden embernek a Feje. Nos, én nem félek hű maradni ehhez az igazsághoz és nem félek attól, hogy az ehhez az elvhez való következetes ragaszkodás majd a szerv rendezetlenségéhez vezet. Mindaddig, amíg elismerem Krisztust Főmnek, magamat pedig az Ő és nem más illetékessége alá tartozónak vallom, addig semmiféle rendezetlenség nem léphet be. Azt a tényt is elismerem, hogy Isten a testvéremet éppoly könnyedén meg tudja tanítani, mint engem; és elismerem, és mindig el is fogom ismerni, hogy Isten vezeti őt ugyanúgy, ahogy engem is vezet. És mindezekből következik, hogy Isten üdvrendjében mindenki király. Isten királyságában, mely Isten egyháza, nincsen alacsonyabb hivatali pozíció, mint a királyság; mert Isten a „királyok Királya;” és Isten alkotta az embert és királynak alkotta, és az egyházban, mely maga a szerv, mely visszahelyez minket az eredeti szintre, ahol mindenki király és mindenkinek hatalma van.

„De,” felteszitek ezután a kérdést, hogy „ha mindenkinek van hatalma, ki fog kormányozni? ” – Senki sem fog kormányozni, én király vagyok; de elismerem azt a másik embert is királynak, és alá fogom magam rendelni a hatalmának, Isten félelmében és ez a másik ember is el fogja ismerni egy másik embernek a hatalmát Isten félelmében ha istennel kapcsolatban áll; és én mindegyiküket el fogom ismerni és viszont ők is az engem, és kölcsönös uralkodás van, teljes szuverenitás, minden egyes egyén részéről és mindenek felett, engedelmesség mindenki részéről egymás irányába és a szerv, mint egész irányába.

Pál apostol jegyezte le a szervezet ezen alapelvét az Efézusbeliekhez írt levelében, ahol arról ír, hogy az egész épület „fölépíttetett az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus, akiben az egész épület szép renddel rakattatván, növekedik szent templommá az Úrban.” (Eféz 2,20-21) A levél további részeiben arról is beszél, hogy Krisztust tartsuk a Fejnek, akiben az egész test szép rendben egybe van szerkesztve és az igazságot mindig szeretettel tudassuk a másik emberrel, - nem a határozatok és a lefektetett törvények egysége, hanem a hit egysége „teljesíti a testnek növekedését a maga fölépítésére szeretetben.” (Eféz 4,16) És beszél azok ellen, akik mivel nem Krisztust tartják a Fejnek, nem is növekednek, nem is gyarapodnak.

Sajnos merem mondani, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy erre készen álljunk. Úgy vélem, hogy a testvérek elismerik, mert számomra úgy tűnik, hogy mindenkinek el kell ismernie, hogy minden alapelv, amit a mai reggelen lefektettem biblikus és helytálló – a testvérek, akik elismerik majd, azt fogják mondani, „Mindez nagyon szép az elméletben, de még nem jött el annak az ideje, hogy ezt meg is tudjuk valósítani.” Számomra fájdalmas a beismerés, hogy még nem jött el az az idő az életünkben, amikor alapvető elvekre tudnánk helyezni mindent. Biztos vagyok benne, hogy ezeknek az elveknek a felismerése és a hozzájuk való következetes és folytonos ragaszkodás majd kimunkálja a testben a reformációt, kimunkálja majd az életet, kimunkálja majd az erőt; és kimunkálja majd a tálentumok fejlődését, a lelki tapasztalatokat az egyének életében; és ez azért van, mert egy ilyen jelentés, mint ez, ellene küzd a mindenek alapját képező elveknek, ezért a lelkiismeretem nem engedi, hogy egyetértsek vele.

Nos, én annyira irtózom attól, hogy más véleményen legyek, mint a testvéreim, hogy nagyon valószínűnek tartom, hogy , hogy ha nem lettem volna abban a helyzetben, hogy a bizottság tagja vagyok, valószínűleg semmi efféle ellenvetést nem fűztem volna az alapszabályzathoz és nem álltam volna elő a különc nézeteimmel és elnézően jóvá hagytam volna. De mivel abba a bizottságba helyeztek, anélkül, hogy én kértem volna vagy anélkül, hogy tudtam volna, hogy aztán bármi efféle fog belőle kikerekedni, nem tudtam megtenni, hogy hűtlen legyek azokhoz az elvekhez, melyeknek meg vagyok győződve az igazáról és melyeket olyan tisztán látok, mint a nappali fényt és amelyeket évek óta tanítok, - nem tudtam megtenni, hisz következetlenség lett volna részemről, ha hagyom, hogy a nevem hallgatólagosan megjelenjen, mint aki támogatom és tanácsolom ezt a dolgot.

Nos, nem szeretném, ha azt gondolnátok és azt hinnétek, hogy amikor azt mondtam, hogy a testvéri szeretetben hiány mutatkozik, akkor azt gáncsoskodásból mondtam. Ha ez az alapszabályzat elfogadásra kerül, - múltbeli tapasztalataim azt mondatják velem, hogy szinte biztos, hogy el fogják fogadni, - miért nem fog egy parányi változást sem hozni ez a testvérek iránti szeretetemben? Nem értem hogy gondolhatjuk azt, hogy ez változást tud előidézni bennünk. Nagyon bánt engem az a gondolat, hogy egyesekben akár félelem is kelhet, hogy ez a különbség – nem a véleménybeli, hanem a látásbeli – egy ilyen esetben köztünk is ellenségeskedést támaszthat. Nem értem hogyan ápolhatjuk magunkban akár egy pillanatig is azt a gondolatot, hogy ez tényleg megtörténhet. Részemről ezt nem tudom elképzelni; és nem is fogom engedni, hogy megtörténjen; szeretni fogom a testvéreimet amennyire csak lehet, bármit is mondjanak ezen a helyen, bármilyen véleményen legyenek is; amit aztán meg is valósíthatnak – szeretem őket, amennyire csak lehet. És még azt is hozzáteszem: hogy ez, a legkevésbé sem fogja megkurtítani a szabadságomat. Ugyanolyan szabadon tudok majd dolgozni, már ami engem illet, mintha a régi alapszabályzat maradt volna érvényben, vagy mintha nem is lenne alapszabályzatunk, már ami engem illet. Azon az állásponton vagyok, hogy bárki, aki beismeri vagy érzékelteti azt, hogy kötve van, vagy azt, hogy a szabadságát megkurtították, egyszerűen csak azt fejezi ki, hogy ő nem akar viszályt, én sem akarok egy teljesen más úton elindulni, hanem egyszerűen csak szeretném végezni a munkámat és kitartóan ragaszkodni hozzá és olyan hűségesen tanítani Isten igéjét, amennyire csak tudom. Ennyi. Úgy látom, hogy az alapszabályzat egésze és bármely alapszabályzat, ez pedig különösen, korlátozza a szabadságot, nem az egyén cselekvését, ha ez egyén ismeri az Urat, hanem a cselekvése eredményét; és ezért nagyon remélem, hogy az idő gyorsan el fog jönni, ha nem ezen a mai napon jön el, amikor mindezek a mesterséges kötelek szétszakadnak majd és mindezek a gyerekes játékok széttörnek majd – mert azt mondom, a legnagyobb kedvességgel, és a lehető legtárgyilagosabban, hogy az alapszabályzatok és más efféle dolgok megtárgyalása számomra fájdalmasak és olyan idegenek az eddig folytatott tanulmányaimhoz képest, hogy számomra csak gyötrelem itt ülni és hallgatni és szabadságot érzek arra, hogy közben Bibliát olvassak. Igaz, gyerekesnek tartom mindezt, remélem, hogy az idő gyorsan el fog jönni, amikor mindezek a dolgok, ezek a mesterséges dolgok, amiket felépítünk magunk számára, - azt mondani, hogy még ezen az úton fogunk menni egy kicsit és ezen az úton kell mennünk és nem mehetünk egy bizonyos távolságnál előrébb, mielőtt le nem fektetünk egy tervet, és nem építhetünk gépet anélkül, hogy a terv előttünk ne lenne, - remélem az idő gyorsan el fog jönni, amikor mindezek nem lesznek már az utunkban, mert hátrahagytuk őket. Aki úgy gondolja, hogy számára ez szükséges, annak ez szükséges. De itt a különbség a mesterember és a tanonc között: A tanoncnak szüksége van egy tervre; először körbe kell rajzolnia krétával az utat, amelyen haladni fog; szüksége van egy mintára. A mesterembernek megvan a terve, megy és csinálja a munkát. Nos, a mesterember Isten, és Ő a Lelkét adja nekünk, hogy minden igazságra elvezessen minket, nem csak azokra, amelyeket sajnos úgy ismerünk, mint teológiai igazságok vagy jobb esetben, mint lelki igazságok, hanem hogy a személyes életünkben és az erkölcsi felfogásunk területén is vezetőnk legyen, de azért adatott, hogy minden igazságra, az ügyintézéshez szükséges igazságokra is elvezessen. Lehet rengeteg ügy, amiben dönteni kell, de Lélek csak egy van, és ezért, amikor megkapjuk vezetőnkként a Mesterembert, miért ne adnánk át magunkat Isten Lelkének önként, örömmel és ujjongva, Neki, hogy munkálkodjon mindannyiunkban és miért ne bíznánk abban, hogy az egyetlen Lélek tökéletes összhangba tud minket hozni és meg is tud abban tartani?

Összejövetel elhalasztva aznap, délután 2 órára.

H. W. Cottrell, a konferencia elnöke.

H. E. Osborne, titkár.

(A Generál Konferencia hivatalos jelentése 1903, 146-149. old.)

A Generál Konferencia jegyzőkönyve

Tizenkilencedik ülés, 1903. április 9. csütörtök, délután 2 óra. H. W. Cottrell elnököl. R. A. Underwood imádkozott.

Az ülés elnöke: Ha csak nem szeretné valaki felvállalni, hogy a kérdés egészéről szóljon, talán megtehetnénk azt, amit ma reggel javasoltunk, hogy olvassuk fel az alapszabályzatot részenként.

P. T. Magan: Szeretném megragadni az alkalmat Elnök Úr (Testvérem) és szólni a téma egészéről.

H. Shultz: Mivel rövid az idő és sokminden van még előttünk, szeretném indítványozni, hogy minden felszólaló idejét öt percre korlátozzuk.

A. D. Field: Az indítványhoz csatlakozom.

Az ülés elnöke: Én azt tanácsolnám, hogy amikor általános alapelvekről folytatunk megbeszélést, akkor kövessük ezt a gyakorlatot, de amikor egy ilyen kérdésről van szó, még ha rövid is az időnk, én személy szerint nem támogatnám azt, hogy ilyen korlátozást bevezessünk, hisz az embereket mélyen érinti ez a kérdés. Persze csupán egy-egy megjegyzést is hozzá lehet fűzni.

A. T. Jones: Számomra úgy tűnik, hogy a jelen körülmények között elég késő lenne már a hozzászólások idejéről beszélnünk. Az eddigi Generál Konferenciákat tekintve, több szempontból is ez a legkomplikáltabb helyzet, amiben jelenleg vagyunk; és ez egy olyan dolog, ami az egész ügyet érinti. És minden egyes küldöttnek elidegeníthetetlen joga, hogy felszólaljon a témában, bármilyen hosszan tárgyalja is a kérdéshez fűződő gondolatait; és ezt a kérdést majdnem az utolsó nap délutánján tártátok elénk, és aztán elfogadni egy indítványt, mely minden hozzászólónak öt percet engedélyez, még nagyobb zavart támasztana.

Most pedig szeretnék a kérdéshez hozzászólni; de ha tényleg csak öt percem van, lehet, hogy nem is mondok többet, csak azt, amit most mondok, mert vannak dolgok ezzel a komplikációval és a javasolt alapszabályzattal kapcsolatban, amelyek átbeszéléséhez megfelelő mennyiségű időre lenne szükség. Tudom, hogy már kicsúsztunk az időből ezen az ülésen és ezért arra sincs idő, hogy egy ilyen jelentéssel, mint ez, egy ilyen komplikált szituációban előhuzakodjunk. Hogyan várhatja bárki is, hogy egy ilyen jelentést, amiben olyan sok fontos dolog van, mint ahogy ebben is, csak felemlítünk és átrohanunk rajta. Hogy van az, hogy az alapszabályzat kérdéskörével kapcsolatos első lépést sem tettük még meg? A Konferencia elé tártak egy alapszabályzatot elfogadás céljából, holott nekünk már van egy alapszabályzatunk, és én egy szót sem hallottam arról, hogy a jelenleg meglévővel tulajdonképpen mi a hiba és, hogy helyette szükség van egy másikra és félő, hogy mindenki csak egyszerűen Áment mond rá, és a továbbiakban nem törődik vele. A Magna Cartától napjainkig sosem hallottam még arról, hogy egy alapszabályzat kérdésében így járnának el.

Tehát, azért vannak dolgok, amikre oda kell figyelnünk és az én meglátásom az, hogy nem engedhetjük meg azt, hogy öt perces felszólalásokkal rövidre zárjuk ezt az ügyet, még akkor sem, ha a Kongresszus minden küldötte szeretne a témához, hozzászólni. Erre azt mondhatjuk, hogy akkor a felszólalások felemésztik minden időnket. Inkább így legyen és tudjuk, hogy mit csinálunk, minthogy rövidre zárjuk a dolgot és valami olyat tegyünk, amit majd a következő Generál Konferencia előtt sajnálni fogunk. Tehát remélem, hogy ez az indítvány nem kerül elfogadásra.

A. J. Breed: Számomra úgy tűnik, hogy nem ez a legjobb dolog, amit tehetünk. Elég nagy számban vannak itt olyanok, akik e kérdéskör alapelveit illetően eléggé járatosak és szerintem nekik öt percnél több időre lenne szükségük.

A. G. Daniells: nagyon sajnálnám, ha ez az indítvány elfogadásra kerülne. Szerintem a testvéreket, - azokat, akik szeretnek és szeretnének is beszélni, - nem kellene ilyen korlátok közé szorítani. Úgy gondolom, hogy más módok és eszközök is a rendelkezésünkre állnak, ahhoz, hogy időt takarítsunk meg, mégpedig az, hogy figyeljünk oda arra, hogy ne ismételjük meg azokat az érveket és tényeket a kérdéssel kapcsolatban, amikben teljesen egyetértünk. Amikor egy dolgot pontosan, tisztán elénk tárnak és ha odafigyelnénk, hogy ne húzzuk az időt azzal, hogy ugyanazt a dolgot elismételjük, rengeteg időt takaríthatnánk meg. De nem szeretném, ha ezt az indítványt elfogadnánk.

Az ülés elnöke: Magan Testvér kérte, hogy a kérdés egészéről szeretne szólni. Ha nincs ellenvetés, akkor engedjünk utat a kérésének.

P. T. Magan: A téma nagyon magával ragadt és abszolút nincs szándékomban, hogy agyonbeszéljem a témát, de az sem, hogy olyan kevés időt használjak fel, mialatt igazából semmit sem tudok elmondani.

Mint a Tanácsadó Bizottság kisebbségének tagja és mint férfi, ha egyáltalán nem lettem volna a Tanácsadó Bizottság tagja, ez nem így lenne, lelkiismeretemben ellenzem az előterjesztett új alapszabályzatot. Mindig úgy éreztem, hogy egy férfi számára nincs annál nehezebb dolog az életben, mint a lelkiismeret késztetése hatására szembehelyezkedni azzal, amiről a hittestvérei meg vannak győződve, hogy igaz. Számomra mindig sokkal könnyebbnek tűnt a világgal való szembehelyezkedés vagy akár annak az elviselése, ha a bíróságra visznek a hitemért, mint, hogy a hittestvéreimmel ellentétbe kerüljek a hitem miatt. És ezért ma, olyan röviden és szerényen fogom elmondani, amit el kell mondanom, amennyire csak tudom.

A kisebbségi jelentés egy pár szóban kifejezi azokat az érzéseket, melyek a kisebbséget jellemezték, amikor elkészítették a jelentést, mert mi hisszük, hogy a bizottság nagytöbbsége által javasolt alapszabályzat számunkra úgy tűnik, hogy az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián elénk tárt szervezeti alapelvekkel nincs összhangban. Azokat az alapelveket Isten Lelke adta nekünk. Megítélésem szerint és a bizottság kisebbségének megítélése szerint, ez az alapszabályzat teljesen bomlasztólag hat azokra az alapelvekre.

Továbbá: A javasolt új alapszabályzat meghiúsítja a már megtett reform lépéseket, az alapelveket, melyeket feltártak és mint új szervezeti alapelveket el is fogadtak az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián és melyek az 1901-es alapszabályzat szerves részét is képezik. Nos, nem azért vagyok itt, egy pillanatig sem azért, hogy azt állítsam, hogy az 1901-es alapszabályzat tökéletes. Szerintem, sok tekintetben, nagyon is tökéletlen. Szerintem, sok tekintetben nagyon ügyetlenül lett felvázolva. De megtanultam, hogy minden reform fokozatosan következik be; és abban az alapszabályzatban, bár hívhatjuk ügyetlennek, bélyegezhetjük hibásnak, reformációs alapelvek vannak és olyanok, melyek a munka velejének újjászervezéséhez szükségesek, és azok az alapelvek helytállóak; azonban a javasolt új alapszabályzat teljesen úgy tekinti őket, mint amelyek rombolóan hatnak, ezért ki is hagyták belőle.

Azt lehet mondani, hogy ebben az új alapszabályzatban szinte semmi sincs, ami valamilyen kikötéssel teljeséggel be nem lenne biztosítva; de azt szeretném mondani, hogy bárki, aki valaha is olvasta Neandernek „A keresztény egyház története” című művét, vagy Mosheimét, vagy a nagy egyháztörténészek bármelyikének művét, - bárki, aki valaha is olvasott ezektől egyháztörténeti feljegyzéseket, nem juthat más következtetésre csak arra, hogy azok az alapelvek, amelyeket ezáltal az újonnan javasolt alapszabályzat által szeretnénk beiktatni és a mód, ahogy szeretnénk őket beiktatni, ugyanazok az alapelvek és pontosan ugyanúgy akarjuk őket bevezetni, ahogy ez évszázadokkal ezelőtt történt, amikor a pápaság létrejött.

Továbbá: Az egész ház fel kell, hogy ismerje ezt, még mielőtt e kérdés megvitatásának a végére érnénk, hogy az előterjesztett új szabályzat, bármilyen hasznos változtatásokat akartak ezáltal meghonosítani, vagy bármilyen előnyösnek tüntetik fel a tartalmát, alapelvileg, már ami a munka lényegét érinti, visszamegy pontosan ugyan oda, ahol a reformációs lépéseket megelőzően voltunk két évvel ezelőtt. Egy pillanatig sem tagadom, de milyen javulás történt azóta az ügyintézés hatáskörének felosztása terén. Szívből örülök mindannak, ami az Uniós Konferenciák tekintetében történt, de azt mondom, hogy ami a legfontosabb dolgot illeti, ami az általános ügyintézést illeti, bár nem ugyanazzal a szóval megfogalmazva, bár nem pontosan ugyanazzal a nyelvezettel körülírva, az alapelvek pontosan ugyanazok maradtak, amelyek két évvel ezelőtt vezéreltek; és abban a pillanatban, amikor erre az alapszabályzatra szavaztok, melyet nem hiszem, hogy készen álltok megtenni, mégis, amikor ezt megértitek, abban a pillanatban, amikor megszavazzátok, visszaszavazzátok magatokat oda, ahol két évvel ezelőtt és azt megelőzően voltunk.

Egy másik dolog: Tény, amit nem hiszem, hogy ebben a házban bárki is tagadna, hogy évek óta minden Generál Konferencián, melyre eddig összejöttünk, a Generál Konferencia előrehaladásának és ügyintézésének kérdését, hol többé, hol kevésbé, de mindig válság jellemezte. Kezdve az Oaklandben 15 vagy 16 vagy nem is tudom hány évvel ezelőtt tartott Generál Konferenciával, majd Minneapolisban, aztán egy vagy két alkalommal Battle Creekben, továbbá College Viewban, egészen az a legutóbbi Generál Konferenciáig, amit szintén Battle Creekben tartottunk, mindegyiken, kisebb, vagy nagyobb mértékben, de válság alakult ki e körül a kérdés körül. Igaz, hogy egyik-másik Konferencián nem jelent meg a felszínen olyan szembetűnően, mint más esetekben. Azonban az is igaz, hogy más Generál Konferenciákon, pedig nagyon erőteljesen a felszínre került ez a kérdés, és szinte csak ekörül folyt a megbeszélés és ekörül forogtak a gondolatok.

Ezen a mai délutánon szeretném teljesen pártatlanul és őszintén mondani mindannyiotoknak, hogy ez a kérdés soha nem fog és nem is oldódhat meg addig, amíg nem helyesen oldjuk meg azt. Lehet, hogy a testület ezt az egész új alkotmányt elfogadja, nem tudom, de ezzel a kérdés nem lesz megoldva. Újra és újra fel fog merülni, mindaddig, amíg az evangéliumban foglalt alapelveknek, melyeket a legutóbbi alkotmány igyekezett megközelíteni és megcélozni, teljes és szabad teret nem adunk az egyházban. Alkalmazhatunk bármilyen emberi eszközt, hogy ezt megakadályozzuk, kudarcot fog vallani, éppúgy ahogy az ellenség próbálkozása is, hogy Krisztus keresztrefeszítése által gátat vessen a kereszténységnek/terjedésének, teljes kudarcot vallott.

Talán most be is fejezem, hisz a többi testvéremhez hasonlóan természetesen nekem is jogomban áll majd, hogy a különböző pontok megbeszélésénél, kifejtsem a nézeteimet egy-egy kérdéssel kapcsolatban. Egyszerűen csak szerettem volna, hogy az alapelveket tisztán és világosan lássuk, és ahogy majd haladunk végig az alapszabályzaton, ez részleteiben is ki fog rajzolódni, – szerettem volna, hogy azt az egyet lássuk meg, hogy azzal, hogy az új alapszabályzatot elfogadjuk, egyben elutasítjuk az Isten Lelke által két évvel ezelőtt nekünk adott szervezeti rendet, és az, hogy ez tényleg így van, az alapszabályzat egyes illetve főbb rendelkezéseinek megbeszélésekor félreérthetetlenül nyilvánvalóvá is válik majd, és ha majd olvasunk az akkoriban adott írásokkal és az abban az időszakban zajlott tanácskozásokkal kapcsolatosan.

Nos, az mit sem számít, hogy a különféle dolgok, most más formában jelennek meg mint korábban, az eszme annak a néhány határozatképességhez szükséges legkisebb létszámot kitevő, világszinten a vezetést alkotó / a vezetésben részt vevő embernek a változatlan régi eszméje, akiknek az a feladatuk, hogy kivitelezzék azt, amiről úgy gondolják, hogy a szervezet egészének a nézete. Az Evangelizációs Osztály munkája elvileg egybeolvad a Generál Konferencia munkájával, és e tekintetben mondhatjuk, hogy egyetlen osztály munkája beárnyékolja/elhomályosítja az összes többi osztály munkáját. Ez végeredményben azt jelenti, hogy ennek a Konferenciának, és az ügy által megkívánt munka általános irányvonalainak ügyeit kevesebben fogják továbbvinni, mint ahogy tudomásom szerint a Bizonyságtételek és Isten Lelke tanácsolja, hogy kellene.

Befejezésül azt szeretném mondani, hogy ez a dolog már évek óta terítéken van. A munka bizonyos irányvonalainak képviselői részéről évek óta fennáll az elégedetlenség és az emiatt kialakult elégedetlenség egyre csak nő, és most itt találjuk magunkat szemtől szemben a válsággal; vagy az összes irányvonal teljes szabadságot és elismerést kap és akkor béke és harmónia fog uralkodni, vagy ha ezt nem kapják meg, ugyanaz, ami eddig volt, folytatódni fog.

A. T. Jones: Szeretném felhívni a figyelmet arra a hozzászólásra, melyre néhány perccel ezelőtt utalás történt, azaz, hogy a Konferencián ezidáig, már amennyire sikerült megfigyelnem, nem hangzott el az ok, hogy a jelenlegi alapszabályzat miért nem életképes, és ez egy nagyon fontos dolog. Amikor mindenféle utalás nélkül megkérnek minket, hogy töröljük el, mintha nem is lenne alapszabályzat, különös volt, még csak egy tájékoztató jellegű írást vagy akármi mást sem csatoltak a kérésükhöz, egyetlen okot sem említettek, hogy miért iktassuk ki a meglévőt és tegyük a helyére az újat – ez komoly hiba, és remélem, hogy kapunk majd valamiféle magyarázatot, még mielőtt nagyon belemerülnénk az alapszabályzat tárgyalásába.

A kisebbségi jelentéssel egyetemben én is úgy gondolom, hogy a most javasolt alapszabályzat az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián elénk tárt szervezeti alapelvekkel/renddel nincs összhangban. Meglátásom szerint meghiúsítja a már megtett reformlépéseket és az alapelveket, melyeket feltártak és mint új szervezeti alapelveket/rendet el is fogadtak az 1897-es és az 1901-es Generál Konferencián és melyek a jelenlegi alapszabályzat szerves részét is képezik, és ez megállapított tény. És szerintem mindez azt megelőzően történik, hogy az új alkotmányt illetve az a szerint működő szervezetet megfelelő próbának alá vetették volna vagy mint a Generál Konferencia alapszabályzatát megvizsgálták volna.

Talán jól teszem, ha felhívom a figyelmet az 1897-ben és az 1901-ben nekünk adott szervezeti alapelvekre/rendre. 1897-ben kaptunk egy üzenetet, melyet a Generál Konferencia elfogadott, és amellyel azon a Konferencián összhangban is cselekedett, és amelyet az alapszabályzatba aztán bele is foglaltunk; így szólt: „nem bölcs dolog egyetlen embert választani a Generál Konferencia elnökévé;” és az új alapszabályzat konkrétan ezt a dolgot ajánlja is. Tehát ezt az üzenetet 1897-ben kaptuk, és a Konferencia elfogadta. A bizottság, melynek történetesen másokkal egyetemben tagja voltam, e szerint cselekedett, és ahogy tudvalevő is számotokra, az a bizottság benyújtott egy jelentést arról, hogy egy helyett három elnök legyen, és a Konferencia azt elfogadta. Az okokat tudjátok, hogy miért volt erre szükség. Az, hogy a Generál Konferenciának egy elnöke van nagyobb vétek/jellemzőbb most, mint 1897-ben volt; ezáltal azt az alapevet, melyre Isten felhívta a figyelmünket méginkább érvénytelenítjük, és még nagyobb hangsúlyt adunk annak az alapelvnek, amelyet szeretne a gyakorlatunkból kiiktatni. Ennyit 1897-ről.

Ezt az alapelvet 1901-ben kaptuk, és ezek azok az alapelvek, melyek alapján 1901-ben működtünk, melyeket a Konferencia elfogadott, melyek a Bizottság előtt voltak, amikor a jelenlegi alapszabályzatot elfogadták, amely annak az alapszabályzatnak a keletkezésekor útmutatóul szolgált számukra, és melyeket a Konferencia belefoglalt az alapszabályzatba és el is fogadott, azáltal, hogy azt az alapszabályzatot is elfogadta. Az egyik alapelv a következőképpen hangzik: „Sose tekintsetek egy vagy két vagy három vagy négy vagy néhány ember véleményére úgy, mint olyan bölcsességre és erőre, amely elegendő a tervek kézbentartásához és kitűzéséhez és ne támaszkodjatok csupán egy vagy két vagy három ember véleményére e mostani kérdést illetően sem.” És a jelenlegi alapszabályzat a mostani formájában úgy rendelkezik, hogy bármely öt tag kiteheti a határozatképességhez szükséges legkisebb létszámot ha az elnök jelen van és ők öten, akik a bizottság quorumaként funkcionálnak, olyan lépéseket tesznek majd, melyek mind a huszonötüket érinti. Lehet-e valami még rombolóbb hatással azokra az alapelvekre, melyek nekünk adattak, arra az alapelvre, mely elsőként adatott, melyet abba az alapszabályzatba is belefoglaltunk, amely az alapszabályzat készítésekor útmutatóul szolgált és melyet az alapszabályzat támogat is? Az okok a következők, olvasom:

„A dolgok állása, amely egy ideje meghatározza a Konferenciát, némelyek számára, akik valamilyen pozíciót töltenek be a Konferencián vagy akiknek a munka más területein van felelősségteljes megbízatásuk, nem világosan érthető. Egyre több a munka. A világosságot, amit az Úrtól nyertem, Isten újra és újra kijelentette, nem mindenkinek, aki ma itt van, de különböző személyeknek. A tervek, melyek alapján szeretné Isten, hogy dolgozzunk, le lettek fektetve. Sosem szabad úgy tekinteni egy vagy néhány ember véleményére, mint amelyekben elegendő bölcsesség és erő van ahhoz, hogy a munkát kézben lehessen tartani és az új terveket le lehessen fektetni. A munka terhe ezen az óriási területen nem nyugodhat két vagy három ember vállán.” Nem érjük el azt a magas mércét, amelyet azáltal a nagyszerű és fontos igazság által, ami a birtokunkban van, Isten elvárna tőlünk, hogy elérjünk.

„Az emberek újra és újra azt mondják,’

 A Konferencia szava Isten szava, ezért minden üggyel a Konferenciához kell fordulni. A Konferencia hatáskörébe tartozik, hogy a különböző munkaterületeken engedélyezzen vagy épp korlátozzon valamit. Nekem arról számoltak be, hogy szűkösek a lehetőségek és ezeken a szűkös lehetőségeken belül, ha valaki kopogtat, de csak zárt ajtókra talál, akkor olyanoknál kopogtatott, akik királyi hatalmat szeretnének gyakorolni. De a számos területet felölelő munka teljesen más eljárásmódot kíván. Szükség van arra, hogy a múltbeliektől eltérő, új alapokat fektessünk le. Sok

mindenről hallottunk, melyek betolultak a már megszokott munkaterületekre. Amikor azt látjuk majd, hogy a ’szokásos munkaterületek’ tiszták, csiszoltak és a menny Istene által tervezett mintát tükrözik, akkor jön majd el az ideje annak, hogy helybenhagyjuk ezeket a munkaterületeket. De amikor azt látjuk, hogy az Isten által folyamatosan küldött üzeneteket megkapjuk és elfogadjuk, változás azonban mégsem történik, tudjuk, hogy a már meglévő munkaterületekre új erőket kell csoportosítani. A szokásos munkaterületek vezetését teljes egészében le kell váltani és újra kell szervezni. Kell, hogy legyen egy bizottság, amely nem csupán hat emberből áll, hanem a meglévő összes munkaterület, a kiadónk, az oktatási intézményeink, a szanatóriumaink képviselőiből, azokról a helyekről, amelyekben élet van, amelyek megállás nélkül működnek és szüntelenül bővülnek.”

„Láttam, hogy melyek azok a területek, amelyeket meg kellett volna nyitnunk Amerikában. De Kaliforniában és Michigan-ben, melyek a munka tekintetében a két legnagyobb központ, hol folyik energikus munka? Az új területek közül, melyeken folyik küzdelem?”

„Isten arra vágyik, hogy a munkája egyre fokozódjon, bővüljön és növekedjen. De a vezetés csak egyre jobban összezavarodik.”

A következő mondatot különösképpen jegyezzük meg: „Nem arról van szó, hogy bárki is szeretne gonosz lenni vagy szándékosan helytelenül cselekedni; az alapelvek azok, melyek helytelenek.” Aztán így folytatódik: „Ezek az alapelvek Isten számára teljesen idegenek és Isten nem tudja megáldani azokat, akik ezek alapján dolgoznak. Más nézetet kell meghonosítani. Akik éveken át ugyanabban a mederben rostokoltak, elbátortalanodtak és összezavarodtak. Nem bízhatjuk ilyenekre azokat az óriási felelősséggel járó feladatokat, melyek ránk várnak.”

Két évvel ezelőtt Isten felhívta a figyelmünket, hogy ne kövessük a továbbiakban a helytelen alapelveket, melyeket 1901 előtt követtünk. Az az alapszabályzat, amely elfogadására ma történt javaslat, visszavezet minket a helytelen alapelvekhez; mivel a javasolt alapszabályzatban benne foglaltatik az az alapelv, hogy a Generál Konferencia elnöke egyetlen ember legyen, és a továbbiakra vonatkozóan pedig az a tanács áll, hogy néhány ember legyen az, akiknek beleszólásuk van abba, hogy a dolgok milyen formában menjenek végbe és ők cselekednek majd mindenki más helyett.

C. Santee: Kedves Elnök Úr/Testvér, a szakasz, amely az öt fővel kapcsolatban felolvasásra került, nem helyesen lett felolvasva. Szeretném kérni, hogy újra olvassák fel. Nincs arról szó, hogy öt fő a határozatképességhez szükséges legkisebb létszámot kiteszi.

A. T. Jones: (Olvassa): „Az Ügyintéző Bizottság bármely tagjaiból összeállhat az az öt fő, köztük az elnökkel vagy a helyettesével, amely minimum szükséges ahhoz, hogy a bizottság határozatképes legyen.”

C. Santee: De ott nincs pont. Olvasd kérlek a mondat további részét is.

A. G. Daniells: Szeretném felhívni a figyelmet, kedves Elnök Úr/Testvér, hogy Jones Testvér a kérdésről általánosságban beszél, nem pedig az új alapszabályzat sajátosságait vizsgálja.

A Konferencia Elnöke: Az alapszabályzatban lévő általános alapelvekről beszél.

A. T. Jones: Válaszolva a felvetésre, azt mondom, hogy a bizottság egészének fel kellene vázolnia a munkáját egy bizonyos időtartamra előre azért, hogy az ebben az alapszabályzatba foglalt követelményeknek eleget tegyünk és ezt képtelenek vagyunk megcsinálni, mert olyan hatalmas az a terület, amiért felelősek vagyunk. De ezt zárjuk le. Igaz, nem az alapszabályzatot fejtegetem éppen, hanem felhívom a figyelmeteket arra, hogy mi volt az eszméje a mostani alapszabályzatunknak.

Most pedig felteszem a kérdést, hogy miért úgy készült el az alapszabályzat, ahogy elkészült? Tulajdonképpen, mi is az az alapszabályzat, ami a birtokunkban van? Mindenki olvassa el a 4. cikkelyt: „A Konferencia Ügyintéző Bizottsága huszonöt főből áll, hatalma van arra, hogy önmagát megszervezze, azáltal, hogy választ egy elnököt, egy titkárt, egy pénztárost, egy pénztári ellenőrt, akiknek azt a feladatot kell betölteniük, ami általában az egyes tisztségekkel együtt jár.”

Nem volt a Generál Konferenciának elnöke, amint látjátok. Csupán egy bizottsági elnök volt. Mindez a College View-ban elhangzottakkal összhangban volt, – azaz, hogy a Generál Konferenciának ne legyen csupán egy elnöke. Így aztán helyette osztályok alakultak; a Mértékletességi Osztály, melynek gondjaira lett bízva egy bizottság, egy tanácskozó testület; Tanulmányi/Oktatási Osztály, melynek gondjaira lett bízva egy tanácskozó testület, hogy a munkának azt a területét irányítsa; volt egy Vallásszabadsági Osztály, egy Könyvkiadásért felelős Osztály/Irodalmi Osztály, és így tovább. Ezek osztályok voltak, és ezek gondjaira lett bízva a különböző munkaterületek irányítása, úgy hogy közben a munkában, mint munkások ők is részt vettek; és a bizottság csak akkor volt bizottság, amikor üléseztek. A bizottság az ülések alkalmával találkozott és közösen tanulmányozták a munkát, – és minden más munkát és más osztályok munkáit, melyek valamiféleképpen kapcsolódtak az ő munkájukhoz. Ezekben az esetekben bizottságként működtek. Aztán különváltak és minden egyes munkaterület osztálya végezte a feladatát oly módon, hogy az ügyet minél inkább előre mozdítsa. De a bizottság ekkor nem ülésezett. Az az oktatási vagy bármely más bizottságnak a másik karja volt.

Aztán, ily módon, voltak, akik az egyes osztályok irányításával voltak megbízva, akikre azt mondhatjuk – bár én nem szakmailag értem, mégis azt a szót használom, hogy – szakemberek, a munkának abban a részében; és ők, akiket Isten hívott el arra a munkára, legyen az oktatási vagy egészségügyi munka, felhatalmazást nyertek, hogy a munkának azt a területét még hatékonyabban, erőteljesebben előmozdítsák, mint ahogy emberek egy csoportja, legyen az nagyobb vagy kisebb csoport – és legyen akár egészen kis csoport is – próbálná a munka egészét egy emberként előmozdítani.

Butler Testvér tegnapi beszédében felhívta a figyelmet azokra a fogyatékosságokra, melyek az erőfeszítésben illetve a tervezetben fellelhetőek, melyek segítségével szeretné a Generál Konferencia Bizottsága megpróbálni önállóan működtetni az egyes osztályokat. Erre azt kell, hogy mondjam, hogy a jelenleg meglévő alapszabályzatunk ezidáig még soha sem volt érvényben. Nem is állítják, legalábbis tudomásom szerint, hogy érvénybe lépett volna, a tevékenységek ezen alapszabályzat értelmében mentek ugyan végbe, de inkább a régi tervezet alapján. Ahogy már el is hangzott, két éve már alapszabályzat nékül működünk, mert a mostani valamiféleképpen nem illeszkedett annak a terveihez, aki felszólalt.

Kérlek benneteket, hogy ne felejtsétek el, hogy semmilyen értelemben sem a hibákra szeretném felhívni a figyelmet vagy éppen megpróbálnék szemrehányást tenni valami miatt a központot alkotó és a kevesekként működő testvéreknek, nem jobban, mint a bizonyságtétel, amit felolvastam tette azt, azaz fedte meg azokat, akik korábban ott voltak és helytelen irányba haladtak, mert egyszerűen az alapelv maga volt helytelen. Nem hiszem, hogy a mostani embereink vagy azok, akik két évvel ezelőtt voltak rosszabbak lennének, mint azok, akik hat vagy nyolc évvel ezelőtt voltak. Azt sem gondolom, hogy valaha is jobb ember lett volna az elnök, mint az1897-1901 között megbízott Generál Konferencia elnök, vagy mint aki 1888 és 1897 között kapott megbízatást; de az 1888-1897 közötti időszak elnöke ott kötött ki, ahol várható is volt, hogy ki fog kötni, mivel az alapelv helytelen volt. És az, aki 1897 és 1901 között elnök volt és az akkori bizottsági tagok pontosan oda jutottak, ahová ez is előrevetítette, hogy várhatóan jutnak majd, nem azért mert gonosz vagy rossz emberek voltak, mert jó emberek voltak, de helytelen alapelvet követtek; és egy jó embert tönkretehet egy helytelen alapelv. Az ember ha helytelen alapelvet követ, annak ellenére, hogy imádkozik, tönkremehet/megromolhat. És ezen van a hangsúly – nem arról van szó, hogy bárki szándékosan hibát akart elkövetni, vagy bárki, a szónak abban az értelmében, gonosz volt, de az alapelv helytelen volt, és ez az alapelv vitte azt az embert bele a rosszba, és vitte a bizottságot is a rosszba; és vitte az egész Generál Konferenciát a rosszba; és eljött az a pont, melyről az Úr bizonyságtétele így szól: „A munkáért felelős vezetés egyre inkább összezavarodik,” és az, ha folytatódna, teljes kudarc lenne a vége.”

Az az alapelv, ami abban a bizonyságtételben szerepelt, amely a jelenlegi alapszabályzathoz vezetett bennünket, amely iránymutatóként funkcionálta jelenlegi alapszabályzat készítésekor, az önkormányzás alapelve. Minden gyülekezet, minden ember valójában magát irányítja, Istennel, Krisztussal, azzal, aki a személyes életében a Fej, és többé nem a konferencia a fej, nem a gyülekezet véne a fej, nem a Szövetségi Konferencia elnöke a fej, vagy bárki más. Egyedül Jézus Krisztus a Fej; és amikor ezek az emberek rendeződnek egyházzá, annak az egyháznak lesz Jézus a Feje, nem pedig a vén.

A szervezetünknek mindig ezen a ponton volt fogyatkozása. Mindig felszenteltünk az egyházban egy vént, amikor az Írások megkívánták, hogy legyenek vének az egyházban. A szervezetünk nem fog helyreállni és nem lesz biblikus addig, amíg a Bibliánál leragadunk (???) és minden gyülekezetben véneket szentelünk. Akkor lesz legalább kér vén, de ki a Fej? – abban a gyülekezetben is egyedül Jézus Krisztus. De tudtok róla, hogy milyen nehézséggel kerültünk szembe, amikor csak egy vént választottunk, aki aztán fejjé tette magát Krisztus helyett.

Gyakran érkezett ellenvetés, amikor azt javasoltam, hogy legyenek vének – legalább kettő, mint az egyház vénei, amikor azt kérem, hogy válasszunk véneket, a következő kifogás hangzik el: „Oh, sose értenének egyet; nem jönnének ki egymással. Melyikük legyen az első?” Ezzel a kifogással álltak elő nem egyszer, válaszul erre a keresztényi felvetésre; és ebből látható, hogy a szervezetük miben téved. Ez utat nyit annak, hogy valaki egy személyben legyen az egyház feje, ami sohasem lehet helyénvaló. Egyedül Jézus Krisztus az egyház feje, és ha egy embert ilyen pozícióba helyezünk, akkor Krisztus helyébe léphet, de ha ketten vannak, még ha meg is van bennük ez az ambíció, ellenőrzés alatt fogják tartani egymást.

Van azonban egy másik oka is annak, hogy miért fontos, hogy kettő, legalább kettő vén legyen. Az Írásban az alábbi útmutatást találjuk, „Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit” Jakab 5:14, és a gyülekezetek kilenc-tizedében nincs lehetőség arra, hogy az emberek magukhoz hívják a gyülekezet „véneit”, mert csak egyetlen vén van. Csak a gyülekezet vénét hívhatja; de az Írás nem ezt mondja – „Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében.” Miért véneket említ? – Mert, „Ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, amit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.” És amikor eljut a szervezetünk/eljuttatjuk (???) a szervezetünket arra a pontra, hogy keresztény lesz és biblikus, amikor minden gyülekezet véne és a tagok Istenben hisznek majd, és amikor a betegek elhívják majd magukhoz ezeket a véneket, akkor majd megtapasztaljuk Isten jelenlétét és erejét a szervezetünkben és akkor lesz majd lehetősége Krisztusnak arra, hogy Ő legyen a Fej. Ennyit az egyházszervezetről.

 

Számos gyülekezet szervez hasonlóképpen közös konferenciát és az a konferencia önmagát irányítja és nem a gyülekezeteket. A konferencia bizottságai is magukat kormányozzák. A gondot az okozta, hogy vissza kellett vezetni őket ehhez a régi rendhez, mert a konferencia bizottságai irányítani akarták a gyülekezeteket és mindazokat, akik oda tartoznak, és aztán a Generál Konferencia irányítani akarta a konferenciákat és mindenkit a világon. A földgolyó másik felén élők semmit sem tehettek addig, amíg levelet nem írtak Battle Creek-be és engedélyt nem kaptak a Generál Konferencia Bizottságától. Emlékeztek, ez így ment. De Isten lábainkat elirányította erről az útról. És most, épp úgy mint az egyházban, ha csak egy ember van, fennáll a lehetősége annak, hogy egy-személyben magához ragadja a hatalmat; és szinte magától értetődő, hogy ha ketten vannak, akkor ellenőrzésük alatt tartják ezt a területet; tehát egyértelmű hogy, ha a konferenciának mindössze egy elnöke van, akkor fennáll a veszélye annak, hogy a hatalom majd egy kézben összpontosul. És ha a Generál Konferencia elnöksége nem csak egy emberből áll, a veszély lehetőségét ki is zárjuk; én ezt szeretném. A földön egy embert sem bíznék meg olyan feladatkörrel, amely nyomán lehetősége nyílna arra, hogy egy-személyben hatalmat gyakoroljon mások fölött / amely tulajdonképpen hatalmába helyezé, hogy egy-személyben hatalmat gyakoroljon. Szeretném, ha az alapszabályzatunk így hangozna, hogy ily módon a lehetőségét is kizárjuk annak, hogy efféle megtörténjen. Hamarabb felruháznám bármelyikőtöket ilyen hatalommal, mint saját magamat.

M. C. Wilcox: És Jones Testvér, mit gondolsz a Szövetségi Konferenciákról és az Állami Konferenciákról?

A. T. Jones: Ha a Generál Konferencia jó példával tud elöljárni, a Szövetségi Konferenciának és az Állami Konferenciának lesz mit követnie. De mindezek előtt a Generál Konferencia alapszabályzatának ügyében kell nyugvópontra jutnunk. Most a generál Konferencia ügyei vannak napirenden.

Watson Zeigler: Nem az a szabály, hogy a Generál Konferencia alapszabályzata egyben a helyi konferencia alapszabályzata is?

A. J. Jones: Az biztos, hogy mintaként szolgál. Nos, egy picit tovább menve, a konferencia bizottsága egy önmagát kormányzó bizottság. Önmaga számára tesz javaslatokat és önmagát kormányozza. Nem osztogat tanácsokat mások számára. Nem megvalósítható, hogy amikor a Generál Konferencia összejön például Oakland-ben, akkor éppen egy Fresno-ban lévő személyt tanácsoljon. Amikor összejön, egyedül önmaga számára fogalmaz meg tanácsokat és nem törődik a Fresno-ban lévő emberrel. Ha pont ott gyűlünk össze, ahol ő is van, együtt tanácskozunk majd vele, de sohasem osztogatunk számára tanácsokat vagy határozzuk meg, hogy mit tegyen, amikor saját magának sincs semmilyen elképzelése. A konferencia bizottsága önmagát kormányozza, önmagáért cselekszik, gondot visel a saját dolgaira és nem törődik mások dolgaival. Maga a Szövetségi Konferencia bizottsága egy önkormányzó bizottság. Önmagát kormányozza, nem pedig a konferenciákat vagy a gyülekezetek bármelyikét vagy a konferencia bármely tagját. A Generál Konferencia Bizottsága önkormányzó bizottság kell, hogy legyen, melynek nem tartozik a hatáskörébe, hogy bármely más konferenciát irányítson, vagy egyáltalán bárki mást, csakis önmagát. És ez az alapszabályzat utat nyit a bizottság számára – azt nem mondanám, hogy a tagok kérésére – utat nyit számukra, hogy a magukén kívül valaki más életébe is beavatkozzanak és irányítsák azt. Azt szeretném elérni, hogy olyan alapszabályzatunk legyen, amely végérvényesen elzárja az útját annak, hogy az a dolog megvalósulhasson; és a jelenlegi alapszabályzatban ez megvalósul, mert ez egy bizottság és a saját elnökét maga választja.

Más kérdés: Magan Testvér ejtett néhány szót az egyháztörténetről. Ne felejtsük el, hogy az volt az első egyházszervezet. A vének egyenrangú személyekként gyűltek össze. Az egyiküket megválasztották elnöknek és azzal, hogy az elnökséget élethossziglan tartónak kiáltották ki, megvetették a pápaság melegágyát. Ez történelmi tény. Helyénvaló ha a szavazatszámláló bizottságnak van egy elnöke, és az is, ha az ülésnek is van egy elnöke, de amikor ezt állandósítják és az elnök elkezd jogot formálni rá és ha a következő alkalommal nem választják újra elnökké, mellőzöttnek érzi magát és így tovább, akkor a pápaság lelkülete uralkodik abban az emberben, bár még nem jutott kiteljesedésre. Így újra azt mondom, hogy így vette kezdetét az egyházban az elnöki tisztség, csupán néhány vén összejövetele alkalmával, mert elég sokan voltak; és az, hogy az elnökség időtartamát élethosszig tartóvá tették, utat készített napjaink pápasága előtt. Nem állítom azt, hogy ezeknek a testvéreknek ez szándékukban áll, csupán azt mondom, amit ez a bizonyságtétel feljegyez, - olyan dolgokról ír, melyekre a felelősséget hordozók még nem ébredtek rá és melyekre jelenleg sem figyelnek fel, és de mi szeretnénk tudatában lenni ennek, szembenézni vele és nem járni olyan úton, ahol meg van a lehetősége annak, hogy ez a dolog újra megismétlődik.

Tavaly megrendezésre került a Csendes-óceáni Szövetségi Konferencia, ugyenebben az időben a Csendes-óceáni Szövetségi Egészségügyi Missziós Társaság szintén összeült. A Csendes-óceáni Szövetségi Egészségügyi Missziós Társaság megfogadta konkrétan ezeket az alapelveket, melyekre éppen a ti figyelmeteket is irányítom és melyeket a Csendes-óceáni Szövetségi Konferencián elénk tártak. A Konferencia átvette azokat az alapelveket, azért, hogy a Csendes-óceáni Szövetségi Egészségügyi Missziós Konferencia számára mintaként szolgáljanak.

És az egészségügyi munkáról szóló „Bizonyságtételek” szóltak ugyanerről az alapelvről és azt tanácsolták, hogy az egészségügyi missziómunkában ne legyen vezető hatalom, hanem minden egyén és minden intézmény szabad legyen.

Ha ezt az elvet utasításként a Generál Konferencia ügyeire is alkalmazzuk, azt érthetjük meg belőle, hogy minden osztálynak szabadságot kell biztosítani, nem szabad megkötni, még a Misszió Bizottságnak sem szabad alárendelni őket. Nekem nincs kifogásom az ellen, hogy a Generál Konferencia Bizottsága vagy bármely más osztály, stb. legyen a Misszió Bizottság. De amikor szóba kerül, hogy az egész Konferencia a Misszió Bizottság, és aztán az, hogy a Misszió Bizottságnak néhány emberből kell állnia, akik szüntelenül végzik a munkát, és a bizottság élén az elnök áll egy-személyben, akkor visszariad az ember attól, hogy egy vagy két vagy három vagy néhány ember vállán nyugodjon ennek az ellőttünk álló óriási területnek a kiaknázása.

Szerintem, nem kellene, hogy egy egyetlen ember kezében összpontosuló hatalom jelen legyen az egészségügyi misszió munkában; és hiszem, hogy ha az alapszabályzatunk eleve elzárja a lehetőségét annak, hogy a konferencia munkájában ez megtörténjen, jobban tesszük, ha azt az alapszabályzatot megtartjuk, és nem térünk vissza oda, ahonnan Isten kihívott.

„Az egészségügyi missziómunkában dolgozó vezetőknek azt tanácsolom, hogy ne álljanak elő azzal az igénnyel, hogy az egészségügyi missziómunkában szeretnének királyi hatalmat gyakorolni isten öröksége felett.” Az egészségügyi missziómunkára én azt mondom, Ámen; és ti is azt mondjátok, Ámen.

Hangok: Igen, és bármely más munkára is.

A. T. Jones: Ha a Konferencia egészét vesszük, ez a legjobb hozzáállás, hát rajta. Isten gyermekeinek az Ő irányítása alatt kell állniuk, egyedül az Övé alatt. Egyetlen Pásztor van és a Pásztornak egyetlen nyája van. „Az Úr előtt nincs rejtve a jövő.” Természetesen megbízhatunk a testvérekben, akik most itt vannak, mert mi is itt vagyunk. De lesznek emberek, akik majd utánunk jönnek. Isten látja a jövőt. Hív, hogy más irányba menjünk, mint amely irányba ez az új alapszabályzat vinne, és én azt kérem, hogy a szemünket, a lépteinket és az arcunkat fordítsuk abba az irányba, és ne forduljunk vissza Egyiptomba és Babilonba, amitől ez a bizonyságtétel is óv. Gondoljunk erre a királyi hatalom felé vívő úton, „összezavarodva,” királyi hatalom az egyházban!

Az a bizonyságtétel, ami az Úrtól érkezett hozzánk, az vezetett ki minket abból a másik dologból, és annak az útmutatása által készült el a jelenlegi alapszabályzat és az segített hozzá minket jobb dolgokhoz, mivel megint a pápaság és a Babilon felé vezető úton haladtunk, és ha ez folytatódna, minden szerte foszlana. Nem szeretnénk abba az irányba menni. Egyetlen olyan lépést sem akarunk tenni, amely elindíthat minket abba az irányba. „Isten előtt nincs rejtve a jövő. Ő az egyetlen vezető, és egyedül az Ő iránymutatásában bízunk és az Ő oltalmában, abban, hogy a munkája különböző ágazataiban végbemenő változások közepette, a jövőben is Ő fog útbaigazítani. Az évek során többször kaptam figyelmeztetést, hogy veszély fenyeget minket, annak az állandó veszélye, hogy emberek emberektől várják az engedélyt ahhoz, hogy ezt vagy azt megtegyék, ahelyett, hogy Istentől várnák.” És amikor az ember elzárja az útját annak, hogy ezt a helytelen dolgot továbbra is gyakorolják, anélkül, hogy láthatóan elállna az útjukból, akkor jó irányban vagyunk; de amikor az ember nem így cselekszik, hanem lehetővé teszi számukra, hogy ezen az úton járjanak és ehhez hozzá is szokjanak, akkor rossz irányban haladunk. Következésképpen, gyenge jellemű emberekké válnak, akik körös-körül emberi kötelékekkel vannak megkötözve, melyeket nem Isten rendelt.

„Az Úr képes arra, hogy hatást gyakoroljon az értelemre és a lelkiismeretre, hogy az Ő munkáját az Ő kötelékében és testvéri szövetségben végezzük, mely összhangban van a törvényeivel.” „Minden intézmény a saját felelősségére működjön.” Miért ne mondhatnánk azt, hogy minden munkaterület, az egészségügyi missziómunka, az oktatási munka, a kiadói munka a maga saját, egyéni felelősségére működjön, és ezek mindegyike Isten kötelékében, testvéri szövetségben egyesüljön, mely összhangban van törvényével?

„Növekedni fognak erőben és hatásfokban, ha követik azt a világosságot, amit Isten adott … A legjobb, ha minden egyes szanatórium a maga felelősségére működik.” A következő bekezdésben más dolgok is említésre kerülnek: „A királyi hatalmat, mely egykor a Generál Konferencián megjelent, nem szabad fenntartani.” Tehát nem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan alapszabályzatunk legyen, amely efelé kacsingat, illetve lehetővé teszi, hogy mindez tévedésből megtörténjen. Hallottuk, hogy az alapelv helytelen. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az emberek szándékosan gonoszak. Ők a mi testvéreink; de ez már kétszer megtörtént velünk, és Isten figyelmezet, hogy ne járjunk ezen az úton. Egyetlen testvéremmel sem szeretném ezt harmadszor is megkockáztatni.

„A királyi hatalmat, mely egykor a Generál Konferencián megjelent, nem szabad fenntartani. Ne a kiadói munka jelentsen önmagában uralmat. Lényeges, hogy az alapelveket, melyek a Generál Konferencia ügyeiben útmutatóul szolgálnak, a kiadói munka és a szanatóriumi munka vezetése is megőrizze.”

Ez az. Mik a szanatóriumi munka alapelvei? - Hogy minden intézmény és azok minden része a saját felelősségére működjön, egyedül Istennek elkötelezve és testvéri szövetségben együtt dolgozva, Isten törvénye szerint.

Ez a jelenlegi alapszabályzat osztályokba rendezett minket és ugyanaz az alapelv, amit az egészségügyi missziómunka kapcsán említettem, de most a Generál Konferencia ügyeire vonatkoztatva, azt mondja ki, hogy minden egyes osztály a maga felelősségére működjön és így az osztályok egymás mellé rendelt ágazatokként fognak működni és fogják végezni azt a munkát, amit Isten rájuk bízott és amit kiosztottak nekik; és így lesz ez testvéri szövetségben történő együttmunkálkodás, és ez az, ami Isten törvénye szerint való. Így nagyobb lesz az egység; nagyobb lesz a harmónia; több lesz a derű; és ily módon jóval több munkát fogunk tudni elvégezni, mint amennyit a másik módszerrel valaha is elvégeztünk vagy el tudnánk végezni.

Ha szigorúan az előbb említett alapszabályzat értelmében jártunk volna el, és ahogy eredetileg szándékunkban is állt, és ahogy az alapelvek is megkívánják, sokkal tovább jutottunk volna attól, mint ahol két évvel ezelőtt voltunk, és azt mondom, hogy sokkal előrébb járnánk, mint ahol most vagyunk.

Nem rég a következő kérdés hangzott el: mire jó a bizottság? Mi a feladata? – Az a feladata, hogy dolgozzon, nem pedig az, hogy megpróbáljon valaki mást igazgatni, aki éppen dolgozik, legyen az konferencia bizottság, Szövetségi Konferencia Bizottság, Generál Konferencia Bizottság, vagy bármely más, és nem is az, hogy megpróbálja a munkában lévőket felügyelni, hanem, hogy dolgozzon, azért, hogy amikor a bizottság összeül, úgy üljünk össze, mint bizottság; ha állami konferencia van, úgy ülünk össze, mint bizottság. Tanulmányozzuk a munkát; mindenki egy bizonyos területről érkezik, és a bizottságban beszámol a saját területén uralkodó viszonyokról, elmondja annak a területnek a szükségleteit és aztán mindenki beszámol. Mindezt közösen tanulmányozzuk és megbeszéljük, - a saját munkánkat és nem valaki másét. Aztán, amikor a bizottságot berekesztjük, megyünk és végezzük tovább a munkánkat és nem azt fürkésszük, hogy más vajon jól végzi-e a munkáját. És ha történetesen az egyik bizottsági tag a maga területén válsággal találja magát szemben, nem ül le levelet írni valakinek a központba, hogy megkérdezze, mit tegyen. Elhív más felelős embereket arra a helyre, abba a közösségbe, olyanokat, akik megbízhatók, és tanácskozik velük, bevonja őket a munkába, felkelti az érdeklődésüket a munka iránt és folytatja a munkát azon a területen, együtt ezekkel az emberekkel.

Nem csak úgy össze-vissza beszélek. Tudatlanságomban és mivel bevontak ebbe a konferencia munkába, azt gondoltam, hogy ez az alapszabályzat meg is követeli ezeket a szervezeti alapelveket, melyekre Isten felhívta a figyelmünket. Nem volt jobb ötletem, minthogy haladjak előre és megtegyem a tőlem telhető legtöbbet, már ami az elvek kivitelezését illeti. És bármit is gondoltok, bárki bármennyi hitelt ad is bárminek, ami Kaliforniában történt, azért hogy a munkát mindenfelé, más területekre kiterjesszük, kérlek titeket, hogy a dokumentumban foglalt alapelveknek adjatok hitelt; mert én személy szerint az első naptól kezdve, amikor két évvel ezelőtt megkezdtem hivatali munkámat e konferencia munkatársaként, ezek alapján dolgozom. Az volt az első dolgom, hogy összehívtam az embereket és felolvastam nekik. Aztán, amilyen gyorsan csak lehetett, a konferencia minden munkatársát összehívtuk és egy öt-hetes kongresszust tartottunk, ahol felolvastam ezt nekik. Aztán tanulmányozás tárgyává tettük és útmutatóvá a munkánk, a tanácskozó testületeink és a bizottságaink számára; és ez alatt az öt hét alatt először a konferencia munkájával, aztán az oktatás munkájával, az egészségügyi missziómunkával, a konferencia üzleti ügyeivel és a konferencia intézményeinek mindenféle ügyeivel foglalkoztunk; és ezeket mind közösen tanulmányoztuk.

Nos, van egy probléma: Cady Testvér az oktatási munkával kapcsolatban azt kérte, hogy az oktatók jöjjenek össze és gondolják át, hogy az oktatás területén milyen munkát kell elvégezniük. Az elgondolás jó, ha nincs helyette egy jobb ötletünk; de sokkal jobb, ha a konferencia munkatársai, az egészségügyi misszió osztály és a kiadásért felelős osztály összejön az oktatási osztállyal és minden osztály összejön és tanulmányozzák az oktatási munkát és aztán tanulmányozzák az egészségügyi missziómunkát és a kiadói munkát is – ha mindannyian együtt dolgoznak.

Így, amikor különválnak is, együtt dolgozhatnak, nem számít, hogy tíz-tizenötezer kilométerre vannak egymástól.

Ez az az alapelv, amit ez a dokumentum, amit a kezemben tartok, tartalmaz. Mi elolvastuk, újra és újra áttanulmányoztuk és ennek köszönhető az a siker, amit a Kaliforniában végzett munkában elértünk.

Valaki megkérdezhetné, „Nem te vagy a Kaliforniai Konferencia elnöke?” Igen is, meg nem is.

Allen Moon: A konferenciaelnökök közül hánynak volt már valaha a kezében ez a dokumentum?”

A. T. Jones: A választ valószínűleg mindannyian tudjátok, feltehetően még senkinek. Én igazán nem tudom; de Isten gondviselése folytán, nekem a kezembe került, így mindvégig ez alapján dolgoztam.

Allen Moon: Én korábban sose láttam, de még csak nem is hallottam róla.

A. T. Jones: Igen, ezt mondják. De nem az én feladatom, hogy kiadjam és nem is a bizottságé. A szerzőnek kellett volna kiadnia, így ezért a mulasztásért senkit semmilyen vád nem érthet.

Nos, testvéreim, ezek azok az alapelvek, bár csak részben, mert többet is említhettem volna, amelyek vonatkozásában a jelenlegi alapszabályzat jobb, mint az új; legalább egy esélyt adjatok. És most, hogy miután két évig a gyakorlatban is kipróbáltam, alkalmaztam és tanulmányoztam, tanúsíthatom és tanúsíthatják a konferencián jelenlévő testvérek is, a főiskolán dolgozó testvérek is, a szanatóriumban dolgozó testvérek is és mindenki, hogy óriási eredményeket lehet ez által elérni, de kérlek benneteket, adjatok legalább egy esélyt. Ezért támogatom a bizottság kisebbségének azt a véleményét, hogy nem kellene eltávolítani az útból a jelenlegi alapszabályzatot, még mielőtt megfelelő esélyt nem adunk ahhoz, hogy a Generál Konferencia munkaterületein helyet kapjon és működésbe lépjen.

W. C. White: Van pénztárosunk. Évente fél-egymillió dollárt kezel. A pénz az Egyesült Államok teljes területéről és az egész világról érkezik; úgy érzem, hogy nem a Konferencia huszonöt tagból álló Bizottságának kellene eldöntenie, hogy ki legyen erre a legmegfelelőbb ember, hanem az egész közösségnek. Ami pedig az elnököt illeti: hívhatjuk úgy is, hogy elnök, úgy is, hogy az ülés elnöke (???), szerintem nincs jelentősége, arról viszont meg vagyok győződve, hogy őt a küldöttségnek/bizottságnak (???) kell megválasztania. Nos, a két évvel ezelőtt történő ujjászerveződés idején, én nem támogattam ezt az alapelvet, ezt az irányvonalat, ezt a kérdést, mármint, hogy az elnök személyéről a bizottság döntsön. Tudom, az elmúlt egy-két napban néhány testvér felhozta, hogy én ezt állítottam, de ez nem így volt. Végigolvashatjátok a „Hivatalos jelentést”, és látni fogjátok, hogy én egyáltalán nem ezt mondtam. Éppen elnököltem, amikor a kérdés előkerült. Egy állítás került felolvasásra, éppúgy, ahogy Jones Testvér is ma felolvasta, hogy: „Nem bölcs dolog egyetlen embert választani a Generál Konferencia elnökévé.” Én ezt soha sem olvastam, és nem ismertem az összefüggést. Nem kezdtem el érvelni, hogy ez helytelen, de mihelyt rátaláltam a mondatra, azt az egész részt elolvastam, mindent, amivel az a szakasz foglalkozik, és most, ezen a mai délutánon szeretnék nektek egy kicsit hosszabb részt felolvasni:

- „Nem bölcs dolog egyetlen embert választani a Generál Konferencia elnökévé. A munka – „[most jön, hogy miért?]” – a Generál Konferencia munkája nagyon széleskörűvé vált és néhány dolog szükségtelenül túl lett bonyolítva. Megmutatkozott, hogy hiányzik a tisztánlátás. A munkát területekre kéne osztani, vagy valami más tervet kellene kigondolni, azért, hogy a dolgok jelenlegi állásán változtassunk. A Generál Konferencia elnökének előjoga kellene, hogy legyen az, hogy eldöntse, kik legyenek a tanácsadói-” Ez a kijelentés található a fent említett után. Nos, számomra ez azt mondja ki, hogy a Generál Konferenciának lesz egy elnöke, de a munkaterület fel lesz osztva, így jóval kisebb lesz a feladatok terhének rá háruló része. Én legalább is ezt értettem meg belőle. A továbbiakban beszél a munkájáról, hogy hogyan végezze és mi is lesz pontosan; és aztán így folytatódik:

„Az Úr azt mondta nekem, hogy a konferenciaelnökök,” – itt az állami konferenciákról szól; és ahogy aztán ezt végigveszi, már amennyire én látom, hangot ad/méltat minden szervezeti alapelvnek/alapelvet, melyet ez a közösség negyven évvel ezelőtt elfogadott. És, ha jól értem, az az, hogy a utasítás, hogy decentralizálják a kötelezettségeket, feladatokat és helyezzék jóval több ember kezébe. Nos, ebben a mostani munkában, melynek célja az ujjászervezés, pont ez az, amit igyekszünk megvalósítani. Azért, hogy a Generál Konferencia szervezetének feladatai ne Battle Creek-ben összpontosuljanak, egész évben azon vagyunk, hogy kitoljuk a munkát, és a feladatok visszakerüljenek a Szövetségi és a helyi konferenciák hatáskörébe, ahová tulajdonképpen tartoznak is, és hogy az osztályok munkáját az egyes területekért felelős bizottságok kezébe adjuk/az arra a célra kijelölt bizottságok kezébe adjuk. És így a Generál Konferencia gyakorlatilag tanácsadó misszióbizottsággá vált. Szerintem ez éppolyan természetes, mint ahogy a nap felkel, és én nem gondolom, hogy ezeket az alapelveket áthágtuk volna. Ha úgy gondolnám, biztos vagyok benne, hogy a szívemre hallgatnék és szót emelnék ellene.

Nos, mióta szóba került ez a kérdés, látok valamit ebben a közösségünknek adott, szervezeti felépítésre vonatkozó rendelkezésben. Az az irányvonal, amit ebben az újjászervezési munkában követünk, már amennyire én látom, teljesen összhangban van a negyven évvel ezelőtt közzétett szervezeti alapelvekkel. És még azt is szeretném elmondani testvéreim, hogy én nem hiszem, hogy a szervezetről és a két évvel ezelőtti ujjászervezésről alkotott általános elképzelés mellőzött vagy semmibe vett akár egyet is a közösségünknek évekkel ezelőtt adott szervezeti alapelvekből. Sőt megoldotta azoknak a bonyodalmaknak egyikét-másikát, melyek azért üthették fel a fejüket, mert a munkánk sokasodásával egyetemben, elmulasztottuk az ügyeinket a megfelelő kordában tartani. De az elvek sértetlenek maradtak. Nos, a következőket olvasom:

„A Hetednapi Adventista szervezetet nem annyira a szervezet utáni vágyakozás, hanem inkább a szükség hívta létre. Kezdetben egyesek bizalmatlankodva, mások, pedig vonakodva csatakoztak hozzá. És ahogy nőtt a taglétszám és új misszióterületek nyíltak előttünk, mindannyian értékelni kezdtük ezt az egyszerű, de emberileg nézve tökéletes/a teljesség érzetét keltő szervezetet … Az ügy fennmaradásának a folytonossága és az embereink egyesült erőfeszítése, hogy a munkát előre vigyék, mind a rend megteremtésétől és fenntartásától függnek. És mindez elképzelhetetlen megfelelő szervezet nélkül. De ha egy ilyen szervezet tisztségeit sárba tapossuk, akkor a szervezetnek csak a formája létezik. A Generál Konferenciánk, melynek tagjait mi alkotjuk, a legmagasabb rendű földi hatalom és az a rendeltetése, hogy a munka egészét oltalmába vegye itt az Egyesült Államokban és minden országban.” Így, visszatérve az elejére, az volt az elképzelés, hogy a Generál Konferencia elsődlegesen misszióbizottságként működjön, mely gondjaiba veszi az összes országban folyó munkát. Tovább olvasom:

„A szervezet önmagában semmilyen rossznak nem forrása, akkor van baj, ha a szervezet lesz mindenné, a létfontosságú istenfélő élet, pedig jelentéktelenné válik. Amikor a forma és a szervezet átveszik az első helyet, és a munkafolyamatok fenntartása tölti ki a fáradtságos munka nagy részét, holott a munkavégzést az egyszerűség kéne, hogy jellemeze, abból csak baj származik és a befektetett energiához képest, csak kevés dolgot sikerül majd megvalósítani. Egy szervezet célja, pont ennek az ellenkezője; ha pedig elhanyagoljuk a szervezetet, lerombolunk mindent, amit felépítünk.” A szervezet rendszere rendkívül eredményesnek bizonyult. A Biblia ígéretéhez híven, módszeres adakozókedv jelentkezett. A tagok által szolgáltatott javak összeszerkesztették a testet. Ahogy haladunk előre, a szervezetünk rendszere még mindig hatékonynak bizonyul. Igaz, van egy-két munkaterület, ahol a szervezet működése túl lett bonyolítva.”

Nos, két évvel ezelőtt azon igyekeztünk, hogy egyszerűsítsük ezt a szervezetet, hogy kiiktassunk néhány részt, persze csak úgy, hogy közben összhangban maradjunk ezzel a kijelentéssel és a nekünk szóló rendelkezéssel; de ahogy ezen fáradoztunk, az elengedhetetlen sajátosságok egyikét sem töröltük el, illetve a szervezet valódi alapelvei közül egyet sem hiúsítottuk meg.

„A Konferencia üléseink ügyrendjét néha olyan problémák és határozatok terhelték meg, melyek egyáltalán nem voltak lényegesek.”

Nos, a konferenciáknak erről nem szabad megfeledkezniük. Ha majd a Generál Konferencia lesz a Misszió Bizottság, nem szabad majd őket bevonni a Generál Konferencia ügyeinek a részleteibe, melyek a Szövetségi Konferenciáink hatáskörébe tartoznak. Tehát a következő utasítás szerint fogjuk a megújulást véghezvinni: -

„Azonban senki se ápolja magában azt a gondolatot, hogy nélkülözni tudnánk a szervezetet. Sok tanulásba és bölcsességért való imádságba került.”

[Ugyanazon a találkozón, de később…]

Az Elnök: miről beszélsz most pontosan?

E. A. Sutherland: A megbízottakról.

A Konferencia Elnöke: Jó; ha a megbízottak kérdésére szorítkozol, akkor rendben van.

E. A. Sutherland: Amikor két évvel ezelőtt foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy az Egészségügyi Misszió Bizottság hat megbízottja tagja legyen a Generál Konferencia Bizottságának is, White Testvérnő ehhez kapcsolódó beszédében kétszer is elmondta, hogy a 7. határozatot szívből támogatja. Ez a határozat megtalálható a „Generál Konferencia hivatalos jelentésében.” Néhány testvér ezt megkérdőjelezte és ezért kétszer is elmondta, hogy kimondottan azt a határozatot támogatja.

Küldöttek: Milyen hat tagról van szó?

E. A. Sutherland: Az 1901-es „Generál Konferencia hivatalos jelentésében”, a jegyzőkönyv 201. oldalán, amikor jelentést hallhattunk a Generál Konferencia Bizottságának az összetételéről, a következő javaslat hangzott el a 7. felterjesztés alkalmával: A Generál Konferencia Bizottsága huszonöt tagból áll, akik közül hatot az Egészségügyi Misszió Társaság válasszon, és tizenkilencet a Generál Konferencia.”

Több testvér is hozzászólt a témához, köztük Prescott Testvér és W. C. White Testvér, és aztán White Testvérnő kért szót. Hozzászólásait a „Hivatalos jelentés” 202-205. oldalain találhatjuk. A következőt mondja: „Kész vagyok ezen a mai napon elétek tárni, hogy egyet értek ezzel a határozattal. Akik a minneapolisi összejövetel óta többé-kevésbé távolabb kerülte, újra be fognak kapcsolódni. Isten segíteni fog azoknak, akik szeretik az igazságot, akik önmagukat, a szívüket, értelmüket és erejüket Neki adják.” Egy kicsit később, ugyanebben a beszédében így fogalmazott, „Teljességgel támogatom ezt a határozatot, mert tudom, hogy az egészségügyi missziómunka nem más, mint az evangélium a gyakorlatban és az Úr kijelentése szerint soha, de soha nem szabad különválasztani az evangélium hirdetésétől.”

Egy másik dolog a 2. résszel kapcsolatban: Látom, hogy a Külmisszió Osztály itt nincs feltüntetve; ezt úgy értsem, abból, amit mondtak, hogy az lenne a terv, hogy a Generál Konferencia gyakorlatilag egyben legyen a Külmisszió Osztály is? Igaz, ez? (Küldöttek: Igaz.) Én ezt a következőképpen értem. A Generál Konferencia elnöke azt állította a jelentésében, hogy mivel a Generál Konferencia szétdarabolódott és a felelősség megoszlott, a Generál Konferenciának nagyon kevés teendője maradt. És emlékszem, hogy két évvel ezelőtt tervbe volt véve, hogy a Generál Konferencia Bizottsága inkább tanácsadó, mint ügyintéző szerepet töltsön be.

Nekem úgy tűnik, hogy a Külmisszió Bizottság tulajdonképpen elnyelte a Generál Konferencia Bizottságát, és így a Külmisszió Bizottság ülésének elnöke, vagy elnöke bármely más osztállyal szemben előnyt élvez. Ilymódom a Külmisszió Osztályért felelős személynek lehetősége nyílik arra, hogy valamilyen területen dolgozzon, és arra a területre összpontosítsa az anyagi eszközöket, amely hozzá a legközelebb áll. A többi osztály ezt viszont megsínyli. És az elmúlt két év során ezt a gyakorlatot követtük. A Generál Konferencia Bizottságának elnöke, a Külmisszió bizottságának elnöke is egyben. A külmissziós munka különösképpen érdekli, Isten ezt a terhet tette rá. De elkövette azt a hibát, hogy mindent erőteljesen a külmissziós munka irányába terelt és ezáltal hiányt szenvedett a többi osztály; és tudom, hogy amit mondok, az igaz. Mert hallottam.

Számomra úgy tűnik jelenleg, hogy olyan tervet készültök lefektetni, amely nagy kárt fog okozni. Ha netalántán ez alapján a terv alapján történne a munkavégzés, és egy olyan embert jelölnénk a Generál Konferencia elnökévé, aki az egészségügyi missziómunka iránt érezne teljes elhivatottságot, akkor fogná a Generál Konferencia Bizottságát és felhasználná az egészségügyi munkához. Ezáltal kárt okozna a többi osztálynak. Nekem az a meggyőződésem, hogy a Generál Konferenciának minden osztály iránt érdeklődéssel kell viseltetnie, de egyetlen osztály munkájába sem szabad belefolynia, mert akkor sérelem éri a többi osztályt.

Már csak egyetlen dolgot szeretnék elétek tárni: A bizonyságtétel, amit kaptunk, biztosított minket arról, hogy az ujjászervezés munkája, ami két évvel ezelőtt kezdődött, szükséges volt, A baj abból származott, hogy az emberek nem alázták meg magukat, és nem úgy végezték a munkát, ahogy végezni kellett volna. Az ujjászervezés a kezdetekben szabályszerűen zajlott. És számtalanszor elhangzott, hogy a terv mely alapján a Generál Konferencia munkájának haladni kell, nem került még teljes egészében kivitelezésre. Véleményem szerint, testvéreim, vissza kell mennünk oda, ahol az ujjászervezésben két évvel ezelőtt tartottunk; ott kell ismét felvennünk a fonalat és aztán véghezvinnünk, komolyan meg kell próbálnunk, mert azok, akiknek felelősség volt a vállukon beismerték, hogy nem vitték véghez a tervben lefektetteket, mert nem hitték el, hogy lehetséges. Én hiszem, hogy lehetséges.

G. B. Tompson: Egyre gyakrabban találkozok azzal, hogy ezt a régi alapszabályzatot ihletettként ismerik el és szeretnék ez ellen tiltakozni. Nem hiszem, hogy ez a régi alapszabályzat, azért amiért Isten két évvel ezelőtt ujjászervezésre szólított fel, ihletett lenne. Viszont azt az állítólagos tényt sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez az alapszabályzat a két évvel ezelőtt lefektetett alapelveket értelmezi. Észrevettem, hogy ez a gondolat sok felszólalásban megjelent/utat tört magának; minket, pedig magunkra hagytak azzal a gondolattal, hogy hacsak nem a régi alapszabályzatra szavazunk, megtagadjuk az ihletettséget. Nem gondolom, hogy ezt ily módon kéne a küldöttek elé tárnunk.

Szeretném felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy a régi alapszabályzatban pont azok a dolgok, amelyeket itt lármásan követelnek, nincsenek világosan kifejtve. Ebben a részben, ahol arról van szó, hogy huszonöt főt kell választani, arról nem beszél, hogy közülük akár egyet is ebből vagy abból az osztályból válasszunk; egyszerűen csak közli, hogy huszonöt főt kell kijelölni. És az előterjesztett alapszabályzat kimondja, hogy a munka minden ágazata képviselve lesz.

Számomra úgy tűnik, hogy ha valamelyik a kettő közül előrelépést jelent az ujjászervezési tervben, akkor az inkább az előterjesztett, mint a másik.

W. C. White: Hálás vagyok a lehetőségért testvéreim, hogy ezeken a megbeszéléseken tényeket és alapelveket gondolhatunk át. Az utolsó előtti felszólaló feltett néhány kérdést, amelyekre később lehet, hogy majd visszatérünk. De megítélésem szerint elsősorban arra szeretett volna rávilágítani, hogy az ezért a népért folyó missziómunka osztálymunka, egyenrangú és párhuzamosan fut a többi osztály munkájával.

Nos testvéreim, nem tévedek, ha azt mondom, hogy az az egyedüli megbízatásunk, hogy menjünk és prédikáljunk minden népnek, ugye? És az egészségügyi munka a jobb kéz; a gyereknevelés talán a bal; a könyvkiadás talán az egyik láb, nem tudom, nem kísérelnék meg belemenni az anatómiába. De ezek az osztályok a végtagok szerepét töltik be. A test maga a missziómunka.

(A Generál Konferencia hivatalos jelentése, 1903, 149-155, 160, 169. old.)


Melléklet 9.

Legyetek résen

 

„Vigyázzatok, legyetek állhatatosak a hitben, viselkedjetek férfiasan, legyetek erősek. Minden dolgotokat szeretetben intézzétek.”

 

A múlt tanulságai

Központosítás

 

Isten terve az volt, hogy az özönvíz után az emberek az Ádámnak adott parancsot betöltve szétszéledjenek a földön, újra benépesítsék és megműveljék azt. Mikor azonban Noé leszármazottainak száma megnövekedett, hitehagyás ütötte fel köztük a fejét. Akik félre akarták vetni Isten törvényének zaboláját, elhatározták, hogy kiválnak az Úr imádói közül. Eltökélték, hogy egyetlen testületté fogják össze közösségüket é királyságot alapítanak, mely idővel majd körülöleli az egész világot. Elhatározták, hogy Sineár síkján várost építenek, s abban tornyot, mely majd a világ csodája lesz. Oly magasra tervezték a tornyot, hogy semmiféle árvíz el ne érje a csúcsát, oly erőssé, hogy semmi el ne tudja söpörni. Így igyekeztek megszervezni biztonságukat, s függetlenné tenni magukat Istentől.

A szövetség az Isten ellen való lázadásból született. A sineári síkság lakói a maguk, nem pedig az Isten dicsőségére alapították meg a királyságot. Ha sikerrel jártak volna, erős hatalom tartotta volna markában a gyeplőt, törvényen kívül helyezték volna az igazságosságot, s új vallást vezettek volna be. A világ erkölcsi süllyedésbe hanyatlott volna. Téves elméletek vezették volna el az embereket az Isten parancsolatai iránti engedelmességtől. Mellőzték, s feledték volna az Úr törvényét. Isten azonban soha sem hagyja tanú nélkül a világot. Akadtak most is, akik megalázták magukat előtte, s hozzá kiáltottak: „Ó Isten – könyörögtek – állj ügyed és az emberek tervei meg módszerei közé.” „Akkor az Úr leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek.” Aztán angyalokat küldött, hogy semmivé tegyék az építők szándékait.

A torony már nagyon magas volt, s akik a tetején dolgoztak, nem tudtak közvetlen érintkezni a lentiekkel. Ezért embereket állítottak láncba, hogy továbbítsák, ha építőanyagot kértek, vagy más, az építkezéssel kapcsolatos utasításokat. Ahogy az üzenetek így le-föl jártak, az angyalok megzavarták az emberek nyelvét, úgyhogy oly anyagokat kértek, melyekre nem volt szükség, s az utasítások gyakran ellenkező jelentésre változtak. Zavar és döbbenet lett úrrá mindenkin. Minden munka leállt. Nem lehetett többé összehangolt együttműködést teremteni. Az építők képtelenek voltak megérteni a félreértések okát, s dühükben és csalódásukban szemrehányásokkal illették egymást. A zűrzavar veszekedéssel és vérontással végződött. Mennyei villámok szaggatták le s vetették a földre a torony felső részét. Az emberek kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy van Isten, aki uralkodik a mennyben, s aki zavart tud teremteni és sokszorozni, hogy megtanítsa az embereket arra, hogy ők csak emberek.

Isten sokáig tűri az emberek romlottságát, elég lehetőséget ad nekik a bűnbánattartásra, de megjegyzi összes arra irányuló fondorkodásukat, hogy ellenálljanak igazságos és szent törvénye tekintélyének.

Mindeddig valamennyien egyazon nyelvet beszélték. Most, akik megértették egymás szavát, csoportokba verődtek, s ki erre, ki arra ment. „Onnét szórta szét őket az Úr az egész földön” (1Móz 11,9)

Az Úr napjainkban is azt kívánja, hogy népe szétszórtan éljen a földön. Nem szabad telepeket létesíteniük. Jézus mondta: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Márk 16,15) Mikor a tanítványok a maguk hajlamát követve tömegesen Jeruzsálemben maradtak, Isten üldözést engedett meg, ami szétszórta őket a lakott világ összes tájaira. Éveken át intések és kérlelések érkeztek népünkhöz, sürgetve őket, hogy széledjenek szét a Mester nagy búzamezején, s tevékenykedjenek önzetlenül az emberekért. Az 1895-ben és 1799-ben írt bizonyságtételekből másolom a következő bekezdéseket:

„Az igaz hittérítők nem létesítenek telepeket. Isten népe legyen zarándok és idegen a földön. Nem Isten rendje szerint való, ha egyetlen helyen nagy összegeket ruházunk be a mű építésére. Sokfelé kell létrehoznunk intézményeket. Iskolákat és kórházakat kell alapítanunk ott, ahol most semmi sem képviseli az igazságot, de nem pénzszerzésre, hanem az igazság terjesztésére. Szerezzünk földet a nagy városokon kívül, ahol iskolákat építhetünk, s mezőgazdaságra és gépészetre taníthatjuk a fiatalokat.

A jelen igazság elveinek szélesebb körökben kell terjednie. Vannak, akik helytelen szemszögből nézik a dolgokat. Mivel kényelmesebb egyetlen helyre összpontosítani tevékenységüket, szívesen zsúfolnak mindent egyetlen pontra. Az eredmény azonban nagyon rossz. Pusztán maradnak a segítségért kiáltó helyek.

Mit is mondhatnék népünknek, ami oly út követésére bírná őket, mely jól szolgálná jelen és jövő javukat? Hát nem fog Battle Creek hallgatni Isten világosságára? Nem akarják megtagadni magukat, felvenni keresztjüket és követni jézust. Miért is nem engedelmeskednek vezérük felhívásának, hogy hagyják el Battle Creek-et, s építsék fel a művet más helyeken? Miért is nem mennek a föld sötét helyeire, hogy közöljék Krisztus szeretetének történetét, bízva Istenben, hogy sikert ad nekik?

Nem Isten terve, hogy népünk Battle Creekbe zsúfolódjék össze. Jézus mondja: »Menjetek ki ma dolgozni szőlőmbe. Hagyjátok oda a helyeket, ahol semmi szükség rátok. Tűzzétek ki az igazság zászlóját a városokba és falvakba, ahol még nem hallották az üzenetet. Készítsétek elő eljövetelem útját.« Azoknak, akik a főutakon és sövények mellett járnak, meg kell hallaniuk a hívást!

Az Úr szent hellyé teszi majd a pusztát, mikor hittérítő lelkülettel átitatott népe elindul, hogy művének központokat létesítsen, kórházakat alapítson, ahol ápolhatják a betegeket meg a szenvedőket, ahol helyes nevelést kaphatnak a fiatalok.

Amellett kardoskodnak, hogy nagy az előnye, ha számos intézményt helyezünk szorosan egymás mellé, hogy erősségei lesznek egymásnak, s segíteni tudják a nevelést és foglalkozást kereső embereket. Ez azonban emberi érvelés. Elismerem, hogy emberi szemmel nézve sok az előnye, ha Battle Creekbe zsúfolnak számos felelősséget. Azonban szélesebb látókör kell ide.”

A gyakori ellenző tanácsok dacára vannak, akik a hatalom központosítását tervezik, egyetlen ellenőrzés alá akarják hajtani a sokrétű érdekeltségeket. Ez az elgondolás a Szemle és Hírnök hivatalából indul ki. Az ügyeket előbb erre, majd amarra lendítették. Munkánk ellensége sugallta azt, hogy hozzuk egyetlen Battle Creek-i hatalom ellenőrzése alá a könyvkiadást.

Később az az elgondolás talált helyeslésre, hogy az orvosi hittérítés nagyot nőne, ha az összes orvosi intézményt és más egészségügyi hittérítő ágazatot a Battle Creek-i orvosi hittérítő társulat ellenőrzése alá fognánk össze.

Az Úr felszólított, hogy emeljem fel intő szavamat e tervek ellen. Nem szabad olyan emberek uralma alá kerülnünk, akik nem tudnak magukon uralkodni, s Istennek sem hajlandók szót fogadni. Nem szabad olyan emberek irányítása alá hajtani fejünket, akik azt akarják, hogy övék legyen a döntő szó. A hatalomvágy fejlődése szembeszökő volt, s Isten óvást óvás után küldött. Megtiltotta a központosítást, és egybeolvasztást. Óvott bizonyos szerződések végrehajtásától, melyeket azok szerettek volna bevezetni, akik ellenőrzésük alá igyekeznek hajtani testvéreik tevékenységeit.

 

A nevelés központja

 

Az Úrnak nem tetszik némely Battle Creek-i ügyvezetés. Kijelentette, hogy a fény és előnyök Battle Creekbe központosításával másokat rabolunk meg. Nem Isten kedvére való, ha országunk minden tájáról fiatalokat hívunk Battle Creekbe, hogy az ottani kórházban dolgozzanak és tanuljanak. Aki ezt a bűnt megengedi, gyakran abba a vétekbe esik, hogy legértékesebb kincsüket rabolja el az ínséges területektől.

Az Úr bizonyságtételek által adott világosságában jelezte: Nem akarja, hogy a fiatalok odahagyják otthoni iskoláikat és kórházaikat, s Battle Creekbe jöjjenek tanulni. Utasított, hogy helyezzük át onnét a kollégiumot. Ez meg is történt, de a hátramaradt intézmények elmulasztották megtenni, amit tenniük kellett volna: nem osztották meg más helyekkel a még mindig Battle Creekbe összpontosuló előnyöket. Az Úr jelezte nemtetszését. Megengedte, hogy tűz pusztítsa el az intézmények főbb épületeit.

Az Úr gondviselésének világos bizonyítéka ellenére – ami pusztító tűzben lett nyilvánvalóvá – néhányan még mindig könnyen veszik a világosságot, hogy ezek az épületek azért égtek le, mert akadtak, akik oly irányba terelték a dolgokat, amit az Úr nem helyeselhetett. (BT. VIII. köt. 213-218. o.)


 



[1] E.G.White: TM. 91-94 (Bizonyságtételek Lelkészeknek)

[2] E.G.White: SM 235 (Válogatott üzenetek 222. oldal)


Oszd meg a Tumblr-en